Nyolc órakor a Madách téri parkolóban – többszörös email-váltások után jött a megfellebbezhetetlen verdikt a Litera - az „utolsó szó joga” néven is közismert - nagyasszonyától, Nagy Gabitól. A helyszín-lelő, aki sejtette, hogy a fenti titulussal ezúttal más, ún. irodalmi rendezvényeken történő fellépéseivel szemben nem játszhat el, ezen a napon rendes terepmunkásként, élő kameraként tölti be szerepét, tehát őt, akik lenni szerencséltetünk, noha az időpont megválasztását nem vitatta, tekintve, hogy reggel hétkor utoljára akkor kelt fel, amikor nem feküdt le, őt tehát óvatosságra azért intette a fenti terminus, ekképp az előző estéjét vákumcsomagolásba rekesztette, döntése pedig eredményesnek bizonyult, mert nyolc nulla-nullakor felzárkózhatott a minden pontosságot öt perccel megelőző Keresztury Tibor mellé. És Keresztury Márton és Valuska Gábor mellé.  Kisvártatva befutott Sajó László a jobbkötőből (m.v.), Sebők Marcell söprögetőből. Szekeres Dóra és Benedek Marci némi spéttel csatlakozott, Nagy Gabi pedig a Bartók Béla úton adott randevút az említett kontingensnek.
A Litera – Csejdy András igazolt hiányzása mellett – káderanyagának teljes fegyverzetében indult Bódis Kriszta baráti invitálására Hétesre, a hétesi alkotótáborba, hogy kispályán mérkőzzön meg futball-fronton az ottaniakkal, illetve némi irodalmi színt vigyen a kapolcsihoz képest kicsit másként értett művészetek völgyébe. 

Fotók: Valuska Gábor (További képek a galériában)

Tudta a Litera stábja, mire vállalkozik?, tehetnénk fel egy Krúdy-regény fejezet-alcíméhez illőn a kérdést. Tudta is meg nem is. Sebők Marcell és Valuska Gábor például többet tudott, hiszen az azóta nélkülözött egykori kollégával, Szegő Jánossal az Olvassunk együtt! sorozatot épp az északkelet-magyarországi régióra fókuszálták (a Literán remek riportokban örökültek meg ezek az események), vagyis arra a térségre, amelyről köztudott - az, ami. (A fenti tájakon amúgy Keresztury főszerkesztő sem tájidegen.) De hogy mi köztudott, mi ennek a tudásnak a szerkezete, átéltsége, finomsága, mélysége, nos, Hétesen épp ez lett próbára téve, ennyi, ami az elbeszélés kontinuus alakját felborítva, biztosan megelőlegezhető. Mert hallani persze sokan hallottak Hétesről, a hétesi cigánytelepről, azon belül Bódis Kriszta állhatatos figyelméről, erőfeszítéseiről, innovációjáról. Az interneten vizuálisan is tájékozódhat az érdeklődő tekintet, s ha megteszi, látja, amit lát. Mit lát? Nyomort lát. De mi ez a látás, milyen tapasztalat, milyen nyelvi struktúrában ragadható meg? Milyen az érvénye? Mit tud? Ezekre a kérdésekre éles kontrasztfény vetődött Hétesen, hogy a helyszín-lelő még két lóugrást engedélyezzen magának; elébe vágjon az egymásba fonódó eseményeknek.

