hirdetés

A túlzsúfolt asztal regénye

Joanna Bator: Homokhegy, Magvető, 2011

2011. szeptember 16.

Ez az a világ, ahol rántott húst, uborkasalátát és fasírtot tesznek a nők a vasárnapi asztalra, ahol gondosan gyűjtik a nyugati kozmetikumok dobozait a fürdőszobában. - Miklya Anna recenziója Joanna Bator Homokhegy című regényéről.

hirdetés

Joanna Bator könyvét azért emeltem le a polcról a könyvesboltban, mert a borítón szereplő kislány olyan ismerős volt, hogy első pillanatra az hittem, talán én vagyok, vagy az anyám, a nagynéném, vagy valamelyik családtagom. A fülszöveg háromgenerációs női regényt ígér, ennek nagyon megörültem, mert szeretem a női regényeket, meg a generációs történeteket is. Végül persze mást kaptam, mint amire számítottam.

Ezt a regényt elolvasni olyan volt, mint amikor észrevettem, hogy újra gyártja a Szerencsi az ABC-s csokoládét. Időnként kimentem anyámhoz a konyhába, hogy őt is megkínáljam vele: részleteket olvastam fel a szövegből, és hosszasan röhögtünk. Mert annak ellenére, hogy a Homokhegy Lengyelország Wałbrzych nevű városának panelerdeje, a regény játszódhatna bárhol Magyarországon, a békéscsabai Lencsésin, vagy a kiskunfélegyházi Petőfi-telepen, de valószínűleg a volt Csehszlovákiában, Romániában és az összes többi volt kommunista országban is. Jadzia, Zofia, Dominika sorsa egyedülálló és különleges, a díszletek és háttér viszont, amit Joanna Bator olyan nagy élvezettel jellemez, a mi közös és jól ismert örökségünk, minden gyűlölt és szeretett, mulatságos és könnyfakasztó részletével együtt. Ez az a világ, ahol rántott húst, uborkasalátát és fasírtot tesznek a nők a vasárnapi asztalra, ahol gondosan gyűjtik a nyugati kozmetikumok dobozait a fürdőszobában, ahol az előkelőség netovábbja a csecsebecse-kollekció a nappali szekrénysorának mustárszínű üveg vitrinajtaja mögött.

Zofia, a nagymama története a második világháború végén, egy zsidó fiú bújtatásával kezdődik, de a '68-as születésű írónőt szemmel láthatóan Jadzia, a lány házasságának és gyermekvállalásának eseményei és környezete érdekelte leginkább: az unoka, Dominika gyermekkora az, amit a legrészletesebben és legnagyobb kedvvel ír le. Ebben a korszakban teljesen otthon érzi magát. Olyan szöveget terít elénk, ami tömény, részletgazdag, és már-már fojtogatóan ismerős: annyira a mi közegünk, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni a regény valódi főszereplőiről, a három nőről. Hiába élik hétköznapi, bár tragédiáktól sem mentes, illetve sokszor a hétköznapiság tragédiájába fulladó életüket, néha sokkal érdekesebbnek tűnik az, hogy milyen nappaliba sétáltak be, mint az, hogy miért sétáltak be abba nappaliba és mi történt ott aztán velük. A két valószínűsíthető cél közül (erőteljes atmoszférateremtés és egy család történetének elmesélése a család nőtagjaink sorsán keresztül) sajnos ebben a szövegben az egyik sérül, és szinte mindig a történet az. Mintha Joannát maga alá temette volna a Homokhegy, minden pálmafás poszterével és Otto-katalógusával együtt.

Pedig, ha az olvasó egy kicsit összeszedi magát és próbál nem teljesen eltelni a nosztalgia érzésével, akkor egy többszörösen összetett, néhol krimiszerűen érdekes cselekményt talál, ami Zofia kamaszkorától, rövid és szomorú szerelmétől és gyermekének fogantatásától egészen unokája, a vadóc, fiúbakancsot hordó Dominika fiatal felnőttkoráig tart, nem kihagyva természetesen a középső generáció, a kelttészta-jellegű Jadzia furcsa házasságát, pánikbetegségét, visszeres lábát és egyéb viszontagságait sem. A három, teljesen különböző karaktert az írónő hitelesen és életszerűen adja vissza, történetük pedig egyszerre mindennapi és abszurd. A Homokhegy nem azon bukik el, hogy Joanna Batornak ne lenne elég tehetsége élő, lélegző alakokat teremteni és valós sorsokat álmodni a papírra: a regénynek az arányaival van a baj. Sokkal többet kaptunk volna a történettől, ha az írónő egy kicsit kevesebbet ad, ha nem fullad bele a saját maga által megénekelt mértéktelenségbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Homokhegy ne lenne élvezhető, szerethető, egyenesen bájos. Az olvasó azonban azzal a rossz érzéssel teszi le a könyvet, mint amikor vendégségben túletették-, és itatták: hogy kevesebbel jobban lakott volna. A recenzens pedig nem tud mást tenni, mint leírni a szigorú kritikusok legjobban gyűlölt mondatát: hogy ezt egynek jó volt megízlelni, de most már inkább a majdani következőt várom.

Joanna Bator:Homokhegy, Magvető, 2011. Fordította: Hermann Péter, 3490 Ft.
.

Miklya Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.