Volt az a rettenetes és gyönyörű éj. Egyre lejjebb csúszni, egyre beljebb a város sötét bugyraiba, állni a zeneautomatánál az éjszaka császáraival, és vinnyogva lelkendezni fukszos, fekete embernek, miközben merev nyakkal rezegteti a kispatakot, hogy hé, te megasztár. Az ablaknál elcsípni Lábass és Jánossy aggódó pillantásait, hívjatok egy taxit, megyek. Ilyen kalandok jártak a fejemben a Szatyor felé tartva, ahol épp Jánossy beszélgetett Lábassal, vélhetően hasonló izgalmas estén. Lábass Endrével néztünk házszínház-helyszínt akkor, most, a bár karzatán a házszínházak játékmesterét, a város Hermészét hallgatom.

A pékmester, aki nem ismerte a magnót, és özvegye, a bohócorrú Manyika – adja meg az alaphangot Jánossy, aki a Vándorparadicsom egy fejezetcímét jelöli ki elrugaszkodási pontnak. Lábass – aki láthatómód izgatott – a közönség soraiban ülő barátjára, Bálint Ádámra mutat, vele ismerkedtek meg a címben szereplő pékkel, Kovács Aladárral. Magnófelvételt akartak készíteni egy házban, mire a bácsi készségesen átvette kezükből a magnót, halló, halló, tessék, azt hitte, telefon. Végigasszisztálták a halálát is, ott maradt az özvegy magára, lakásából kivésték a villany- és gázórát, gyertyával világított, ami egy óvatlan pillanatban felgyújtotta a berendezést. Manyika ivott bánatában, nem vette észre a lángokat, Lugosi Lugó (László) mentette ki a lakásból.

Kérdezőnk az első pillanatokra kíváncsi, most is és végig az este során. Mikor és hol volt a kezdőpont, amikortól Lábasst olyan fokon érdekelte Budapest, hogy megkísérelt újabb és újabb paravánok mögé lépni benne. 1979-ig csak fényképezett, és példátlan mennyiségű klapanciát írt, meséli Lábass. Akkor jött ki a katonaságból, Hódmezővásárhelyről Pestre érkezve a Paulay Ede utcába vezetett az útja, ahol, ha a Deák tér felől közelítjük, jobb oldalon ma bankot és egy elegáns passzázst látni. Romház állt ott, petróleumlámpával poroszkált az udvarán egy bácsi, és száz forintért megengedte, hogy lefotózzák. Beszélgettek is, ő építette a szemétházat, ketten éltek ott, az inzsenér (engineer) és a zsidó. Az öreg csodálkozott, hogy szóba áll vele  Lábass: „Biztos maga is miskolci – mondta -, az is lehet, hogy a rokonom…” Lábass elment másnap és harmadnap is megnézni a házat, egy lóca volt csak a berendezés, meleg őszön, pólóban ültek, és itták palackból a bort, miközben mint a bogarakat, reflektorral pásztázta őket fentről valaki, az öreg szerint segíteni akart, hogy lássanak. Aladár erős, jelképes dolgokat mondott, meséli Lábass, ezeket kezdte leírni, az első szövegei inzsenér (engineer) elbeszéléseiből lettek. Beledobálta egy lomtalanított fonott kosárba a cetliket, és ami 1978 és ’86 közt összegyűlt, abból kötet lett. De semmit nem változtatott rajta a kötetmegjelenés. Jó, ha a könyvek nem bolondítják meg az embert, fejezi be.

Az útválasztások és útvonalak természetéről meséli, hogy egy ráaggatott elnevezés ellenében (flanőr – nem szereti, van benne valami frivol, mint amikor egy jól szituált ember nézelődik), az ő útjai egyszerűen csavargások voltak, néha egész piszkos csavargások. 16 éves koráig bezártan élt, amikor kikerült, annyira örült, hogy soha többé nem akart hazamenni. Azóta is boldog, hogy mehet, amerre akar. Hatalmas dolog, mondja, de az ilyen ember nem flanőr, hanem boldogan vagy boldogtalanul szabad.