Kanyargós, a Mátrán átívelő szerpentineken jutott a stáb Ózd külvárosába, útjukat többek között egy, a szövegkörnyezetet bizarrul tarkító, rejtélyesnek mondható Balaton-8 tábla szegélyezte. A két autós, karavánná ugyan össze nem álló expedíció 11 óra tájt parkolt ki a vasútállomás előtt, majd lépte át a hétesi alkotóház küszöbét. Az egykori postaépületben, itt olykor imára is összegyűlnek a héteseiek, a tiszteletes fekvenyomás közben prédikál (!), mellyel szemben gigászi kémény emelkedett, monumentuma a valahai iparváros aktív napjainak, valamint a levegőben húzódó, szintén rokkantnyugdíjazott csillesor, akárha a Tarr-féle Kárhozat szociodíszleteiben, Bódis Kriszta, megannyi segítője és siserehadnyi táborlakó fogadta őket és nyomban a direktíva: tíz percen belül pályára kell küldeniük a Keresztury I.-Keresztury II.-Sajó-Sebők-Jánossy csatársort, melyet hátul egy, a táborban dolgozó kölcsönkapus egészített ki, csereként pedig a csak Spílerkén aposztrofált helyi mutatványos. Az iskola udvarára betonpálya tenyerelt, fölötte-körülötte rezgett a kocsonyás lég, a hőség rekkenőnek bízvást, lidércnyomásosnak a tények szintjén volt mondható, amely azonban az épp végéhez közeledő küzdelem résztvevőit láthatólag csöppet sem zavarta; a csapatok, mint a gladiátorok (az egyik neve ez is volt: Gladiátorok) küzdöttek derekasan; fiatal, feketére sült cigányfiúk ütköztek, fejeltek, cseleztek, lőttek, vetődtek rendületlenül. A Litera válogatottja ehelyütt némileg, noha tehetségében nem, állóképességében annál inkább elbizonytalanodott: Keresztury I., mintegy csapatkapitányi minőségében is, egy találkozóra korlátozottan javasolta próbára tenni hatosát. Végül kétszer tizenöt percben állapodtak meg a felek. A helyszín-lelő a kezdeti nekirugaszkodásnál már érezte, a mai napon szó szerint áll hadilábon a káprázatos játékkal; tornacipőjét fél számmal nagyobbnak tapasztalta az optimálisnál, ekképp hamarosan cserét kért, a siker érdekében nem kívánta kockáztatni izületeinek szakítószilárdságát, ily módon sikerült árnyékra vetődnie valóban; a pálya szélén, talpalatnyi napellenző fa hűsében dagasztotta mellét a büszkeség; az övéi a siker lehetőségének első fuvallataitól vérszemet kapva (sic!), oroszlánokként vetették magukat a gladiátorok közé; bámulatos megoldásokkal hozták zavarba az ellen halkan szólva generációsan más ligában firkáló játékosait. Végül, a Valuska Gáborral és Benedek Mártonnal kiegészült Litera az egy mérkőzésből a fokozódó elán közepette hármat vállalt; egy célfotónyi vereség, egy makacs döntetlen és egy grandiózus diadal nyomán hozta el a négy pontot, miközben az érdeklődés az első pillanattól fogva lankadatlannak mutatkozott; a helyszín-lelőt a tábor riporterei vették körbe; gyönyörű gyémánt mélység-élességben villogó tekintetű lányok szaladoztak mikrofonnal és érdeklődtek az utazás viszontagságai, a meccs esélyei és állása felől.

Nem volt sok vita, hogy a csatakos kimerülést néminemű sörökkel bandázsolja a társaság; az eligazítás szerint a keresztségben a Pálma nevet elnyert italmérés az alkotóháztól néhány utcára hibátlanul látta el a rá háruló feladatot; Kőbányai (160 Ft) és Wundertal (120 Ft) ütegek koccolódó hangjai fogadták Sajó jobbszélsőt, Keresztury II. irányító középcsatárt és Jánossy fedezetet a hűtőkben és a Velence-telepen, mert márványtábla hirdette, hogy az épített környezet eme szegmensét így jelölik; kertvárosi lágében lépkedtek tehát a Litera leigazoltjai, térben csupán néhány méter, ám időben több évtized távolságában. A kontraszt a Hétes-telep bejárataként felfogható alkotótábor környezete és a Velence-telep között erőteljes vonásokban cezúrázta a tájat.

