Weber Kristóf: A mozarti példány

2012. május 20.

Weber Kristóf zeneszerző és muzikográfus szövegére, mely A mozarti példány címen készülő hosszabb darab - talán regény - része, egy közösségi oldalon akadtunk, és olyan érdekesnek, sőt figyelemre méltónak találtuk, hogy Magasiskola rovatunkban megosztjuk a Litera olvasóival.

A halálomra készültem. Túl voltam a végrendeleteken (mind a kettőn), s befejeztem azon zenék letöltését, melyeket még nem mutattam meg, de megmutatnék a gyerekeimnek. A halál időpontját egy asztrológus jóslatából tudtam meg. Mivel elég meggyőző volt, s a családtörténetem életátlaga is fedte az időpontot, komolyan vettem, hogy 2012. február 13-án meg fogok halni. 12-én már nem vettem be a gyógyszereimet, nem ettem, pedig éhes voltam, hiába olvastam valahol, hogy teli hassal nem jó meghalni. Hajnali három-húszkor kellett volna meghalnom, de nem vettem be altatót sem, meg akartam élni a halálom, ám elaludtam.

Másnap egykedvűen ébredtem, nem örültem igazán, hogy nem haltam meg. A szokásos reggeli szertartások (pisilés, kávé a konyhában, cigaretta az udvaron) után megnéztem az emaileket: semmi különös, csak a feleségem, akinek elfelejtettem szólni, hogy meghalok, értesített levélben, hogy hol találom az ebédet. Nem volt kedvem nekiállni dolgozni, virtuális társasági életet sem akartam élni, poszt-depressziós állapotomon a zenehallgatás sem segített. Inkább eszembe juttatta, mire fecséreltem el az egyetlen életemet. Gondoltam, a rendrakás segít. Apám könyvtárosi-raktárosi munkaszeretetét örökölhettem: szeretek rendezgetni, de csakis számítógépen lévő fájlokat. Automatikusan nyitottam meg a Google-fiókot. Spamek szelektálásával kezdtem. Kijelöltem a legfölsőt, majd shifttel a legalsót, és töröltem. Jólesett. Jöhet a másik emailfiók, aminek a tartalmát át kellett néznem, mert a hotmail spamszűrőjet nem tudtam jól beállítani, meghaladta az informatikai képességeimet.

A tőzsdei jelentések között bukkantam Walsegg levelére. Amikor megnyitottam, s elkezdtem olvasni, a betűk jojóztak a szemem előtt. Levettem a szemüvegem, lehajtottam a laptopot, s becsuktam a szemem is. Amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy eszméletvesztésem volt. De már racionálisan gondolkodtam, bár egyértelmű volt, hogy a napnak nincs vége, az eszméletvesztésnek volt ésszerű oka: a gyógyszerelhagyás. Éhes voltam, nekiláttam rántottát sütni. Reggeli után azzal tértem vissza az ágyamhoz, hogy folytatom a lustálkodást és a levélrendezést. Walsegg kiment a fejemből. Amikor kinyitottam a gépet, olvasatlanul töröltem a levelét. Átraktam néhány filmet egy külső merevlemezre, majd fülzúgás jelezte a közeledő ájulást. Bekaptam egy Teperint, igyekeztem a figyelmemet valamivel elterelni: megnyitottam egy pornóoldalt. Álmosságot éreztem, magamra húztam a hálózsákot. Nem tarthatott sokáig az alélt állapot: a képernyőn még ugyanazok keféltek. Öreg vagyok én ehhez, persze voltam ám ennél öregebb is. A hálózsákom színe zöld, fonákja lila. A magányos emberek mormogásával mentem ki a fürdőszobába, ellenőriztem az arcom: a szemem beesett, a hálózsák fonákjára emlékeztető színű, piócaszerű képződményekben meglehetősen gazdag látványt nyújtott. A borostám a bögresárga különböző árnyalatait mutatta.

