hirdetés

Ac(z)élváros, avagy a keleti nyitás

Nagyvizit Aczél Gézánál

2013. október 31.

Egy költő, egy szerkesztő, egy hajdani filosz. Egy óriási figura, nagy idők tanúja, jelentős életművel, s hatalmas sztorikkal - aki éppúgy rajta hagyta keze nyomát az irodalmon, mint a városon. A Litera stábjának régi terve vált valóra, mikor vonatra szállt, hogy személyesen győződjön meg arról, a a keleti végek jól ismert nagybeteg lakója tartja-e a frontot, él-e még. - Nagyvizit Aczél Gézánál.

hirdetés

Aczél Géza Nagyvizit

Prológ

Igazolja, hogy itt voltam! Ez az első jól formált, noha indulatokban nem szűkölködő mondat, ami megüti a fülünket a Nyugati pályaudvar jegypénztárainál. Egy férfi áll a kasszánál, többször ismétli a mondatot. Nos, erre mi nem szorulunk rá; igazoltan vagyunk távol Budapesttől. A helyszínlelő ezúttal minden eddiginél messzebbre hajította, Debrecenben dobta le a horgonyt. 

Keresztury főszerkesztővel és Valuska Gábor fotóssal kelt útra. Előbbi, nyugtalan alkatához illően, korai indulást sürgetett, ekképp a helyszínlelőt a homályos, hajnali fények a Moszkva téren érték tetten; a négyeshatoson volt alkalma mérlegelni, hogy a munkába kattogó dolgozókkal együtt érző, avagy a világ képtelen rendjétől kihívott anarchista érzeményei kerekedjenek-e felül. Hamar oda jutott, voltaképp komplementer lelki mozgalmak fűtik. Ebben megnyugodott. Miközben eljátszott a talán és ehelyütt stílusosan, az eredeti szituációban a bíróságra igyekvő Krúdytól kölcsönzött bon mot-val: itt mindenki Debrecenbe készülődik, hogy Aczél Gézával találkozzon? Mert, és most lelepleződik az amúgy későbbre tartalékolt rejtély: mi a bánatot keresett a helyszíntelenkedő, aki ezúttal nagyvizitelővé lépett elő, e rettentő órán a fenti szcenárióban?! Nos, valóban Aczél Gézához tartott társaival.
Az aluljáró lépcsőin Szécsi Pált dúdolgatott, az Óda a nyárhoz című halhatatlannal vigasztalta magát: „Őszi szél borzolta fák, / Felkerül a kiskabát.” S amint Kereszturyt megpillantotta, elfogta a félsz, netán túlzottan is kicsi az a kabát; az irodalmi pályáját a célvárosban megalapozó és elmélyítő, valamikori Alföld-szerkesztő alulöltözöttnek tűnt.

Két és fél órát szendergett velük a robogás, végül a debreceni Nagyállomáson (sic!) léptek le a szerelvényről, míg a hangosbemondó pardont nem ismerő kérlelhetetlenséggel instruálta a közönséget: Átszállás!

Az első, jóllehet immáron nem nagy állomást az ún. „toronyház” aljában húzódó büfében kellett volna abszolválnia a Litera akciócsoportjának - hideg szelek incselkedtek a kiskabátokkal -, hiba nem volt bennük, meglelték azt legott. A metszően üres Petőfi presszóban a pultos hölgy olyan izgalomba jött betoppanásukkor, hogy a tévét csutkára felhangosította tüstént, az éppen futó szappanoperát túlkiabálva sikerült meggyőződniük afelől, hogy a lokalitásban nemhogy bajuszos, de semmiféle személy eleddig nem tartózkodott. Telefonos segítséget hívtak tehát, melynek nyomán kiderült: vendéglátójuk az eredeti (!) toronyház lábazatában várja őket. Az eredeti toronyház – hála az égnek! – szintén nem elérhetetlen távolságban magasodott hat emeletével szerényen, nem volt nehéz észrevenni az előtte felkiáltó villanyoszlopot támasztó, szeretve ismerős személyt. Olyan volt, akárha egy Levi’s reklám forgatásáról lépett volna meg; talpig farmerben, húsz éve hangoztatott hajló korát nem feltétlenül illusztráló, lezser tartással állt Aczél Géza ott.

