hirdetés

Abody Rita: A létra mi és mi között

2018. december 28.

A csónakban lévők menekültek, akik most érkeztek a vízen valahonnan, és kétségbeesetten szeretnének feljutni a fedélzetre. A csónak borul. Tiszta erőből küzdenek, van, aki épp a vízbe zuhan. A hajóra jutás jelentené az életüket. – Horváth Éva Mónika festményéhez Abody Rita írt.

hirdetés

Először csak azt látod, hogy nyüzsi van. Kaotikus jelenetek zajlanak a képeken, látszólag minden cél és értelem nélkül, elnagyolt pálcikaemberkékkel, egyik olyan, mint a másik, nem tudni, mit csinálnak, hemzsegnek összevissza. Egy képregény kockáiba ojtott primitív Hieronymus Bosch, gondolhatnád, kivéve, hogy nincsenek azok a jól értelmezhető, sokat jelentő, metaforikus apró részletek.

Inkább amolyan festett buborékfólia. Legszívesebben elkezdenéd kipukkantgatni, erőteljesen rányomva a hüvelykujjadat a tarka pöttyökre. Vagy bubis tea, színes buborékokkal, bele lehet kortyolni, kis érzéki poén. Szórakoztató. Valakitől, aki nyilván nem tud rajzolni. Festeni esetleg igen, mert vannak színek, ezeknek hangulata, bizonyos ritmus, kompozíció, textúra. Bizonyos értelemben tetszetős. Szemrevaló. Lépnél is tovább – de nem tudsz. Valami visszatart, homályos érzés, hogy ez így nem okés, valahogy nincs rendjén. Feszültség ébredt benned, egy idegen illető kétségbeesett szenvedélyének visszhangja, mintha a kép némán üvöltene. Hogy figyelj már oda. Odafigyelsz.

Beszív.

Ezek emberek. Arc nélküli emberek, egy arctalan tömeg minden egyéniségtől megfosztott alkatrészei. Sokan vannak, mindig sokan vannak, mert tényleg sokan vannak, többen, mint kéne. Mindenhol. Egy invazív faj. És soha nincsenek egyedül, mert nem egyedek. Túl nagy nyomás érte őket, és préselte egyformává. A tömeg sodorja őket magával, mint a hangyákat, túlszaporodott egereket vagy lemmingeket, akik hatalmas áradatként rohannak a víz felé.

Víz.

Ezen a képen, amit épp nézel, a tömeg kettévált. Mindkét fele a vízen van, a végtelen vízen, ami elnyúlik a láthatárig. Egy csomó ember a tengeren. A nap pont a láthatár peremén inog, de azt nem tudni, hogy felkelőben van, vagy épp lemegy. Erre nincs semmiféle utalás. Nagyon, nagyon távoli fény. Van viszont két felsejlő forma a vízen, egy nagyobb bárka meg egy csónak. A bárkán lévő emberek létrákat fognak, ők a létrák urai. A csónakban lévők a létrák felé kapkodnak. A létrák: sorsválasztó-vonalak. A lenti embereken narancsszín mentőmellény látható. A bárkán lévőkön nincs ilyen cucc. Egyiken se.

A csónakban lévők menekültek, akik most érkeztek a vízen valahonnan, és kétségbeesetten szeretnének feljutni a fedélzetre. A csónak borul. Tiszta erőből küzdenek, van, aki épp a vízbe zuhan. A hajóra jutás jelentené az életüket. Onnan már nem lehetne visszalökni őket. De eddig a pillanatig nem sikerült feljutni senkinek, egyetlen menekült se látható a hajó fedélzetén. A két csoport nem keveredik. Nem lehet tudni, hogy a hajón lévő emberek épp leengedik-e a létrákat, hogy segítsenek a menekülőknek, avagy épp ellenkezőleg, felhúzzák azokat, hogy a küszködők ne jussanak fel a hajóra, és épp lelökdösik őket. Semmi biztos jele annak, hogy a kettő közül melyik történik éppen. Talán segíteni akarnak nekik, de talán attól félnek, hogy ha a menekülők mind feljutnak, akkor a hajó mindenestől elsüllyed. Nem olyan nagy hajó. Ha csak egy, egyetlen egy narancsszín mellény fönt lenne a fedélzeten, akkor tudhatnánk. De nincs.

Ahogy nem tudni azt sem, mi lesz: felkel a nap és világos? Vagy lemegy és sötét?
Aztán van még valami, néhány halvány fehér pont, vagy karima, amely mintha a nap első-utolsó sugarának a csillogása lenne egy fényképezőgép lencséjén, amit a kívülálló szemlélő tart a kezében. Vagyis mi. A képen a túlnépesedett, önpusztító emberiség egy apokaliptikus pillanata látható, és a szemlélő azt hiheti, hogy ez őt egyáltalán nem érinti.

Pattanásig feszült köztes állapot, minden egyes mai nap drámája. Hogy mi lesz.
És itt van vége.

Abody Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.