Szembeszökő szél kócolta-szaggatta azon a délutánon a Feneketlen-tó huzalos fűzfáit, amikor a Levelek ajóéletbe’! innovatív irodalmi szappanopera másodasszisztense főnökéhez és bajtársához, a Levelek ihletett, ám az ihletett pillanatban a zseniális ötlettől nyomban leblokkolt, és azóta is teljességgel terméketlen kigondolójához iparkodott.

A Levelek gúzsba kötött spiritus rektora egy dobkályha tövében üldögélt, és - nem meglepő - a beköszöntött év lehetőségeit vette sorra, azaz mélázott szokásához híven. A szekundáns nem mondhatni, hogy nagy rössel toppant volna az ecetes borok ájerével boltozott ivóba, a január enyhet és reményt nem ismerő ítélete alatt állt ő is, de barátjához és főnökéhez képest volt benne mégis némi elán. Nem állíthatnók az sem, hogy a 2012-es szám alatt karrierjét még el sem kezdő évet a merész változtatások bajnokaként üdvözölte volna; a pulthoz lépett, két deci homályos rizlinget rendelt, majd szintén a dohogó, légszomjas, aritmiás döbbekkel szívnyugtalanságának hangot adó kályha mellé telepedett.

Meg kell becsülnünk a változatlanságot, vágott bele minden előzmény nélkül elbeszélésébe a Levelek feketemosogatója. Meg kell becsüljük, jóllehet, nem kell emlékeztesselek, számtalanszor vetették már szemünkre a változatlanság iránti elkötelezettségünket. Igen, főképp női személyek pereltek velünk a fenti tematikában. Míg mi nyitottságunk, függetlenségünk, mobilitásunk, vulgo: szabadságunk mellett érveltünk szenvedélyesen, addig hölgyeink szinte egytől egyig amellett, hogy voltaképp és végeredményben téveszméink, kényszerképzeteink, ergo: illúzióink útvesztőében bolyongunk makacsul; az állandósággal folytatott küzdelmünk meddő és félreértett kakasviadal, mi vagyunk a testet öltött állandóság, kizökkenthetetlenek és egoisták, ugyanannak a táncrendnek a részesei és működtetői, amelynek ellenében zászlót bontottunk. Évtizedes függetlenségi háborúnkat a győzelem legkisebb esélye nélkül folytatjuk; amikor bátorságunkkal kérkedünk, gyávaságunkról adunk számot mindösszesen. Be vagyunk rámázva életünk szűkös keretei közé, épp csak a falon nem függünk. Nem ártana, ha ezzel tisztában lennénk, szögezték le visszatérőn, mielőtt bedobták a kulcsot a postaládába.

A Levelek mérnöke homlokán egyre mélyültek a kardcsapásnyi ráncok, de cimborája ezúttal olyan volt, mint a január: nem ismert kíméletet. Igazuk volt, lássuk be. Igazuk van, pontosított. Dolgozunk a problémán. Ám ezzel együtt, illetve ezen túl, még inkább: ettől függetlenül, meg kell becsüljünk bizonyos változatlanságokat. A Feneketlen-tó változatlanságát például egy közért mulandóságával szemben.