Délelőtt tízre járt, de a kocsma bezzeg hangos. A welcome drink Kaiser vodka lett, a royalisták úgy látszik, ezen a vidéken csak szót kapnak, italt nem. A hőre lágyuló társaság ablak melletti asztalhoz ült; a kiskabátok hiányzó bélésének helyére az öröm férkőzött. Utóbbiból láthatóan a helységben sem volt hiány, köszönet annál kevésbé: a korai kezdés, erős iram, néhány időzavarba került versenyzőt elragadtatott, emelte volna őket a mennyezetig egyenesen, ám a személyzet gyenge fél órán belül háromszor is beavatkozott; a szárnyalást a járda aszfaltjának leszállópályájáig biztosította.

A debreceni érkezés és kezdés ekképp minden reményre feljogosítónak volt mondható. A főutcán combosodott rendesen; a Nagytemplom rengeteg és rendíthetetlen épülettömbjével szemben egyéb esély nem igazán adatik. Az Alföld szerkesztősége ellenben elköltözött, tudtuk meg Aczél főszerkesztőtől; egykori formájára emléktábla rezonál; a Magvető kiadó szintén valahai méltóságos üvegtábláit idéző ablakok kívülről megtekinthetőek, az új redakció szerényebb hajlékot kapott. A Litera pedig kávét ugyanitt, Aczél úr meg kamerát és kérdéseket. Igen, videó-interjúra került sor, amit az Icon jelzetű szakaszban a diktafonos rész követett. Ennek írott változatát olvashatják majd alább. És azt szintén, hogy a jó mulatságot, a férfimunkát ebéd koronázta, a Hal-köz és más nevezetes tereptárgyak feltérképezése. Bájos hölgyszemély is került íziben, Aczél úr felesége, Pozderka Judit szegődött a megilletődöttnek nem nevezhető kompániához. Majd a legfeljebb egy bioenergiaital és a robbanómotor keresztezett változatához hasonlítható Jászberényi Attila és neje csatlakozott; telt is, múlt is a délután, lassan elhúzták fent a függönyt; a néhai Misi bácsi-féle ivó (Cserhalmi György telefonosan adott visszaigazolást a manézs felbecsülhetetlen jelentőségéről) és a Rózsaszín párduc, Keresztury szárnybontogatásának és szárba szökkenésének helyszínei már esti tónusoktól övezetten lettek bemutatva. A komp végül Jászberényiéknél kötött ki, a kert végében vonatok andalogtak, még az is lehet, a jelenlévőkhöz képest inkább személyek, mint gyorsak. (JL)

Aczél Géza NagyvizitKattintson a képre, és megnyílik a galéria - Fotó: Valuska Gábor

Litera: A hatvanas évek óta kötődsz az Alföldhöz – szerzőként, szerkesztőként, majd főszerkesztőként. Mire vagy a legbüszkébb ebből az időszakból?

Aczél Géza: A büszkeség kicsit nagy szó, de e folyamat vége felé némileg elégedetté tesz, hogy a pályámon sikerült megőriznem identitásomat. Tehát amit az érlelődés óta gondoltam az irodalomról, egy korszerű lap szellemiségéről és továbbépítésének lehetőségeiről, azt következetesen fölvállaltam. Hiszen tudjuk, hogy a mai világban nem könnyű egy több mint hatvan éves lapot fenntartani, annak szellemi, egzisztenciális hátterét megteremteni, és a modernitás jelszava alatt versenyképessé tenni. Ehhez persze társak kellenek, jó társak, és azt hiszem, hogy a legjobb ütemben lehetett egy különben megbecsülendő történelmi értékeket ápoló, de kifáradó folyóiratba behozni azt a nemzedéket, amely a hetvenes évek második felében indult, és ma már kiöregedő középnemzedékként gyakorlatilag a magyar irodalom élvonala.

Litera: Ha nem interjú-helyzetben lennénk, azt mondanám, hogy én (KT) nagyon sokat tanultam tőled, sokat köszönhetek neked. Te kinek köszönheted a legtöbbet? Ajakról a főszerkesztői székig egy nagyon nagy ívet futottál be. Nemcsak az irodalmi pályád, de egyáltalán az életutad szempontjából ki volt az a négy-öt figura, aki a legnagyobb hatással volt rád?

