hirdetés

Ungvári Tamás: Ez volt a remény utolsó pillanata

2011. június 17.
Az Új Beatles Biblia kapcsán beszélgettünk Ungvári Tamással „magánszerencséről”, tanárokról, tanítványokról, egy Aczél Tamás által megmentett lábról, és kikerülhetetlenül szóba kerültek a történeti léptékű, jóvátehetetlen tragédiák is. - Vári György interjúja.
hirdetés

A te pályád egészen rendhagyó bölcsészpálya, hogy milyen értelemben, azt leginkább talán éppen a Beatles Biblia megírása jelzi, a könyvé, melynek frissített, átdolgozott újrakiadása adja beszélgetésünk apropóját. Szokatlan egy tudóstól és akkor pláne különösen szokatlan ötlet lehetett, hogy egy tömegkulturális jelenségről írjon amolyan bestseller-monográfiát. Hogyan alakult ez így?

Kitaposott út vezetett tulajdonképpen az én bölcsészségemig, legalábbis az elején. Középiskolámban rajzottak körülöttem a jelentős tudósok. A negyvenes évek elején a zsidó gimnáziumba szorultak a származásuk által megkülönböztetettek. Fokos (Fuchs) D. Rafael, a nagy nyelvész - későbbi akadémikus- volt az igazgatónk. Itt tanított Pach Zsigmond Pál, gazdaságtörténész, később egyetemi tanár, az Akadémia alelnöke.  Komlós Aladár is oktatott a zsidó gimnáziumban, amikor én odajártam, és bár engem nem tanított, mivel jó latinista voltam, gyakran érintkeztünk. Szabolcsi Miklós is az iskola tanára volt, Pándi Pál pedig gyakorló tanárként vitte az osztályt egy évig, elvetemült figurának bizonyult később, de nagyon nagyon tudása volt. Turóczi-Trostler József oktatott németre, Komlós foglalkozott velem latinból, mi kell még egy élethez? Én a gimnáziumba jártam egyetemre, aztán később az egyetemen jártam elemibe, addigra már jóformán mindenkit kirúgtak, aki számított, '48-tól '52-ig voltam egyetemista. Tényleg megkíséreltem szabályos irodalomtudóssá válni, olyan dolgozatokat írtam, mint „Babits Mihály 1919-ben” vagy Móricz Zsigmond Rokonokját elemeztem, de sajnos a pályám elején nem tudtam eléggé besimulni a dolgokba, magam sem értem, hogy miért. Pedig nem voltam ellenálló, de bizonyos jólneveltségi szabályokat betartottam. Az első ilyen az volt, hogy nem lépek be a pártba. Mély benyomást tett rám, hogy az Írószövetség párttitkára, Méray Tibor délután kettőkor még vad sztálinista volt, elment valahová, és mire hétkor visszajött, már Nagy Imre legszenvedélyesebb híve volt.



Litván Gyuri, egyik legbecsületesebb magyar ember és az egyik legnagyobb magyar történész, akkoriban a pártbizottság vezetője volt - nála tisztább embert nem ismerek. Az embereknek joguk van ahhoz, hogy megváltsák önmagukat és a legmegrázóbb katarzisok, megtisztulások zajlottak a szemem előtt, Eörsi Pista, Tánczos Gábor, ez a nemzedék, 56 előkészítői, kommunista nemzedék voltak, büszke vagyok rá, hogy velük egy korban, együtt éltem, akármilyen nehéz emberek, akármilyen ronda fráterek voltak alkalomadtán.

Akkoriban nem is tudtam magamban feldolgozni, hogy az 56-os forradalom előkészítői azok a nagyon becsületes, kiváló emberek voltak - például Tardos Tibor vagy Zelk Zoltán -, akik kedden még Rákosihoz írtak ódát és szerdán már jöttek, hogy micsoda szörnyű rendszer ez. De erkölcsileg példamutatóan tiszta döntés volt ez, hiszen mindaz, amit viselniük kellett ezért, ezerszer hitelesítette őket. Mégis ez az egzaltáltság furcsa volt számomra, ezért el is határoztam, hogy ehhez a csapathoz nem csatlakozom. Pedig pártbeli ajánlóim (ahová sosem léptem be) nem mások voltak, mint Illés Béla, egykori szovjet őrnagy és Király István, nagy tanár és elkötelezett marxista.