Poldi bácsi török volt, közép-anatóliai török. Nem tudom, hol van Anatólia közepe, de Poldi bácsi még gyerekként átment a szomszéd faluba, ahol idegennek vélték. Valójában szökött: lelkiismeret-furdalást érzett nagyapja halála miatt. Akkoriban kemény tél lehetett azon a vidéken, egy gyerek nem juthatott messzire. Amikor a rendőrök megtalálták, nem tudta elmagyarázni, honnan jött, a nevét sem volt képes megmondani. Az egyik rendőr rokonánál helyezték el, aki a vilajet tisztviselője volt, szörnyű dohánysárga angórabundájának szagát később megzenésítette.

Amikor Poldi bácsit hazavitték, már nem feküdt a nagyapja ott, ahol legutóbb látta. Viszont otthonában már ő maga vált idegenné: csak a sárga szőröket vette észre, s hogy minden szőr takar valamit: a nagyja félig lehunyt, üreges szemét és merev vicsorgását. Poldi bácsi tehát újra megszökött, ezúttal ellentétes irányba: kelet felé, ahogy később megtudta. A faluban nem volt utca, a házakat és udvaraikat kerítés választotta el. Poldi bácsi gyerekhangokat hallott lentről. Elmozdította a kőlapot, s lenézett a pincébe, de a gyerekhangok elhalkultak, csak egy kutya nyüszítését lehetett hallani, a háttérben valaki trombitált. Poldi bácsi fázott, a pincelejárat meleget ígért, de a kutya visszatartotta. Poldi bácsi félt a kutyáktól, mint a legtöbb nyolcéves kisfiú. A kutya elnémult, s Poldi bácsi megpróbálta tovább tolni a fedőkövet. A kő megakadt, Poldi bácsi fölnézett, a felhőktől szokott segítséget kérni, de hátul az ezüstlevelű citrus mellett egy férfi állt kabát nélkül, kalapban. Amikor a férfi kilépett a kalapjából és elindult felé, Poldi bácsi hirtelen mozdulattal lecsúszott a tizenkét hüvelyknyi nyíláson, s elindult a föld alatt a Tuz Gölü irányába.

A Bayern München futballcsillaga, Mehmet Scholl soha nem találkozott nagybátyjával, csak annyit tudott róla, hogy nyolcévesen egy pincében eltűnt.

Kedvtelenül kezdtem borotválkozni. A Hauer nagyon csikorgott, aggódtam, hogy lemerül az akkumulátor a borotválkozás vége előtt, de nem aggódtam eléggé. Nem mertem a tükörbe nézni, éppen elég volt elképzelnem a látványt. Fürdés után lassan öltöztem, úgy véltem, nem kell csizma a mélygarázsig.
A Wittelsbacher patikában megvettem a Rawelt és AlkaSeltzert, majd a Nikolastraße jobb oldalán indultam a Duna irányába, kissé kábán a gondolattól, hogy esetleg közlekedési balesetben fogok meghalni. A Schanzlbrückén mentem át Windorfba, a parkolóhelyre. Leszedtem az Opelt a konnektorról, megnéztem a kesztyűtartót, de nem volt benne szendvics. Egy marcipános Ritter csokit találtam csak, az pedig a tartalék. Mivel az Ampera nem volt föltöltve, s éhes is voltam, elindultam vissza a városba. A Tokyo éttermet választottam, az állomás mellett le tudom tenni a kocsit, és útba esik a Kapuzinerstraße, ahol feleségem szobáját ki kell fizetnem: a Hotel Am Jesuitenschlößl egyágyasában aludt.
A jezsuitáknál jutott eszembe, hogy Poldi bácsi föl fog menni a lakásomba, elvileg neki kéne megtalálnia a holttestem. Poldi bácsit azzal csaltam a lakásomra, hogy estefelé hazamegyek Magyarországra, és elviszem Bécsig, ha nála aludhatok, másnap még kamaraegyüttesének, a Midimalnak a próbájára is benéznék: a Cassatio ex G című darabját próbálják. Tehát hamarosan meg fog csörrenni a telefonom. Odakinn elkezdett esni a hó, már bántam, hogy a kocsival nem a szálloda parkolójába álltam, ahol föl lehetett volna tölteni árammal. Megkerestem a mosdót, hogy valamennyire rendbe tegyem magam. Sms-t küldtem Leopoldnak, s elindultam a Marienbrückén át az állomás felé. A híd körül sirályok röpködtek véletlen mintázatokban. Eszembe jutott, hogy mégiscsak 13-a van, ma fogok meghalni. A hídvasnak támaszkodtam, s lassan nyúltam oda, ahol a mellkasomon a szorítást éreztem. Alattam a folyó csilingelt lassú sárga méltósággal, ahogyan azt régi villamosokról írta Erich Kästner. Kezdett a világ elsötétülni, próbáltam nyitva tartani a szemem. Vártam azt, amiről annyiszor olvastam: az alagutat, melynek végén csend van, nyugalom és fény. Aztán jött a szájszárazság s az ismerős remegés. Folyt rólam a víz, tán jobban, mint alattam. Nem lett volna szabad az asztalon hagyni azt a büdös halat a Tokyóban. A zsebemben kotorásztam, kerestem, de eszembe jutott, a kocsiban hagytam, ami ilyenkor segít, a Ritter keserű csokoládét. A sirályok röpködése szabályossá vált: jól kivehető deltaalakzatot vettek föl. Még hallottam a fejem koppanását a vason, de fájdalmat nem éreztem.