AG: Nézd, sokat beszéltünk arról, hogy az első impulzusok milyen fontosak. Nekem középiskolában igen jó magyartanáraim voltak. Ha ők nincsenek, akkor én most vagy vegyész vagyok, vagy mérnök, netán hivatalnok vagy kétkezi munkás. Egy nyíregyházi gimnáziumról beszélek, Margócsy Józsefről és Katona Béláról. Előző neves Eötvös-kollégista, a 60-as évek tankönyveinek rendszeres írója, aki nemrégiben halt meg. Közös barátunk, Margócsy István irodalomtörténész édesapjáról van szó. A másik, Katona Béla, szintén tankönyveket szerkesztő főiskolai tanár, jeles Krúdy-kutató volt. Az ő óráikon érezte meg először az ásítozó, ablakokon kibámuló diák, hogy egy verselemzés milyen szép és izgalmas is lehet, s ekkor felébredt az emberben valamiféle irodalmi affinitás. Azt hiszem, mindnyájan ismerjük ezt a szituációt. Bölcsész szakra készülődő nagyobbik lányom például azért lett matematikus és informatikus, mert az utolsó évben kapott egy olyan matektanárt, aki szakmai megszállottságával többeket a tantárgyára tudott hangolni. Némi tudatossággal pedig már egymásra épülnek a dolgok. Az egyetemen egy bonyolultabb szellemi világgal találkozik a hallgató, s részben már rá van bízva, hogy a számára legvonzóbb értékeket és témákat megkeresse.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Hogy tudtad megőrizni az ép eszedet, ép önértékelésedet úgy, hogy folyamatosan támadtak? Olyan értelemben, hogy te voltál itt az egyetlen olyan figura, aki – az avantgárd vonzalmaid, A mánia terjeszkedése című versesköteted tanúsága szerint – radikálisan mást képviselt, mint ami mondjuk a magyar tanszéken és az Alföldnél szemléletileg uralkodott. 

AG: Ez a megállapítás azért közel sem pontos, a hatvanas évek második felében a debreceni egyetem bölcsészkarán olyan nagyformátumú oktatók tanítottak – tényleg csak néhány nevet – mint Országh László és Ránki György, Niederhauser Emil és Gunda Béla, Borzsák István és a generatív nyelvészetet megújító Papp Ferenc. Nem beszélve tanszékünk két nagy öregjéről, Barta Jánosról és Bán Imréről. Az ő szellemi kisugárzásuk erősen visszaszorította az ötvenes évek tudományos örökségét, s inspirálta a fiatalabbakat. Legalábbis addig a szintig, hogy bizonyos tolerancia majdhogy nem kötelezővé vált az újabb ízlésirányokkal szemben. Ez a fajta nyitottság az egyetemen oktató Alföld-szerkesztőket is jellemezte, főleg az irodalmi napok sorozatának megindulása után. Ne feledjük, ezeken csaptak össze a különböző ideológiai-művészeti nézetkülönbségek, itt alakulgatott a második akadémiai kézikönyv koncepciója. A Pestről idejáró Szabolcsi Miklós pedig már a neoavantgárd szellőjét is meglebegtette. Hogy kérdésed mégsem alaptalan, arra már egy szövevényes irodalomszociológiai és lélektani dolgozat lehetne a válasz.

Litera: A paradigmaváltás terminológia forog már egy ideje a beszélgetésünkben. Ebből a szempontból fontos kiemelni Kassákot, a Kassák-féle avantgárd hagyományt, amiről te egy igen jelentős könyvet is írtál – kézzel. Azon gondolkodtunk, hogy persze bizonyos irodalomtörténeti távlatból használunk ilyen okos fogalmakat, mint paradigmaváltás, közben pedig egy szerkesztő szempontjából igazából intuíció is, hogy felismerjen valamit. Ahhoz pedig, hogy intuíciója legyen, kell egy bizonyos tanult tekintet. Tehát az avantgárd iránti fogékonyságod olyan szempontból is lényeges, hogy előtérbe helyezte nálad azt a vonulatot, amit új magyar irodalomnak nevezünk.