Velük milyen viszonyban voltál?

Király Istvánnal haragban kezdtünk. Írtam egy dolgozatot negyedévesként a Benjámin-féle Új hangba és a VI-os teremben, 200 ember jelenlétében megkérdezte, hogy melyikük az az Ungvári. Én reszketve odamentem hozzá, ő pedig annyit mondott csak, erős nyomatékkal, hogy „nagyon nem értünk egyet”. Sarkadi Imréről írtam, azt a hibát követtem el, hogy a TSZCS-be való belépést tragikus élményként közvetítettem, holott az egy optimista élmény volt a tankönyv és a politika szerint.  Révai József az úgynevezett Előadói Iroda ülésén összesen néhány nevet prédikált csak ki, köztük voltam, a Móricz és a Sarkadi-tanulmányaim miatt, akkor éppen Karinthy Ferenc panasza nyomán.  Csak 23 éves voltam, mintha a villám csapott volna belém, pedig én még azt képzeltem akkor, hogy marxista vagyok, tényleg sokat olvastam ebben a tárgyban. Rögtön letiltottak. Mikor Királyt kinevezték a Csillag szerkesztőségébe, azonnal ki akart rúgni, de szerencsém volt - az embernek alkalmanként szerencséje van -, mert mikor mentem a Csillag tördelésére, elgázolt egy rendőrségi autó, keresztülment rajtam. Komoly sérüléseim voltak, eltört a combnyakam, térdem, bokám. Egy Petrovszkij  nevű professzor akarta éppen levágni a lábamat, mikor hirtelen feltűnt kis Skodáján Aczél Tamás és azt mondta, hogy aki levágja ennek a fiúnak a lábát, azt Moszkvában feljelentem, ezért van meg mind a két lábam, sielhettetem, teniszezhettem velük. Kalandos volt a Rákosi-korszak, én orra buktam negyvenszer, negyvenszer vesztettem el mindenféle csatát, de a veszteseké a jövő.

Bíztató indulás, innen már nemigen vezethet máshová az út, mint a Beatles Bibliához.

A szabálytalan pályaindulás után alig néhány évvel egy előadásom után odajött hozzám egy ember, nem mondom meg, ki, és azt mondta, hogy magának Cambridge-ben a helye, elintézzük, hogy kijöjjön. Szörnyű hónapok voltak, míg kijutottam, akkor vesztettem el az alvási képességemet. Nem jött meg se az útlevelem, se a vízumom sokáig.

Cambridge-ben mondták a tanítványaim, mikor hallották kiszűrődni Bachot a földszinti lakásomból, hogy maga teljesen őrült, örökké csak Bachot hallgat? Kérdezték, miért nem megyek el velük Londonba, meghallgatni a Beatlest. Azok is Bachot játszanak? - kérdeztem, de csak annyit válaszoltak, hogy figyeljek csak oda. Elmentem velük, meghallgattam és szétdurrant az agyam, nem mintha egyetlen hangot is hallottam volna, annyira sikoltoztak az emberek. Mindenfélét lehetett hallani, csak a zenét nem, de engem ez a mindenféle is nagyon érdekelt. Jól lehetett érzékelni azt a társadalmi környezetet, amelybe ez az egész be volt ágyazva. 1964-ben vagyunk Cambridge-ben. Hazamentem a professzori lakásomba, gondolkoztam a dolgon. Megkerestem egy csomó ottani tanárt, komoly tekintélyeket, mert kérdezni, tanulni igazán sosem restelltem, például Francis Crickhez, a DNS feltalálójához is elmentem és megkérdeztem tőle, mi ez, micsoda a Beatles-jelenség. Azt mondta, te, ide figyelj, ez a világ. Kérdeztem, nem a DNS? Nem. Gyanítani kezdtem, hogy igaza van, hogy itt valami egészen rendkívüli kulturális váltás történt. Írtam egy levelet Pók Lajosnak, a Gondolat Kiadó akkori igazgatójának, mondván, hogy mi lenne, ha írnék egy könyvet a Beatlesről. Nem ment egyszerűen, de nagyon nehezen megírtam és szóltam Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy van egy könyvem, közöljük folytatásokban.

Milyen volt a fogadtatás?