Poldi bácsi fázott, bár a pince jellegénél fogva melegebb volt a szokásosnál. Hiába lehelte a kezét, annyira fagyos volt, hogy égetett. Poldi bácsi azt hitte, a cehennem fogadta be. Körülötte óriás és éles, vékony tárgyak magasodtak: ilyen lehet a sárga szőr, ha megnő. Úgy érezte magát a pokolból kinövő égig érő fűben, mint egy birkakullancs. A távolban fehér vitorlaformájú fény derengett, elindult felé. A pince barlanggá tágult, alját huzattól fodrozódó víz borította. Félóra tocsogás után egy hatalmas csarnokba érkezett. A beszűrődő fényben egy üvegasztal mellett ült az a hölgy, akit gyakran látogatott nagyapja az isztambuli európai negyedben. Az öreg Nachtköniginnek hívta. E látogatások során Poldi bácsi rahat lokumot és friss cseresznyét kapott, míg nagyapja fölvitte a hölgyet a garniszálló emeletére. A hölgy most szolidan volt öltözve, a dekoltázsa sem tetszett annyira riasztónak. Mérgesen nézett a kisfiúra, aki megzavarhatta valamiben. Cseresznye is volt mellette az üvegasztalon, olyan kecskeszőr angyalkákkal, amilyeneket katolikus nagyapjától szokott kapni Jézus születése ünnepén. A cseresznyén jégcsillámok villantak, nincs szezonja, biztosan mirelit. A fagyott cseresznyék és angyalok fölött a hölgy sziszegő hangot hallatott, amitől a cseresznyék elfáradtak, s a fagyott angyalok fáradtolajsárgává homályosultak. A hölgy tekintete szikrázott:
- Der Holle Rache kocht in meinem Herzen – vetette oda dühösen. A fiú tudta, hogy németül beszél, de már nem értette nagyapja anyanyelvét. A nő fenyegetően tekintett rá, s mikor váratlanul megremegett az alagút az irdatlan mennydörgéstől, jobbnak látta menekülőre fogni. Szaladtában még látta, hogy egy rejtett nyílásból az eső rácsorog az üvegasztalra, és hallotta, hogy a hölgy huhogva szirénázni kezd.