16 év után – emlékszik –, 1973 augusztusában ott hagyta apját a Fő utcában, és édesanyjához készült. Ám egy igazi férfi nem fut a nőhöz, mondja. Utcán aludt, ez volt férfiassága utolsó megnyilvánulása. Tán egy hónapig élt ott. A Várban, a Hunyady János utcában talált egy padot. Ijesztő hely volt, mint meséli, minden reggel rendőr ébresztette.
Aztán augusztus végén felment végre anyjához, aki a Diadal mozi fölött lakott (Tabán). Szép környék, az ablak a Horvátkertre nézett, sakkozókra és pingpongozókra. Az első éjjel, mert nem tudott izgalmában aludni, elindult, mint máskor is, amikor álmatlanság gyötörte. Képes volt hajnalban nyakába venni a várost, át az Erzsébet hídon, ki Kőbányára, a kőbányai mély tóhoz. A 70-es évek óta oda jár ki, ha baja van. Levegősre épített panelek tövében volt a legendás régi agyagbánya, s benne a tó. Fűbe feküdt vagy farmerben és gumiorrú, kínai tornacipőben sétált a harmatos pázsiton. Giccses kép, mondja, de szereti, az élete legszebb pillanatai ilyenek, a fájdalmasak is.

1973 augusztusa óta élvezi a szabadságot. Mehet, amerre akar, ha nem rontja el az örömét  rettegéssel. Amikor sok éve nem aludt - volt, hogy egy egész évig nem, a barátai be akarták nevezni egy ukrán éberségbajnok ellen, aki 24 napja küzdött az álmatlansággal -, rájött, hogy amikor ijesztő dolgok jutnak eszébe, némán sikolt, annyira fáj, amikor támad a „rossz”, ki lehet számítani a működését, szisztémája van, fegyvertára, lendül bele Lábass. Először sok hülyeségeket beszél olyanoknak, akiknek nem kellene, majd oda jár, ahová nem kéne, túlissza magát, tönkremegy, a feje is megfájdul: megvan a sorrendje, mintha egy fegyvertárból sorban akasztaná le a „rossz” a kínokat. Akkor kezdte összegyűjteni mindazt, ami megnyugtatja. Szerette az angol fordítását például, boldog volt, hogy meg tudja csinálni. Kilenc évig az mentette meg, hogy felkelhet, és csinálhatja.

Miközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy hűen adjam át a Szatyorban történteket az olvasónak, rekonstruáljam, sőt újramondjam Lábass Endre igaz meséit, csillogó szemmel és igen bambán ülök a gép előtt, a szavai bennem zeneként szólnak. Alig visszaadható, nem megosztható. Jánossy Lajos kormányos is hiába igyekszik iránytűje segítségével kijelölni konkrét útirányokat, már az ő tekintete is lázas, hagyja csak, hallgatja, mint ahogy mi mindannyian, akiknek már a kávégép sziszegése is egzotikus hangeffekt egy távoli városból, amit Budapestnek hívnak.

Hogyan lehet bejutni Budapest színfalai mögé, teszi fel a kérdést Jánossy, láthatómód a lélek mélyebb bugyrai felé tartunk. Ahogy visszaemlékszik 70-80-as évek Budapestjére, sokkal fenyegetőbb volt bekukkantani egy udvarba, amelyet házfelügyelők, önkéntes rendőrök ellenőriznek. Sosem volt benne szorongás, hogy a város bármilyen terébe belépjen? Csak a félelem volt, mondja Lábass, a padlóra és az asztallapra sütve tekintetét. Miután nem volt környezete, nem járt óvodába és bölcsődébe, amikor a szülei elmentek, bekapcsolta a rádiót, és az óvodások műsorát hallgatta sírva. Ült, és sírt egyedül. A rokonaival sosem volt jóban, meséli, nem hisz a vérségi kapcsolatokban, vad rokon neki az idegen. Talán épp rokonokat keresett a városban, ezekben a házakban legalább 16 apát-nagyapát talált. „Esetleg tán melegnek tetszik lenni? Vagy rendőr, szociológus?” – kérdezték tőle, mert meg akart ölelni minden embert. A Népszínház utcán például rendszeresen végigöleltette magát. Ott élnek a barátai, a gombkötő gitáros és Kalota Béla antikvárius barátja, ismer mindenkit az araboktól a kínaiakig. Amikor a Fő utcából Pestre költözött, álltak az emberek, a boltos, aki örökölte a boltját, a patyolatos nénik, és integettek neki, hogy „elmegy az Angéla fia”. Kisebb környezetek szerinte maguktól válnak faluvá a szeretettől, és ebből az összeszorítottságból nagyobb pokol is származhat.