Az ebédnél nem volt eldönthető, a paprikás krumpli a melegebb vagy a palatető alatt enyhületet kereső hő. Bódis Kriszta nem csak a fakanál, hanem a mikrofon végén is remekelt; összefoglalóan mondta videóba hétesi elkötelezettségét, azt, hogy a telepen több mint tíz éve kezdett forgatni, aztán egyre bensőségesebb kapcsolatba került az akkor már viharosan gettósodó világgal, újabb és újabb oldalain keresett fogást, hogyan is segíthetne az ittenieknek, akik a végzetesnek tűnő elszegényedés felé gravitáltak. Az alkotótábor öt évvel ezelőtti ötlete pedig abban az irányban és felfogásban lett kigondolva, miként lehetne az egészségügyi, szociális és egyéb terheken enyhíteni, miképp lehetne előmozdítani valamely, nem csupán külső, hanem belső társadalmi integrációt, amely érdekében két állandó szociális munkás is helytáll Hétesen; igen, ők ideköltöztek és a cigányemberek napi problémáit gondozzák. Élnek az alkotóházban decemberben és áprilisban. Ősszel és tavasszal. Mindig. Erről a Literán képes és hangzó anyagot is találhatnak majd olvasóink.

Levegő után kapkodó sóhajtások ritmizálták  a csendet, na meg Sebők Marci sztorija, miszerint az egyik cigánylány már kinézte őt, bejössz nekem, bácsika, nem járunk, kérdezte az élelmes hölgyszemély, és ez a bók joggal emelte a megudvarolt öntudatát, egyben váltotta ki Sajó kolléga sárga irigységét, aki szintén bácsika lett, viszont a randevú reménye nélkül. A kíméletlen sziesztába hajló áhítatot aztán Soma hangrobbanása szórta szilánkokra, aki a hétesi asszonyok számára tartott szexuális-családi-gasztroenterológiai meditációs gyakorlatot; jött, látott és győzött, nem volt kétséges, népszerűsége a sztratoszférában mérhető.

A felolvasás a telepen belülre szcenírozódott. És ahogyan az autók befordultak a Hétes-telep főutcájára, úgy fordul a helyszín-lelő elbeszélésének sűrűjébe. Mert amit látott, az egyszerre volt megrendítő, lélekemelő, zavarba ejtő, letaglózó. Rávágná még, hogy istentelen, de nyomban elkövetné az első baklövést, ugyanis anélkül, hogy hitbéli, metaforikus kérdésekbe bonyolódna, ha valami, hát az isten az igen sokszor eszébe jutott a helyszín-lelőnek, amikor az egykori Rózsa Ferenc-telep dülöngélő, nyomaiban még a tisztviselőházak méltóságát őrző, szélbélelte épületeibe ütközött. Két sor, egy lent, egy mögötte.  A nincstelenségnek rettentő geometriai formát szabó, üres ablakkeretek. Mert Hétesen nem szegénységet tapasztal az arra méltatlankodó fővárosi firma, akik vagyunk, hanem a nincs valóságát. Nem valósághiányt tehát, valóság, az van dögivel, bármivel alig összevethető igazisága mindennek, csak győzze a tanácstalan tekintet, hanem nincset tapasztal, azt, hogy az idő pusztán az időjárásban lel medret és alakot. Hely van, idő nincs. Valakik kiszerkesztették a hétesieket, a minden rendű-rangú hétesieket és a nem-hétesi hétesieket, az örök hétesieket az időből, és a helyszín-lelő bénultan téblábolt, mert az érezte, hogy az ő idejéből is, azt, hogy ez a tapasztalat nem közös, nem egy történet részesei vagyunk. Ő, kis túlzással, gyárat lát és szántóföldeket, jóllehet már azt sem. Igen, térkép lett ez a táj, nem kell hozzá bombázó gép, fegyverropogás. Itt-ott elmentett kis hazák. Óvóhelyek. Míg itt, Hétes-telepen már-már most sem eldönthető a házakról, hogy „otthonunk volt, vagy állat óla”. Annál lenyűgözőbb, amit Bódis Krisztáék tesznek; nem szorul fogalmazásra, nem kell spekulálni; azon vannak, hogy napról napra visszafoglaljanak ezeknek az embereknek és emberekkel valamit az időből, amely – nem kihagyható – paradox módon jelen van mégis, megtekinthető, vitrin alatt a lepketábor; a „házakon és házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban” – parabolaantennák. Való világ, dünnyögte keserves mosollyal magában a helyszín-lelő. Állt, ült, nézte a karneváli dinamikájú forgolódást, a fonó, az éneklő és filmező hétesieket, apróbbakat és nagyobbakat, nézte Tomit, aki odatoppant eléjük, és kártyatrükökkel kecsegtetett, miközben két pakli volt a zsebében, azokat keverte ügyesen és büszkén. Két pakli piszkos, átizzadt kártya. Egy nyolcéves forma kisfiú keveri, majd Szekeres Dóránkkal játszik hosszasan. A nemrég kialakított főtér egyik épületét most építik újjá; Kriszta szerzett pénzt és készséget: mosoda, zuhanyzók és net-sarok lesz benne. Amúgy három nyilvános vécé-bódé ugyanitt, a téren, két nyomós kút az egész telepen. Az egyik házfalon utcatábla, rozsdállik, mégis ragaszkodik a helyéhez: Rózsa Ferenc utca 5. Volt, amikor fekete városnak is hívták, meséli egy férfi Valuska Gabó fotósunknak, nem volt áram egyáltalán. Salakot bányásztak erre, ott szoktunk kutatni a domboldalban, hátha találunk valami visszamaradt roncsot. Vasat. Amit eladhatunk. A lányom tizenhat, csak alacsonynövésű, szakiskolába szeretne járni, cukrász akar lenni. Nem tudnak valami munkát Pesten, néha voltunk bontani, de nem mindig fizetik ki a járandóságunkat. Ilyenkor a gyümölcs megy. Vámosmikolára járunk. Napi háromezer, koszt, szállás, azok rendesek. A mosoda mellett a másik munka, amit Hétesen csinálunk, hogy felújítjuk a házakba vezető lépcsőket. Nálunk nincs lopás, nagy család vagyunk. A neten annyi mindent összeírtak rólunk. Hogy patkányt eszünk, meg ilyesmi. Nehéz megszabadulni a rossz hírtől. Egy bolt van, ott, feljebb.