Végre megláttam a várva várt fényt. Nem volt túl kellemes, bár Old Spice after shave-illattal társult. Hangokat is hallottam, kinyitottam a szemem. A fény egy zseblámpából jött, melyet egy orvosi ruhás, festett nő tartott. Formás lába csíkos volt a fehér-vajszínű harisnyájától, s az orra alatt diszkréten kis bajuszka szőkéllt.
- Jó estét, Eunike vagyok, az ügyeletes orvos – búgta.
- Kisztihand – rebegtem erőtlenül.
- Friedrich Eunike – felelte.
Próbáltam csalódott mosolyt erőltetni magamra. Dr. Eunike elmondta, hogy a jezsuita kórházban fekszem, mentő hozott be. Halványan emlékszem valami szirénahangra. Glukózinjekciót és komplex b-vitamint szúrt belém. Éjszakára benn tartanak megfigyelésre, s a holnapi konzílium után kiengednek. A hitelkártyámról levettek nyolcvan eurót: nem olcsó szállás. Azt is elmondta, hogy egy úr várakozik rám a folyosón, és ha valami kívánságom lenne, csak szóljak, hallani fogja, a szoba be van kamerázva. Beengedte a rám váró férfit, majd kilibegett.
- Baszki, azt hittem, meghaltál – mondta Poldi bácsi.
- Én is...
- Idehoztam a kocsidat, áramra tettem. Holnap indulhatnánk. Köszi a Ritter csokit.
- Szíbaz.
- Te, ez a buzi orvos zongorázik.
Válaszképpen felmutattam a videókamerára. Poldi bácsi sárga lett, mint egy tengeralattjáró. Megbeszéltük egy találkozót. Az öreg vigyorogva elbúcsúzott, én meg néztem a fehér plafont. Próbáltam felülni, de csak a takaró csúszott le rólam. Bizalmatlan takaró. Elkezdtem aggódni a kulcsaim miatt, szoktam fölöslegesen aggódni. Felemeltem a fejem, üres sarkok néztek vissza. Babonából megszámoltam őket, s ránéztem a schaffhausenemre: este tíz múlt. Tehát még szűk két óra, és talán életben maradok.

Vagy félóra hosszan néztem a semmit, s nem láttam olyat, ami fölkeltette volna az érdeklődésem. Föltápászkodtam, szerencsére a sétabotomat behozták. Elkezdtem a kabátom zsebeiben matatni, kissé idegesített, hogy nem hallom a lakáskulcsom csörgését. A mobilom használhatatlan: lemerült, töltő az autóban. A pénztárcámból hiányzott a hitelkártyám, de tudtam, hol van: majd visszaadják, ha aláírtam a lehívási engedélyt. Végre megtaláltam a sárga Philip Morrist. Kimentem dohányzóhelyet keresni. A folyosó végéről halk zongoraszó szűrődött be, Eunike a Szűz imáját játszotta, fura ízlése van. A folyosón elburjánzottak a színek, mintha egy Keserü Ilona-festménybe léptem volna. Különös jelentéseik vannak az árnyalatoknak, talán emiatt is ismerhetők különböző neveken: párizsi kék, királykék, azúrkék und so weiter. Ám elképzelhetetlennek tartom, hogy azt a sárgát, amit most láttam, néven lehetne nevezni, ha mégis, az esetben hihetetlen sárga lenne. Kórházi folyosón a színeknek megkülönböztetett jelentésük van. A falakra piros, kék és zöld sávokat festettek: ezeket kell követni, ha el akarok jutni valahová. Minden más sárgán, illetve annak elképesztő árnyalataiban virított. Tulajdonképpen a vécére szerettem volna eljutni, ám egyik sáv sem vezetett oda, lassan belenyugodtam, hogy nem tudom elvégezni a dolgom.
Viszont megtaláltam a smoking roomot: egyetlen dohányzószobája volt az összes osztálynak. A füstelszívó túl jól működött, begombolkoztam. Nem voltam egyedül: egy titokzatos nő ült a falnál, kinyitott laptopját bámulva, szubtilis mosollyal. Nem nézett föl, így nyugodtan nézhettem. Arckifejezése olyan volt, mintha egy kérdésre várna választ. A szájában lezseren lógó cigarettával és fekete göndör hajával Chaplinre emlékeztetett. Váratlanul felpillantott, nem volt időm elkapni a fejem, csak a tekintetem tévedt a mögötte lévő festményre, mintha abban gyönyörködnék. Elnyomtam a csikket, s botomra támaszkodva elindultam a kijárat felé a szőnyeggel borított, mégis nyikorgó parkettán. Visszaérve a szobába ledőltem, de nem számítottam arra, hogy el tudok aludni. Mikor kinyitottam a szemem, olyan sötét volt, hogy mozdulni sem mertem. Nyilván felhő takarta a Holdat. Aztán apró fénypontokat véltem felfedezni magam körül: két pirosat, egy ritmikusan felvillanó kéket és egy diszkrét narancssárgát. Elektromos tárgyak készenléti állapotát jelző fények. Elméletben kórházban vagyok. Próbáltam visszaemlékezni, mit álmodhattam, elég nagy zagyvaságot. Egy hülye rigmus valahogyan a fejemben maradt:
Boncasztalon sárga szőrök
hajladoztak jobbfelé,
megfordult a szél, s a szőrök
lengedeztek balfelé.