Jánossy feloldja pillanatnyi csendünket, a házszínházról kérdez, amit Lábass sokáig csinált Budapesten, szabad és bátor gesztus kérdezőnk szerint, vendégünk azonnal közbevág, szabad és gyáva. De hogyan teremtett olyan szituációkat, hogy a város bensőséges szövetébe úgy tudjon belépni, hogy a gesztusaival is alakítsa, ad szálat a beszélgetéshez Jánossy. Sokat mászkált a házakban az eltelt 10 év alatt, kezd a mesébe Lábass. Azt érezte, csodás dolgokat lehetne csinálni, azokban a házakban, amelyek másképp szépek. Sokféleképp szép valami szerinte, a halálos dolgok fájdalmasan gyönyörűek például. A legelső előadás az Izabella utca 39/b-ben volt. Abban a házban, ahonnan Lugó kimentette Manyikát. A Király utcai trolimegállónál áll egy másik, a számát sem tudja, a kapu tetején lévő boltíves üvegben hegyes sipkás törpe ül a törésben. A ház a törpével, így jegyezte meg.

Az első előadás Maróti Ádámmal tervezték 1979 környékén. Az volt a terv, hogy Ádám felmegy a második emeletre és lejön, ennyi az előadás. De olyannyira tériszonyos ember, hogy ha a 7-es megállójában emberek gyűlnek mögé, elfogja a rettegés, hogy beszédül a kerekek alá, már érzi is, hogy zuhan, és tényleg zuhanni kezd, pedig csak az utcán áll a megállóban. Hatalmas felajánlás volt tőle, hogy felmegy a másodikra. Kapaszkodott a korlátba, de csak egy kézzel tehette, mert a másikban gyertya volt. A ház lakóit is igyekeztek bevonni, akik kitalálták, hogy adnak egy hatalmas kapukulcsot nekik, „ide rendőr nem jön be, itt meg vagytok védve”, mondták. Két előadást szerveztek még, nem volt könnyű a 80-as években. Az jutott azonban eszükbe, hogy ha hétfőn nincs tévéadás, az emberek hatkor-hétkor ráérnek. Akkor már sötétedett, fel lehetett kapcsolni a ház világítását, nagy színházi effektus, aminek nincs költsége. Sokszor szétszedte a lakását is, villanykörtét, függönyt, székeket hozott.

Aztán meghalt Aladár bácsi. A bácsi, aki megjárta Buchenwaldot. Mikor hazajött, megfogadta, hogy sosem vágja le a körmeit. Olyan volt, mint egy németalföldi festmény, vagy akár egy koala, az orrán, a fülén szőrpamacs. Hálóinget hordott, vékony volt, hosszú körmei kocogtak a kövön, mint a dakszliké. Amikor meghalt, tartalékszereplőt kellett találni, ezért drótból hajtogattak egy embert, amit Lábass felöltöztetett Aladár bácsi ruháiba, majd beletömte halott apja gönceit. Lett egy bábu, ami imbolygott, fújta a szél, Manyika meg nézte. Üldögélt, pálinkát ivott, fel-alá járkált a gyertyával. Akik épp hazajöttek, csodálkoztak, milyen színház van itt.

Jánossy nevetgélni kezd, ehhez képest bagatell kérdéssel jöhet csak, miért és melyik házat találta ki az adott házszínháznak? Lábass tovább mesél, például Kokas Ignácról, akinek mestereként az ő festményeit kellett volna korrigálnia, ám lementek inkább borozni. „De hát Andrém, miben segíthetek”, kérdezte tájszólásban, mire Lábass mesélt neki a házszínházról, és elő is állt az ötlettel. Beavatta a munkába, mindenki azt hitte, festészetet korrigál, de a csavargást és a mesemondást tudta a legjobban.