Negyven fok árnyékban, ami nincs. Keresztury, Nagy Gabi ülnek a padon. Keresztury Marci példásan van jelen; csöndesen figyel, lélekben jegyzetel. Sebőkön látszik, hogy beljebb van egy körrel, honabban természetes. Sajó finom visszafogottsággal kérdez, beszélget. Mert azt lehet, lehet a hétesiekkel, csak tudnék, mormogja a bajsza alá a helyszín-lelő. Ritkán fordul elő vele, de ezúttal eszköztelenül csupasznak látja magát, néz ki a pesti értelmiségi fejéből, ezt érzi, és ezt nem szereti. Nem szokta meg, szituációk általában nem bénítják. Budainé az alsó házból panaszkodik egyedül: nem hívták meg a Soma-szeánszra, pedig volna mit megoldani. Családi problémák. Megmutassam a lányom, itt van bent a szobában, mondja Sajónak. Sajó diszkrét. Ne. Budainé panaszai azért tűnnek fel, mert a hétesiek nem panaszkodnak, nem rínak, nem jammerolnak, nem követelőznek. Van egy kibelezett épület, istálló lehetett talán, ott például délután ötkor tánc veszi kezdetét. A helyszín-lelő nem kívánja eljátszani a könnyes szemű, entellektüel giccsőrt, tárgyilagosan annyit mond: életet és méltóságot tapasztalt a hétesiekben, nincs vesztenivalójuk, mégsem akarnak veszteni.

A felolvasást nem erőlteti a Litera; a mikrofon a gyerekek soraiban jár körbe; kicsi, gyere velem rózsát szedni, énekli az egyik, rappel a másik, szaval a harmadik. Mit akarunk mi, tükröződik a Litera-íriszeken. Mi az, hogy mit, olvassatok, ver hátba szóban Bódis Kriszta. És olvasunk, úgy, mint soha. Körülöttünk csivitelnek, dumálnak, dalolnak. Olvasunk. Végül ismét Soma; tavaszi szél vizet áraszt, Weöres Sándor Galagonya, harminc gyerekből verbuválódik a kórus. Majd a drámaszakkör bemutatója: menj már, te ereszfejű, így az egyik tragika. Menjél tűzifáért, így a másik.

Alkonyodott már, demmerungban lódult meg a Litera. Csordultig volt a helyszín-lelő, tele. Szavak nélkül ült. A visszapillantóban: „Mint vesztőhelyen, olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden.” 

Jánossy Lajos