Poldi bácsi csak akkor hagyta abba a futást, amikor összeesett. A víz elfogyott a lába alól, a járat szűkült, aztán fölfedezte az emberi kéz nyomait. Ez kihozta a beszűkült tudatállapotból. Tudta, hogy eltévedt, de látta, van remény: ahol egyszer ember járt, ott járni is fog. Éhes volt, de Kolumbuszra gondolt, aki nem fordult vissza, amikor ételkészletének a fele elfogyott. Az eszébe sem jutott, hogy nála semmiféle készlet nincs. Poldi bácsi későbbi meséiben ezt a helyet sóbányának nevezte. Arra ment, amerre a nyomok mutattak, ment, fáradtság nélkül, kíváncsisággal telve, amikor hangokat hallott: ütemes kattogást, a gépzajt azonban emberi kiáltások szaggatott hangja kísérte. Poldi bácsi minden erejét összeszedve futni kezdett a hang irányába. Ő is kiáltozott, emberi hang nem fér ki erősebben senki torkán. Látta, hogy több ember szalad felé, megállt, s bevárta őket. Egy nagyon magas férfi ért hozzá elsőként, leguggolt, hogy egy magasságban legyen a feje Poldi bácsiéval, s idegen nyelven kérdezett valamit. Poldi bácsi nem tudta, ilyenkor mit lehet tenni, leguggolt ő is. Az idegen szavakat nem értette, csak a mondat kérdőhangsúlyát érzékelte. A férfi hosszan nézett rá. Ritkás borostája volt, mintha fagyott tollpihék ragadtak volna az arcára. Közben odaért egy fiatal nő is, ölelő karja láttán Poldi bácsi elpityeredett.
Az idegenek pokrócokkal betakarták, és Poldi bácsi a jótékony melegben elaludt.