Jánossy hirtelen arra lesz kíváncsi, a város építészete mennyire inspirálta Lábasst, de nem jutnak előrébb, mert amint vendégünk fogalmaz, „ez engem hidegen hagy”. Ám azon nyomban eszébe jut egy történet. Amikor anyja meghalt, és ő nagy nehezen megszabadult a ruháitól, a lakást is eladta (akkor már mindenki meghalt, elhagyta), és ő összeomlott, kiment Párizsba. Egy régi szerelme, a modell lány lakásán lakott, sokat mászkált, például a régi zsidónegyedben, ahol szerinte még vannak hangulatok, megcsörrent zsebében a telefon. A Frankfurte Allgemeine Zeitung hívta, hogy fotókat kér a pesti gettóról. Miért én kellek, kérdi. Látták a fotóblogját a pesti házakról. A Wesselényiről nyíló mellékutcán bement egy házba, megnézte a hátsó lépcsőt, keskeny csigalépcső volt, amin cselédek jártak, a funkciója, hogy az arra járók ne látsszanak. A nem látszó emberek halott világa ez. Stevensonnak van szép írása az álmokról, jut eszébe Lábassnak közben, le is fordította, abban meséli, hogy álmában végtelen lépcsősoron szegény emberek mennek el mellette, lefelé tartanak, ő fel, és közben összesúrlódik az árnyemberekkel a válla. Talált kerek ablakokat is a házban, félelmetesen kopott, felhártyásodott festékű keretben. Távol állt tőle, fekete háttér előtt ezüst színű luk jelent meg, hirtelen olyan volt, mintha egy nagy, ijesztően furcsa hold lebegett volna előtte. Fotókat és vetíthető diákat is készített belőle. A képsoron a sötét folt lassan elúszott. Valaha az izraeli betegsegélyezők egyletének székháza volt ez egyébként. A németek azt gondolták, szép dávidcsillagokat ad képként, ehelyett kaptak egy ijesztő fotósorozatot. Nem közölték, soha többé nem jelentkeztek.

Lábass Mocsár című írásához, melyet hamarosan felolvas, széljegyzeteket fűz. Egy házra emlékszik, amelynek első ablakában mindig egy ősz, hosszú szakállú bácsi nézelődött kárómintás paplanját szellőztetve. Menhely volt, mint kiderült, a folyosó egyik ajtaján a doktor Hamu név állt. Annyira ijesztő volt ez Lábassnak, hogy elképzelte doktor Kátrányt és Toll professzort, és riasztóbbnál riasztóbb történetek jutottak eszébe. Mintha valaki fejbe dobta volna kővel, és attól kezdve abban az ismeretlen házban kéne mászkálnia, nem tudná, hol van, mit csinál, folyosókon bolyongana. Gondolta, ír egy olyan könyvet, amiben nem történik más, csak hogy fejbe dobják, és mászkál a folyosókon.

Jánossy további kérdésére, hogy a 60-80-as évek Budapestjéhez képest érzékelt-e változást a 90-es évtizedben, megváltoztak-e a gesztusok, mimikus összefüggések, Lábass inkább saját életének változásairól beszél. Amikor mindenki meghal körülötte, és egyedül marad, örül, hogy él (sokszor még annak sem), de nem foglalkozik tágabb világgal. Ha baja volt, próbált nem sírni, saját magához fordult, múlthoz, bármihez, ami életben tartja. Ezért támasztotta fel a házszínházat, kezdett el fényképezni, és talált helyeket megint. Mint amilyen egy kis mellékutcában egy gyerekkorából ismerős játékbolt. A város szegleteiben vannak még ilyenek, meséli. Középiskolás korában írt egy novellát, arról szól, hogy angol rajztollhegyet akar vásárolni, lemegy a Mester utcába az Ápiszba, ahol azt feleli az eladó, régen elfogyott, de van egy másik üzlet, oda hamarosan érkezik, A boltot keresve talált a meseboltra, ahol gyerekkori játékait látta viszont. Meséli, ugyanolyan emberekre lelhetünk olykor, és akkor mi is ugyanolyanok maradhatunk, mint voltunk, így lehetünk örök életűek, csak észre kell venni. Kiderült, hogy egy vallástörténész rabbié a kisbolt, aki a teológiai akadémián tanít, beül a lerobbant autójába, a nagyanyjától örökölt pult mögé áll, és játékokat árul a gyerekeknek. Állítólag ő gyártotta a bajszos-szemüveges ördögfigurát, amit ha megnyomtál, kiugrott a nyelve, de világító szemüvegeket és politikusmaszkot is árul.