Óriási botrány lett, a pártközpontban fel-le járkált egy Katona nevű úr a folyosón és azt mondogatta, hogy ezt be kell tiltani, a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront lapja és nem kaphat benne teret az imperialista kultúrmocsok propagandája, szóval, amit el tudsz képzelni. Közben kezdték nyomni a könyvet, Gyémánt László barátom, akkoriban alternatív (azaz elnyomott) képzőművész, nagy dzsesszrajongó, ragyogó címlapot tervezett hozzá, közben természetesen már a Szabad Európa, az Amerika Hangja, a Luxemburg Rádió nyomta a Beatlest rogyásig. A könyv megjelenése idején Molnár Gál Péter felhívott és elmondta, hogy a Népszabadság egy kivégzéssel készül a szöveg fogadására, egy teljes lepedőn lepleződöm majd le benne, mint az imperialisták szekértolója. Ezután életemben először és talán utoljára felhívtam Aczél Györgyöt pénteken reggel hatkor. Miután barátságtalanul érdeklődött, hogy mit akarok, elmondtam neki, hogy írtam egy ifjúságszociológiai munkát, benne van a címében a Beatles, de valójában nem arról szól, hanem arról, mi történik nyugaton az ifjúsággal, mit akarnak, hogy nekik a beatzene az új eszperantó, szóval mindenfélét dadogtam, hogy lehessen ez a könyv, és ha baj van vele, akkor távolodjunk el tőle a megfelelő fórumokon, mint vitaállásponttól. Így végül nem jelent meg a Népszabadság-szöveg. A Beatles Biblia őrült siker lett, szinte azonnal újra kellett nyomni, rögtön húszezer példány ment el, kultkönyvvé vált.

Nekem elég sok bajom volt mégis, miután 56-ban a Csillag megszűnt, nem volt rendes állásom, akkortájt is valami okból mindenhonnan ki voltam zeccölve. Egy darabig a Magyar Nemzetnek írtam alkalmi cikkeket, az én reszortom volt minden évforduló, Diderot kétszáz éves, ilyesmik, de a szerkesztőségbe nem mehettem be, mintha fertőznék.

A hosszú partraszorítottságot egy színházi epizód szakította meg:  ’60-ban az Operett Színház sarkán találkoztam az ifjú Szinetár Miklóssal, kérdezte, hogy ha már így összefutottunk, akkor nem akarok-e dramaturgként dolgozni, így kerültem a Petőfi Színházba. Létrehoztam az Egy szerelem három éjszakáját,Moldovát, Mándyt állítottunk színpadra; aztán a Petőfit is feloszlatták ilyen meg olyan nyomásra, megint nem kaptam állást. Egy darabig egy Budapester Rundschau nevű ál-német lapot szerkesztettem Kenedi János barátommal, egy Sobieski János utcai lakásban. A lapot azzal az irreális és nagyképű céllal indították, hogy majd híd lesz Nyugat és Kelet-Németország között. Az eredmény egy hetilap volt, amelyet senki nem olvasott a földön és nem is szólt senkinek. A „lerobbantak” szerkesztették, Paál Ferenc, Wesselényi Miklós, Horváth Zoltán, Kenedi, Esterházy Mátyás és én. Esterházyt én szerződtettem, kérdeztem, ki tud jól németül, mondták, hogy németül, angolul, franciául ő tud igazán, csak éppen nincs kéznél, mert a nyíregyházi útkaparó vállalatnál van nyilvántartva. Felhívtam Bányász Rezsőt, aki különben még él, mondtam neki, hogy nagyon szeretném átvenni Esterházy Mátyást az útkaparó vállalattól, ígérte, hogy majd utánanéz. Két óra múltán visszahívott és arról tájékoztatott, hogy Esterházy Mátyás „soha, amíg mi itt ülünk, nem lesz alkalmazott maguknál, de ha akarja dolgoztatni, dolgoztathatja”. Ez így még jobb is volt, mert a havi fizetés, amit kapott volna, egy kisebb család eltartására sem lett volna elég, a flekkpénz viszont nem volt rossz.  Szerettem Matyit és nagy büszkeségem, hogy bár azt mondják, fájdalmasan sokakról jelentett, rólam egy szót se. Elragadó ember volt, elbűvölt, akárhányszor elszánta magát, hogy a Rómairól bejöjjön a Budapester Rundschau szerkesztőségébe. Azt, hogy jelentett, később tudtam még és máig nem bírom feldolgozni. Később kimentem Cambridge-be tanítani másodszorra is, itthon még mindig nem volt egyetemi állásom, csak jóval később lett, amikor Nagy Péter a Színház és Filmművészeti Főiskola, ma már ki tudja milyen jogon Egyetem esztétika tanszakán elaludt a katedrán. Nagy Péter kemény ellenfél volt, be volt csatornázva a KGB-től az elhárításig ki tudja, hol, amúgy ő is sokat tudott, de amikor elaludt, behívott Várkonyi Zoltán és azt mondta, nem kell olyan merevnek lenni, mint a bölcsészkaron, azt csinálsz, amit akarsz, gyere hozzánk.