Szerda van az órám szerint: megúsztam a tegnapot. Fölkeltem, de nem gyújtottam villanyt, nehogy Eunike meglásson. A sötétben tapogatózva kilincs akadt a kezembe. Nem a kórterem ajtaja lehet, az a fejemnél van. Kinyitottam, s amikor a szemem megszokta a hirtelen fényt, megláttam a szanitereket. Vécé is volt, nem ám angolvécé, hanem német: minden automata. Elvégeztem a sürgőset, majd a csap alá tartottam a kezem. Lassan indult a simogató langyos víz, mely aztán zuhanyzásra csábított. Körbenézve láttam, hogy nincs kamera, ledobtam átizzadt kórházi hálóruhámat. Svédzuhanyt vettem, bár nem szándékosan: amint a sampon a fejemen volt, elkezdett ömleni a hideg víz. A radiátorra dobott törölközőkbe tekertem magam, kifelé menet le akartam oltani a villanyt, de a szenzorkapcsoló hangosan berregni kezdett, a fény nem aludt ki, csak akkor, mikor az afrikai (talán amhara) nővér a szobába lépett. Megnyugtattam: csak a kapcsolót vétettem el. Kedves mosollyal kihátrált. Már nem volt értelme sötétben lennem, fölkapcsoltam az asztali lámpát. Az asztal mellett vettem észre az utazótáskám, talán Lipi bá hozta ide. Poldi bácsi kért arra, hogy így szólítsam. Kivettem az Asust, s mivel elég nagy jelerősséggel kapcsolódtam a netre, fölmentem a Facebookra. Beütöttem a keresőbe a dr szókezdetet, mire fél Magyarország bejelentkezett. Posztoltam egy gyorsat, reflektáltam is, miközben az érintetteknek üzenetet írtam az érkezésemről, de orvosi tanácsot nem sikerült kapnom. Az Asus mellett találtam egy micro-USB kábelt, elkezdtem tölteni az Optimust. Rámentem a Google Mapsra: útvonalat terveztem. Ha nem akarom Poldi bácsit berúgva szállítani, lassan kell reggeliznem. Ismerve az öreg tempóját, ez inkább brunch lesz. Cigarettát kívántam újra, és a honvágy is megérkezett a pálpusztai sajt illatának emlékével. Az ablaknyitás jutott eszembe, ez szokatlan a német szállodákban, úgy gondoltam, inkább klímáznak. Kihajoltam, az ablakot magamra húzva meggyújtottam a cigarettát, de a felénél leköptem és elpöcköltem. Csúnya dolog, mégsem tehettem a vécékagylóba, túl sterilnek tűnt. Mikor meggyőztem magam arról, hogy nincs füstszag a kórszobában, becsuktam az ablakot, és visszafeküdtem a bizalmatlan takarót magamra húzva. Az Asus képernyővédője bekapcsolt közben: nézegettem az új Opel-kollekciót, talán ez altathatott el.
A gyerekkoromról álmodtam: gyöngyökkel, amiket a cúgos cipőmben találtam. Szétgurultak a folyosón szanaszét, néhány egy régi stafírungos láda alatt keresett menedéket, a legtöbbje a falépcsőn csilingelt a mélybe. A bejárati ajtó felől halványkék fénypászma szűrődött a kulcslyukon át a lépcsőházba. Telihold van: friss tavaszi illata volt az új álomnak.
Korán ébredtem, éhes voltam, de első dolgom a felöltözés, nem tudtam pontosan, az osztályos orvos mikor látogat. Épp a szemüvegem tisztítottam, mikor halk, de határozott koppanást hallottam az ablak irányából. Nem láttam semmi szokatlant. Újból ráleheltem a lencsékre, majd törlőkendővel itattam fel a párát. Talán egy bogár volt, számára az üveg transzcendens tárgy: láthatatlan és rideg. Mint egy eltemetett holttest. Vércukrot mértem: 6.5, kicsit magas ahhoz képest, hogy nem ettem, de a Diaprelt reggeli előtt akartam bevenni.

Amikor beléptek az ajtón, Eunike, az amhara nővér, egy idősebb galambszürke öltönyös, szerintem szerzetes, egy sztetoszkópos főorvosnak látszó, gyorsan fölpattantam. A főorvosnak látszó kapott el. Visszaültem, s magam elé néztem, miközben halkan sustorogtak. Kintről diszkrét csörömpölés hallatszott, de a szerintem szerzetes kivételével mindenki mosolygott. Megkérdezték, van-e valami kívánságon: inkább nemet mondtam. A főorvosnak látszó kezet nyújtott, megkért, hogy reggelizzek, majd az emailfiókomban csekkoljam a javaslatait, gondolom, ez náluk a zárójelentés. Kimentek: először a nővér, a férfiak Eunikét is maguk elé engedték. Kinyitottam az Asust, lassan melegedett be, idegesen várakoztam, mikor kopogtak. Szervirasztalon tolta be a reggelit egy töröknek látszó feketebajuszos, villogó szemű férfi. Elvártam volna, hogy kórházban személyre szabott reggelit kapjak, ehelyett telepakolt gördülő svédasztalt toltak elém: a szállodának és a kórháznak egy konyhája lehet. Először a még meleg tojásokat pucoltam meg, nem voltak se kemények, se lágyak, hanem köztes plazmaszerű állapotban: a legendás dreiminutenei. A császárzsemlét kézzel téptem, a hosszában félbevágott tojásokra kaviárt tettem, kiválasztottam néhány büdösebb lágysajtot, és a legkevésbé undorkeltő felvágottból egy szeletet. Közben vagy öt tojást helyeztem el a zakózsebemben: kis bosszú a nyolcvan euróért. Evés közben átnézem a Google-fiókom: megjött a zárójelentés, visszajeleztem az átvételét.
Már a narancslekváros pirítósnál tartottam, mikor beleütköztem Walsegg levelébe: aggasztó híreket közölt egy távoli rokonomról, adósságok szorongatják. – Mintha engem nem – mormoltan félhangosan. Gondoltam, útközben megvitatjuk Lipi bával a rokon ügyét, elvégre az ő fia. Mikor végeztem, Walsegg levelével hibernáltam az Asust. A törökös arcvonású ápoló (vagy boy) megkérdezte, hogy elcsomagolhatja-e. Már bántam a tojáslopást, ráadásul a felvágottakról nem igazán volt semmi távoli elképzelésem, azért bólintottam. Munkáját azon a nyelven köszöntem meg, amit Poldi bácsitól tanultam: - Çok teşekkür ederim. Mosolyogva nyugtázta, kihátrálva kis híján fellökte az épp érkező Poldi bácsit. Az öreg szótlanul segített csomagolni, némaságának okára szeme csillogásából rájöttem: túl volt már a éhgyomorra ivott abszinton.

