Nyolcadik éve kerülnek ki a klaviatúrád (a klaviatúrád? - tényleg, számítógépen, vagy kézzel születnek a versek?) alól azok a verseskötetek, amelyeket immáron a kevésbé gyakorlott olvasó is felismerhet; "faltól falig" írt sorok, a "kötött" szabad vers aczélos dinamikája-monokrómiája. Miként, hogyan formálódott, jegecesedett ki ez az alaktan, amely ráadásul a nyolc éves cikluson belül is változott?

Azt hiszem a kérdés több felől is közelíthető. A felületen futhat egy írástechnikai megoldás, mely a vékonyan fogó golyóstolltól az írógépen át a computerig formateremtő elemként működik, behatárolva az alkotási kedv mozgásterét, a kialakítandó szöveg lehetőségeit. Én belülről jól érzem ezeket a determináló kényszereket, melyek talán a költészetem alakulásában is kimutathatók a „vékony verstől” a „faltól falig”. Ugyanakkor szellemi kalandnak ennyi még kevés. Mai napig írnak eposzokat kézzel is. A belső indíték inkább egy bennem egyre erősödő hajlam az egyedi sors megértése és az immár introvertált irányba fordult epikus kifejezési szándék felé. Ebben a racionálisan soha át nem látható, ihletett állapotban találkozhatott szövegeimben némi avantgárd iskolázottság és a rímek esztétikai tisztelete.

Koncentrált asszociációk, az emlékezet anyagába rendet verő, tehát azt felszabadító futamok. Ebben a mostani kötetben mintha tematikus-motivikus csomópontok köré szerveződnének a szövegek. A kvázi-szerkezetnek van-e története?

Az utóbbi évtizedben megjelent köteteim közül hármat – melyek a (vissza)galopp, a (kontra)galopp és a (búcsú)galopp – egy önéletrajzi eposz variációiként is lehet értelmezni. Az elsőben a föntebb érintett technikával és a lírai megértés szándékával szinte biografikus hűséggel tekintettem át a hátam mögött sokasodó évtizedeket, igyekeztem a visszatekintés érettebb gesztusaival újra feldolgozni a félig emésztve maradt érzelmi és gondolati eseményeket. Ám mire a jelenhez értem kiderült, hogy még egy kevésbé látványos sors is tele van alternatívákkal, addig alig észlelt új összefüggésekkel, mélyben dolgozó indulatokkal. A második kötet – nem adva fel a hitelesség normáit – már ezekre a kimaradt mozzanatokra koncentrált. Ez a bizonyos szempontból absztrahálódó versszerkezet magyarázhatja leginkább a harmadik kötet tematikus csomópontjait. A létezés fölmondása közben a „lényeg felé” – ha van egyáltalán ilyen – kezdtek összefutni az egyes lírai motívumok szálai, elnyomva a figyelem elől az esetlegességeket.

Versírásod meglelt formájának a szakítószilárdsága, úgy tűnik, kikezdhetetlen. De hol, illetve miként ér véget egy vers? Akkor, amikor úgy érzed, az anyagot végképp kifilézted? De hol húzódnak az anyag határai? Az élmény határainál? És annak a határai, nem további élmények-e, amelyeket nehéz elvágólagossá tenni egymástól?

Az nem kétséges, hogy az alkotó, még a legracionálisabban építkező is, egy alaktalanul zuhogó téridőben formázza meg műveit. Erről szól örökzöld szellemességként a szobrász munkája. Hogy aztán ki hogyan birkózik anyagával, miként éli meg a beteljesülést vagy az örökös hiányérzetet, az már alighanem alkati kérdés. Engem fiatal koromtól vonzott a ciklikusság élménye, nehezen bíztam egyetlen költeményre poétikai mondandómat, zavart az alakításban az alternatív lehetőségek párhuzamos felbukkanása. Ezt a kellemetlen érzést kiiktatandó nem riadtam meg olykor néhány formalista elem alkalmazásától.

Amikor írod őket, milyen lélekmunka szükséges? Vagy gyászmunka zajlik? Van, ami "megelőzi" az írást, vagy minden a papíron jön elő?

Az íráshoz ma már egyre inkább szükségem van a rutinosan kialakított körülményekre. Ezek közül nélkülözhetetlen a zavartalanság és némi kozmetikázott ajzottság, mely átmenetileg elhiteti az emberrel, hogy írni kell. S mikor ezek a mánia más, apróbb feltételeivel nagyritkán már együtt vannak, valami tervezhetetlen ihlet beindul. Ennek nálam nincs se pozitív, se negatív előjele.

Bedecs Laci írja a könyvről az ÉS-ben: "Most vált láthatóvá, hogy Aczél Géza verseiben minden a magány felé mutat, a házasság is, a család is, a munka is." A cím pedig (búcsú)galopp , arra is utalhatna, ezzel fejezed be ezt a nyolc éves menetelést. Pontosnak látod-e Bedecs észrevételét, és valóban - noha nyilván ideiglenesen - itt a pont egy régen megkezdett (hosszú)mondat végén?

Mielőtt az állítás megcsontosodna, szerényen jegyzem meg, hogy az alany lassan fél évszázada menetel. Az kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedben szembetűnő változás látszik verseimben, ám ezek gyökereit én korábbi időkből érzem. A magány maga – Füst Milán-i kategóriával mérve – pedig azon parttalan fogalmak egyike, amelyet meg sem próbálok értelmezni. A mindennapi emberben az átláthatatlan élmények hektikus mozgásban vannak, az irdatlan magány mellett – bármily hihetetlen – gyakran feltűnnek a szeretet, a közösségi érzés, a szociális érzékenység vagy egyéb regeneráló attitűdök szövetei is. Ami pedig a véget illeti, bár minden egyre inkább erről szól, a költői szándék nem számol vele. Mivel régóta bosszant a szépen, kiteljesedve véget érő pályák álszent méltatása, olyan műbe kezdtem, melyet eleve nem lehet, fizikai képtelenség befejezni. (szino)líra címmel egy költői torzószótárt írok, melynek nélkülem majd az lesz a végkicsengése: na ugye, a nagy torzót előre megmondta.

Jánossy Lajos