AG: Nézzétek, ha nagyon őszinte vagyok, akkor azt kell mondanom, magam sosem voltam a megszállott formabontás híve. Végül is kispolgári hivatalnokcsaládból származom, s csak a szokásos fiatalkori lázadás sodort a nyugtalanok köreibe. Itt ütköztem bele a Kassák-jelenségbe mint egyetemi hallgató. A már említett Barta János, aki egy Gyulai-féle szigorú XIX. századi irodalmár volt, szemináriumán kiadta nekem A ló meghal… elemzését. Tele is lett vele a félévem. Az avantgárdban egyre több olyan, addig ismeretlen értéket fedeztem fel, melyek kitöltötték bennem azt a hiányérzetet, melyet az akkor uralkodó kisrealizmus, a politikailag túlterhelt szocreál maga mögött hagyott. Gondoljunk az izmusok roppant izgalmas kísérletezéseire, a szabad vers formabontó technikájára és új élményvilágának bekerítésére vagy a különböző irányzatoknak a társművészetekkel való, revelációként jelentkező szimbiózisára. Mindezt kezdetben azért, hogy feladatomat sikeresen megoldjam, hogy hozzáértően elemezhessek egy olyan verset, mint A ló meghal…, amely szerintem a XX. századi modern magyar irodalom egyik remekműve, kilencven év után is friss és korszerű. Innen már egyenes út vezetett filosz érdeklődésem kialakulásához. Kutakodásaim közben egy értékes melléktermékhez is jutottam, mert Kassák dadaista-szürrealista korszakát és Tamkó vizuális törekvéseit és párizsi dimenzionista manifesztumát sem lehetett meggyőzően értelmezni azok planista tendenciái nélkül. Ez a mellékág szülte Képversek című kötetemet is, mely itthon elsőként foglalkozott átfogóan a vizuális irodalom kérdéseivel. Persze, ez némi csapdahelyzetet is teremtett, mivel én nem voltam elkötelezettje ennek a műfajnak, mindig is kuriózumként kezeltem, a megszállottak csalódására és bánatára. Más kérdés, hogy idővel próbáltam „visszaigazítani” jelentősebb pályákhoz a megszerzett poétikai tapasztalatokat, tulajdonképpen erről szólnak Barta Sándor- és más avantgárd lírai kutatásaim. És az összetett hatásmechanizmusokról. Nézzük meg például a dadaizmust. Dadaista remekművek – legalábbis az irodalomban – nincsenek. De adott volt egy olyan társadalmi-művészeti krízishelyzet a húszas évek fordulóján, amelyet csak szélsőségesen provokatív gesztusokkal lehetett áthidalni ahhoz, hogy a szakma magára ismerhessen. Azóta sincs modern irodalom (hogy mi a modern, azt most hagyjuk), ha nem integrálja a mindenkori, az élet korszerű felismeréseire hangszerelt új megközelítéseket, lehetőséget teremtve a nagy szintéziseknek.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Roppant imponáló, hogy nincsenek sérelmeid, olyanfajta fájdalmaid, amelyek a számos, téged ért támadásból fakadnának. Mintha ez egy békés út – egy magányos békemenet - lett volna, holott azért voltak ennek nehézségei.

AG: Azért nincsenek sérelmeim, mert mindig tisztában voltam a korlátaimmal, mindig tudtam, hogy mettől meddig van az a játszótér, ahol én működhetek, képességeimnél sose akartam többnek látszani. Ennek vannak hátrányai is, előnyei is. Például az a fajta biznisz-irodalom, ami manapság terjeng, az engem szakmailag zavar, nem tudom hova tenni. Ugyanakkor nem tudom hova tenni azt a fajta anakronizmust sem, amelyik letapad a hagyományoknál és zavarában elkezd szenteket gyártani. Én úgy nőttem föl, hogy szenteket nem ismertem. Én írókat ismertem, akiket erényeikkel és korlátjaikkal együtt tudtam csak értelmezni. Abban a megközelítésben – és ezért hálás vagyok Bori Imrének, akitől különben a legtöbbet tanultam irodalomtörténet terén –, miként azt egyszer valahol kifejtette. Azt mondta, hogy onnantól kezdve, hogy irodalmár leszel, már soha többé nem tudsz jóízűen olvasni. Zseniális mondás. Mert akkor már úgy veszed a művet a kezedbe, hogy azonnal az eresztékeit nézed, nem vagy laikus testvér, hogy zsolozsmázz, hanem azonnal próbálod megragadni a hiányokat meg a szerkezetet, és ha már a szerkezetre koncentrálsz, inkább minőségellenőr vagy, mint ájult befogadó. Márpedig innentől kezdve inkább terep a mű, mint élmény. Furcsa dolog ez: miközben az embernek szerkesztőként is az a dolga, hogy fedezze fel, emelje be és vigye tovább az értékeket, rezignáltan azt látja, hogy igazában alig van mit megmentenie.