Mikor Poldi bácsi fölébredt, ismerős duruzsolást hallott: autóban ült, vagy inkább feküdt egy nagyon puha combú nő ölében. Kinézett az ablakon: Ankarában voltak, épp a Gari mellett haladtak el. Visszazuhant az autóba, s fölnézett. A vászontetőből arra következtetett, hogy terepjáróban ül. Rikkantást hallott, kereste a hang forrását, s megtalálta az előtte ülő férfi vállán a román zászló színeiben pompázó görbe csőrű madarat, félrehajtott fejjel érdeklődő szemmel vizsgálta Poldi bácsit, majd ismét rikkantott. A madár fölötti fej hátrafordult, s a hihetetlensárga hajú férfi Poldi bácsira mosolygott, majd megszólalt törökül:
- Szia. A nevem Papa. Genyó papa. Hová valósi vagy?
- Fevziyébe – felelte Poldi bácsi ijedten.
- És hogy kerültél a sóbányába?
- Hát, véletlenül...
Genyó papa mondott valamit a puha combú lánynak egy számára ismeretlen európai nyelven. Poldi bácsi hallott már a nagyapjától európai gyerekcsempészekről. Nem volt biztos abban, hogy ők azok, de elhatározta, hogy megszökik. Ha európaiak, biztosan Isztambul felé mennek. Poldi bácsi ezt az utat elég jól ismerte: nyaranta nagyapjával többször megtette. A zöld terepjárón nem európai feliratokat látott, de okos fiú volt: tudta, hogy ezek nem feltétlenül orosz betűk, lehetnek bolgárok is. Viszont bolgár autóról még sose hallott. A Göksu-kert közelében álltak meg. Poldi bácsi kiszállt, nyújtózkodott, de két-három férfikéz visszarakta a terepjáróba. A bezárt autóban Poldi bácsi magára maradt a borzalmas madárral.
A papagáj hosszan nézett rá, majd a tó felé fordította a fejét. A Susuz gölu víztükrén vadkacsák úszkáltak, mindez a tavasz közeledtét jelentette. Poldi bácsi megtapogatta zsebeit, és megnyugodott, amikor megérezte élettelen kísérőtársát: a nagyapjától örökölt zsebkést.

Poldi bácsi megtapogatta zsebeit, és megnyugodott, amikor megérezte élettelen kísérőtársát: a Nokia mobiltelefont. Hátratoltam az ülését, kelletlenül szállt be. A kocsi egy gyermek leheletének hangján jelezte, hogy indulásra kész. A Niebelungenstraße kirakatait bámulva lassan hajtottam a város Ausztriához tartozó részébe. Az aschachi hídon akartam átkelni, hogy Linz északi felébe érjek. Álmosan vezettem, sőt egy hosszabb egyenesnél gyors fejszámolással megállapítottam, hány másodpercet szunyókálhatok a kanyarig.

A szöveg eredeti verziójának származási helye a Facebook.

Weber Kristóf

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
Berta Zsolt Berta Zsolt 2012-05-23 20:23

Ez nagyon jó. A feléig elolvastam. Mikor lesz ebből regény?