Lábass legendás lomtalanításait firtatja aztán kérdezőnk. Olvasni jár lomtalanításra és szagolni, mondja, mert vonzza a múlt sokféle illata. A 70-es években, kalandozik azonnal el, Agfa filmre fényképezett, és mert csak egy sötét pincében tudott színhű felvételeket készíteni, lement, és lefényképezte a penészt. Fantasztikus almazöldek lettek, patkánymérgek között  térdelt. Innen kezdve olyan lesz (ha eddig nem volt az) Lábass elbeszélése, mint egy vers... Naftalin és idős asszonyok bundáinak, katonakabátoknak a szaga, kidobott életek... Megállt a konténerek mellett, és olvasgatta az emberek életét. Egy papírhalomban egyszer egy öreg zsidó hagyatékára lelt. Igazi magyar zsidó volt, lépten-nyomon feltalált valamit, amit el is tudott (vagy akart) adni, boldogan seftelgetett vele. Őstalálmánya a műanyag volt, amibe a cipőfűzők végét mártották. Cipőfűzővég-ragasztónak adta el a műanyagot. Márkusnak hívták, és mert el kellett neveznie a találmányát is, markolit lett belőle. Lábass egy német nyelvű levelet talált tőle a lomtalanított halomban, amelyben felajánlja a harmadik birodalomnak, Oroszországnak és gyarmatainak azzal, hogy ha a német birodalom még ütőképesebbé akarná tenni hadseregét, fontos, hogy gyorsan fűzzék a cipőfűzőjüket. A németek nyilván elolvasták, ennek vastag bőre van, gondolták, és azt a választ adták, hogy „Herr Markus! Sajnálattal tudatjuk önnel, hogy a harmadik birodalomnak már rég van cipőfűzővég-ragasztója, sőt gyártó gépsora is”. Ám Márkus nem hagyta annyiban, Svédországnak eladta kalapszalagvég-ragasztónak, majd onnan is érkezett egyszer csak a válasz: „mély sajnálattal értesítjük, hogy a próbaüzem során tízesével összeragadtak a kalapok”.

A beszélgetés végére sem tikkadunk, évekig mesélne Lábass még, ha itt maradhatnánk, és évekig hallgatnánk hűen. Jánossy zárásképp lakóhelyéről kérdezi, amelyet nagy szeretettel Napháznak nevez. A Népszínház utcának az a szakasza (a kis Varsó), ahol miután egy pár fiatal munkaszolgálatos fiú ócska puskákat szerzett, hogy önvédelemből visszalőjön a németekre, valóságos mészárlás kezdődött. Azért Napház, mert benne üzemelt a Nap mozi. Állítólag létezett egy Nap tér is, de feltehetőleg csak legenda. Viszont ebben a házban működött az Eldorádó mulató és mozgó. Bereményi Eldorádójának egy jelenete ott játszódik. Csillagos ház lett, fellépett itt a híres Szőke Szakáll is, aki a kabarék ünnepelt sztárja volt a 30-as években. Az egyik lakásban egy orosz gróf lakott, aki férfiszabóként kereste a kenyerét, mert az örökségét – kastélya volt - nem tudta kimenekíteni Oroszországból. Fotelban üldögélt az orosz gróf, onnan nézte a Köztársaság téri harcokat. Egy orosz néni - Tamara - is lakott az emeleten. Amikor meghalt sportújságíró férje, sírt, és kidobált az emeletről mindent, repültek a kalapok és az orosz igazolványok. Ő – Lábass Endre, esténk fényfelelőse és Budapest Hermésze - állt a ház előtt az esőben, a tárgyak zuhatagában, és olvasgatta a néni életét...