Általában több, csak kis részletekben vagy látszólag semmiben nem különböző fényképet készítek egy helyen. Nem megfontolás eredménye e cselekedetsor, csak nem rohanok el sehonnan. Ahogy az évek teltek, valaki egyszer megjegyezte: – Minek az a sok egyforma kép egymás után?! A sorozatokból ugyanis egyre kevésbé választok ki egyetlenegyet, és ez felidegesítette őt. Érdekesek ezek az idegességek, hiszen nem kötelező nézegetni a képeket. A kérdés után átgondoltam, miért is cselekszem így, és megérte, rájöttem, hogy a válasz egyúttal saját magam megfejtése, kész lelkirajzom kerekedik – nem hiszek az érzések tökéletes megragadásában, rögzítésében. Megállok egy helyen, ami megállított, megpróbálom felfogni, tudomásul venni, megfejteni, nem a titkát, hanem a titkait, képekkel próbálkozom hát. Tán ez a forgás, az első kísérlet, csak kiindulás, az utolsó meg csak vállvonás – hm, itt, ma ennyire voltam képes. Van, ahová évtizedek óta visszajárok. Azért nem egy képet készítek, és a sokból azért nem választok ki végül egyet, mert nem hiszem, hogy a kiválasztásom időben örökérvényű lenne, lehet, hogy már másnap máshogy nézek az egészre, és akkor majd másik képnek örülök – ez itt a mai napra érvényes megfejtés, az meg majd holnap hajnaltól lép az életbe. Vannak időpontok, időbeli helyzetek, amikor kell választani, a fényképezésem nem okvetlenül ilyen. Halálosítélet–ellenes érzelmem is hasonló elgondoláson alapul – nyugszik, ez talán szebb. Nem hiszek a tévedhetetlen bíróban, ha pedig nincs tévedhetetlenség, akkor az ítéleteknek nem szabad visszafordíthatatlannak lenniük. Ha kiderül, hogy az elítélt mégis ártatlanul szenvedett, holtan már nem lehet szabadon ereszteni. A megbocsátás is lehetetlenné válik. Alain, a szelíd francia filozófus 1923. május 28-án e sorokat írta kedvencem, Bayle kapcsán: „Montaigne is ember, de még titokzatosabb a maga módján, miben hisz, és miben nem hisz. Játékában hasonlít azokhoz a könnyed harcosokhoz, akik csak látszatra harcolnak, hamar győzhetnének, de nem kockáztatják vakmerően a diadalt. Vagy azokhoz az ökölvívókhoz, akik körbetáncolják ellenfelüket. Vagy azokhoz a manőverező generálisokhoz, akik folyton kitérnek az ostromgyűrűből, majd ismét előrenyomulnak, olyanféleképpen, hogy győzelmük eleve pozíciójuktól függ, és csaknem csata nélkül nyernek. Így lopakodik előre Montaigne a bizonyítékok között, így harcolja ki győzelmes visszavonulását. Sokat beismer, talán mindent, de mindig megőrzi szellemének erejét. Úgy tűnik, addig bizonyos benne, hogy nem csalatkozik, amíg nem hagyja kényszeríteni magát. A legszelídebb szellem, de a legmegrendíthetetlenebb és a legszabadabb is.” Szívemben ennek az érzésnek szomszédja, amit Marcel Duchamp-ról írtak számomra szépen – hogy ő az igazságot ezer könnyű kerülővel vette körül, mint a keleti emberek.

Szeretek csak úgy átnézni a fényképezőgép üvegén. Vannak olyan régi lencsék, amikhez a mesterek évtizedeken át pihentették az üveget. Félelmetes, és mindig meglep, hogy amikor megrendülten megállok valahol, és megpróbálom megfogni a torokszorító érzést, maga a halál is megigazítja ruháját, és pózol a fényképeken – hiú színésznő, aki mindörökké tetszésre vágyik, még a túlvilágon is. Így aztán én is évtizedek óta folyton készülődöm – e színre lépéshez nekem is mindig méltónak kell lennem. Kopott, ünnepélyes esték ezek. Lassítok, ahogy a pesti házba lépek. A befalazott lakásajtók előtt moccanással sem akarom megzavarni a csendet, az üvöltések és a sírás így élesen hasítanak az éjszakába, minden benti moccanás éppen olyan reménytelen és kétségbeesett, mintha senki nem állna kint az udvaron, amikor magától lekapcsol a villanykörte a téglafalon.

A Teleki téren már éjszaka van, meg középen sivatag. Menjünk a síkság közepére. Jöjjetek drága kivilágított villamosok a semmin át. Pannika kocsmája már zárva. Indulok hazafelé, köveket fényképezek. Közben tetten ér egy pasi, szakállas, négy almásládát húz madzagokon, olyan csomagtartóra akasztható gumikon, amiknek a neve pók, tehát nem marhaság, ha azt írom, hogy az árnyékpasi négy almásládát húz összekötözött pókokon. Persze megszólítom, és máris beszédbe elegyedünk: – Figyelj, öregem, tudod, hogy a Náza, a világ legfejlettebb technikája, már le tudja mérni a lelkeket? a távozó lelkeket? ahogy eltávoznak a lelkek, a Náza már évek óta pontosan le tudja mérni a súlyukat – érted? Pontosan úgy, ahogy én most kiveszem a ládából... ezt... az... alumínium... sörösdobozt! És benyúl a pókon húzott almásládába és kivesz belőle az éjszakai Népszínház utcán egy kukából gyűjtött sörösdobozt, és érzem, hogy ez kb a mai nap. Akkor megkérdezi a nevemet – minek? – gondolom –, mi a fenének? –, de nevet cserélünk, és akkor azt mondja, hogy ismerős vagyok neki, mert a múltkor olvasott, szokott találni újságokat a kukában – kicsit kuncog –, és elolvassa őket – somolyog –, én meg olvassam el a Védákat... meg az ufókat. Erre én azt mondom neki, hogy gondolt-e már arra, hogy fiatalokat kellene tanítania, mire azt válaszolja, hogy nade a fiatalok azt mondanák, hogy mire vitte. Ebben megegyezünk, én sem tanítok.

(Napház, 2012.04.17. kedd éjjel)

Az írás mellett Lábass Endre fotóit láthatják.

Lábass Endre