Tényleg azt csinálhattad?

Ez a világ boldogságának szigete volt, Nádasdy Kálmántól Ádám Ottóig bezárólag csupa nagyszerű emberrel voltam együtt. Eperjes Károly például növendékem volt, egyszer javasoltam neki, hogy Szamóca, tanuljunk  meg latinul. Nekiálltunk és a félév végére római történetírókat olvasott az egész osztály..  Eszenyi Enikő máig nem bocsátja meg nekem, hogy nem mindig a legjobb jegyeket adtam neki. Innentől nagyon jó életem volt ’89-ig, aztán egy átalakítás keretében azonnal megszüntették az elméleti szakokat. Összevont rendező-dramaturg osztályokat indítottak, holott ilyen öszvér nincs. Minden dramaturg rendező akar lenni, s nincs olyan rendező, aki dramaturg. Az én szerepem megszűnt, elmúltak azok az idők, amikor verstant taníthattam első éves színészeknek. Ezért is egyre többet jártam ki Amerikába, végül ott ragadtam másfél évtizedre. Fél lábbal még mindig ott vagyok.  Itthon a rabbiszemináriumban és  a zsidó egyetemen kaptam esélyt. A Színházművészeti Egyetem nem kívánt professor emeritusi státuszba emelni, mert az magasabb nyugdíjjal és azzal a veszéllyel járt volna, hogy esetleg tanítanék ott és erre nem kíváncsiak. A zsidó egyetem befogadott, most ott dolgozom, nekem az a fontos, amit a szociális munkásoknak taníthatok, hogy aki kimegy a 90 körüli, többségükben már magukról gondoskodni alig tudó holokauszt-túlélőkhöz, tudjon valamit arról, kivel van dolga. És tanítok európai zsidó történelmet, hiszen erről szól a Csalódások kora című magnum opusom, a magyar zsidó történelemről és asszimilációról.


 
Mi volt a helyzet ifjúságszociológiai bestsellered tudományos fogadtatásával?

Pais Dezső a mátrafüredi akadémiai üdülőben kis híján elájult, amikor megmondták neki, hogy Ungvári Tamás, az általa tehetségesnek tartott fiatal bölcsész Beatles Bibliát írt. A Beatles Biblia tényleg eltérítette az utamat, de ekkor már külföldre jártam tanítani, főleg Németországba. Visszatértem az akadémiai világba, de a magyar akadémia ellenében. A kandidátusi dolgozatom egyetlen szavazattal ment csak át. Nagy mészárlás volt, Tőkei Ferenc, egyébként kínai specialista és általános ideológiai ellenőr azt állította, hogy én antimarxista vagyok, azt javasolta, ne is lehessek kandidátus. Felállt Komlós Aladár, az egyik legkiválóbb magyar irodalomtörténész és azt mondta jellegzetes, kissé magas hangon, hogy ez justizmord, mert ez a gyerek nagyon jót írt. Bárány Tamás író csatlakozott, azt ígérte, hogy ha ez a dolgozat elbukik,  ő az egész magyar irodalmat fellázítja. Én biztos voltam benne, hogy elbukom, ezért szerettem volna legalább egy jó előadást rendezni a védésből, elhívtam a barátaimat, Tolnay Klárit, Mensáros Lászlót és az Operettszínház balettkarát az első két sorba, édesanyám és édesapám mellé. Ott ültek a lányok sorban, miniszoknyában és hallgatták Tőkeit. Komlós végül épphogy megfordította a hangulatot, meglett az egy szavazat. Visszatérve a Beatles Bibilára, ez nemcsak ifjúságszociológia, filozófia is, a 60-as, 70-es évek gondolkodói forradalmának társadalomtörténete. A metafizika és a pletyka egy tőről fakad, mondja Cioran és a történetírás a pletyka és a metafizika mixtúrája.