A minap a Villányi úton bandukoltam, agyonrántott főzelék butította a gyomromat, a fejemben ehhez hasonló, lisztes gondolatok birkóztak iszap, alkotmányozni szerettem volna, új törvényeket én is, de nem volt meg a kétharmadom, szóval szedegettem a lábam, és nézelődni próbáltam persze. Sokadszorra felfedezni a megszokottat, tehát akolmeleg emlékek hajlékában menedéket lelni.
A közértnél általában megnyugszom.
A Dávid Ferenc utca sarkától pár méterre lévő közért biztos pont gimnazista korom óta, ránézésre egyébként semmi más: közért. De számomra ez a közért a régóta és immáron fájdalmasan örökre nélkülözni kényszerült barátom, Simon Balázs édesanyjához, a hasonlóképpen fájdalmasan és örökre nélkülözni kényszerült Prileszky Csillához kötődik. Hozzá, aki két deci szilvapálinkát vásárolt gyakorta ehelyütt, soha többet, azt osztotta be napokra, miközben Az ezeregy éjszaka meséit fordította évtizedeken át. Igen, bárhányszor jártam náluk, Csilla az íróasztalnál ült, előtte kiteregetve a textus, szótárak védelmében, egy középkori, másoló szerzetes megszállottságával tette át magyarra a kelet történeteit. Halálos betegen sem hátrált meg, elkészült a nagy mű. Az alkotó végleg megpihent.
Ha a közértre pillantottam, nyomban az ő alakja elevenedett meg, amint onnan kilép, a szatyorban cigaretta, a két deci, akkor csak ezen a térfélen pálinkának nevezett, szilvaízesítésű szeszt tartalmazó üvegcse, megy vissza az asztalához. Ennyi szünetet engedélyezett. Szálegyenes tartás, kicsit már mákos, de visszakövetkeztethetően, egykor hollófekete haj.
Az ezeregy éjszaka meséje.
A közérten ma tábla: eladó, kiadó. Most a szívem.

A Levelek léha szerzetesének tekintete megrezdült.

És a változatlanságot, a még vibráló változatlanságot tehát még jobban meg kell becsüljük, folytatta a társzerző, vagyis ez élőbeszéd elégikus poétája. A közértet elhagyva ugyanis a Feneketlen-tó felé kanyarodtam, és a szívem legalább akkorát ütött, mint "Birkózó" Zsolt a nyolcvanas években, a Grinzingi borozóban, a pult fölött. A tó körüli sétányon, alig hittem a szememnek, oly régen láttam, hogy már emlékeim panteonjába emeltem, ott futott az a beazonosíthatatlan korú nő, akit télben és nyárban, tavasszal és ősszel megfigyelhettem sok-sok éven át.
Amikor először találkoztam vele, hökkenten és szájtátva, lenyűgözve és megbabonázva követtem a mozgását, igen, valójában ez volna a valamivel jobb szó: a mozgását, mert a pelikánrózsaszín, kínaiszabadidő dzsekibe, az erősen lasztexre hajazó pantallóba, a mindig az évszakhoz szakosított lábbelibe: nyáron szandálba, ősszel zárt kézségbe, tegnap rövidszárú csizmába, avagy magas szárú cipőbe (eldönthetetlen), kötött sapkába bújtatott személy, mondjuk így pongyolán és részletszegényen: gyorsan mozgott. Sem nem kocogott, sem nem futott, sem nem gyalogolt. Nem sietett.
Sem nem.
Gyorsan mozgott, a tó mellett körözött, a bal kezében reklámszatyor, a jobban pedig egy Szokol-rádió. Nem viccelek, kitalálni ilyet ma már nem mernék, kapatta el magát a Levelek szekundánsa. A jobb kézen, a csuklón átvetve a nejlon, a balban, a fülhöz közel tartva a rádió. Így mozogni még embert nem láttam; egyenként és külön-külön a kellékek legváltozatosabb variációit és koreográfiáit igen, de így, egyben, soha.

Évekre eltűnt, mondom, hiányzott, ezt sem tagadom; hiányzott a Feneketlen-tó élővilágából, hiányzott az előadás többi szereplője közül, akikről majd máskor beszélek. Tegnap tehát, gondolhatod, amikor megláttam, elérzékenyültem, meghatódtam, mit szemérmeskedjek. Van még remény, bizony ez is átsuhant rajtam. Jöhettek-mehettek itt jöttmentek, fúrhatták-faraghatták a hazát, cserélhettek köpönyegeket és utcaneveket, változtathattak számokon és alkotmányon, isten ments, hogy soroljam! Ez a nő dacolva mindenekkel, maga a folyamatosság, ahogy rója köreit, a rádió szól, a cekkerben, ki tudja, mi himbálózik. Közép-Kelet-Európa megtestesült fittnes-bajnoka ő, végső bizodalmunk a télibábos bortobágyon, összegzett a Levelek munkatársa, aki itt szavát ejtette legott és elvágyódón a képes falinaptárra vetette tekintetét.
1976 november, nézett vele egy vaddisznó farkasszemet.

Jánossy Lajos