Az aktuális kiadás címe Új Beatles Biblia. Mi változott, milyen szempontok szerint írtad át a könyvet?

Jóformán teljesen átírtam, van benne egy „ideológiai vonal”. Én a ‘60-as éveket a remény utolsó korszakának tartom. Lennonék voltak az első békenemzedék, kisgyerekekként élték meg a háború végét, csak játszottak a bombatölcsérekben. ’68-ban felvillant, hogy volna „emberarcú szocializmus”, hogy a „virággyerekeknek” van valamiféle üzenete, aztán mindennek brutálisan vége lett. A vietnami háború irtózatos tapasztalat volt, újra égettek – elevenen – embereket. Mára pedig a harmadik világ és a fejlett világ reménytelenül, elgondolhatatlanul, irtózatosan eltávolodott egymástól, mi pedig gőgünkben képtelenek vagyunk belátni, hogy Kelet-Európa egyre jobban leszakad  Nyugat-Európától. A remény utolsó történelmi pillanata volt a Beatles-korszak.

Az unokatestvéredről, Elbert Jánosról szóló másik rendhagyó könyved erről a reményvesztésről szól?

Együtt nőttünk fel, csodálatos embernek tartottam, ugyanakkor a rendszer kollaboránsának és áldozatának. A könyv, a Nyomtalanul a „létező szocializmus” mentalitástörténetét vizsgálja, a kérdést, hogyan akartunk beilleszkedni egy rendszerbe, amit nem szerettünk, amin nevettünk. Szász Péter filmrendező kitalálta, hogy rajtunk Tarhonyás elvtárs uralkodik, akinek van egy kis forradás a fején, mert ott szívták ki az agyát. A filmgyár a cinizmus fellegvára volt, Keleti Mártonnal az élen. Szerintem ezt a korszakon anekdotákkal lehet a legjobban megvilágítani, például Elbertéivel. Egy árva gyerek, akinek az apját szó szerint keresztüllövik, megpróbál érvényesülni, de mivel gyáva, beszervezik - csak egy jelentést írt, Konrád György partijáról. Sarokba szorítják és megölik, nem tudni, pontosan hogy, hol, mikor . Talán üzenet volt a meggyilkolása a ’83-ra elszemtelenedő értelmiségnek, hogy azt csinálunk veletek, amit akarunk. Nekem ez megint egy darabot kitépett a szívemből, nem elég, hogy 45 rokonomat elgázosították, akkor még a ’80-as években is megölik egy családtagomat? Egy tradicionalista ember, mint én, leül az asztalhoz Pészachkor, a kovásztalan kenyér ünnepén és keresi azokat, akiknek ott kéne még ülni, látja az árnyakat maga körül, várja, hogy Élijahu,(Illés próféta) belépjen és ők is, a meggyilkoltak is megérkezzenek vele. Nekünk, túlélőknek, nincs tágabb családunk, irigykedve hallunk beszélgetni sógorokról, unokatestvérekről. Hol vannak az én sógoraim? Kikérem magamnak, hogy csak a két gyerekem és a feleségem legyen ott, ahol ’44 előtt 42-en ültünk. Ma már vannak taktikáim, elmegyek a Rabbiképző Széder estéjére vagy ilyesmi. Pár hét alatt történt, pár hét alatt tűntek el több százezren, ez a felfoghatatlan. Ezért elég érzékeny vagyok arra, ha valaki elveszti az állását, nem tudja etetni a családját, kiteszik onnan, ahol lakott, szóval amik mostanában történnek. A temetetlen holtak, ahogy Sartre mondja, itt vannak velünk, nem csak a zsidók. Én, aki vidám, pozitív tanárember vagyok, mindenhol tehetséget látok feltűnni, at the end of the day, a nap végén azt szeretném még tudni, hol vannak ezek az emberek, hova csúsztak a múltak iszapján, ahogy a költő mondja. Hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból? Nem tudom, érthetetlen. Ezért írok.  



Vári György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
zacherlászló zacherlászló 2011-06-19 14:47

Ha az eredeti Beatles Biblia is olyan sok hibás adatot, téves információt tartalmazott, mint a Rock mesterei c. könyve, akkor nagyon helyesen tette, hogy átdolgozta.