Litera: Amit mondasz, az teljesen érthető, hiszen ez mindnyájunknak valami módon munkaköri veszélyeztetettsége. De az a kérdés – és azt gondolom, hogy erre nem lehet elutasítóan válaszolni –, hogy legalább nyomokban megmarad-e mégis az a fajta élményolvasás, ami azt jelenti, hogy tényleg úgy érintsen meg valami, ahogy eredendően megérintett mondjuk középiskolás korodban. Ez azért fontos kérdés, mert enélkül azok a felismerések sem születtek volna meg, amikről itt beszélsz. Tehát egy ideológiai, csak és kizárólag reflexív, tanulmányokon alapuló olvasásból nem születnek olyan felismerések, amelyek az Alföld szerkesztése során Esterházy Pétertől kezdve Oraveczen keresztül, Petrin át, és sorolhatnánk, születtek. Tehát te azért ezt a naiv fogékonyságot óvod valahogy.

AG: Ez a fajta megközelítés tökéletesen igaz az induló nemzedékekre, melyek felderítve és átélve kerítik be az előttük járó élő irodalmat, s mozgásukban nem kevés egyfajta tanulási, értelmezési reflex sem. Azt se feledjük, hogy a hatvanas-hetvenes évek irodalmi élete, az ideológiai, elméleti és esztétikai érzékenység különös együttese, mely szinte napi szükségletté tette a vitát és a műértő szenvedélyt, s mely világ azóta teljesen eltűnőben látszik, évtizedekre alapozta meg az új stílus lehetőségeit. Magam inkább a rutin általánosabb természetrajzáról beszéltem, biofizikai folyamatokról és az egyénekre szabott alkati sajátosságokról. Persze, hogy annak idején magam is revelációként éltem meg nemzedékem legjobbjainak produkcióit, melyekben ráadásul már benne feszült a világlíra néhány fontos alkotóeleme a beattől a német ezoterikus érzékenységig, az absztrakt modernitástól a szláv koncertköltészetig. De a szerkesztői munkában inkább a generációváltások kényes feszültségének kezelése válik egy idő után fontos feladattá. Annak a fajta egyensúlynak a megteremtése – s itt most természetesen nem a kérészéletű próbálkozásokra gondolok –, mely közhelyesen a hagyomány és újítás komplexitását rejti magában. S ennek nincs beváltabb módszere, mint a feljövő nemzedékek saját maga teremtette értékrendjének kodifikálása, a már kialakult kánonokkal történő szembesítése.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Tudnál mondani egy-két konkrét példát, amikor olyan szerzők kerültek képbe, akikről te első érintésre nem biztos, hogy azt mondtad volna: ez igen?

AG: Az előbb elmondottak logikája alapján tulajdonképpen utólag fedeztem fel azt a fajta erős középnemzedéket, mely már befejezte a behajózást, elfoglalta az irodalmi élet legfontosabb tereit, s valószínűleg sokáig meghatározza irodalmunk jövőjét. Mert egyenként látott tehetségeket az ember, s itt most csak azért jelzek néhány nevet, hogy pontosabban tudjuk, kikre gondolok: Kovács András Ferenctől Háyig, Darvasitól Szijj Feriig, Kemény Pistától Borbély Szilárdig, Márton Lacitól Grecsóig és tovább – de kezdetben még nem láthatta, hogy ez a társaság majd egy homogén szemléleti rendszerbe összeáll. Egy olyan rendszerbe, melynek specifikumait szintén e hullám legjelesebb irodalmárainak tiszte kidolgozni. E névsorban külön meg kell még említenem Térey munkásságát. Affinitásom hozzá talán azért is erősebb, mert elkezdett olyasfajta epiko-lírai dolgokat írni, melyekkel én is régóta kacérkodom. Az eposz vagy a verses regény korszerű megújításáról van szó, melyet közismerten Juhász Ferenc emelt vissza XX. századi irodalmi köztudatunkba, egyszerien és utánozhatatlanul. Térey mögött elsősorban drámai munkáinak ösztönzései állnak, én – ha szabad egyáltalán idekevernem magam – a klasszikus avantgárd szemérmes érzékenységéből, Apollinaire, a korai Kassák, Cendrars életrajzi technikájából merítettem.

Litera: Nagyon fontos, amit mondasz, ezért tartottalak mindig konzervatív avantgárdnak, ha lenne ilyen kategória. Mert mindig ez a kettősség volt meg benned, az életed terén éppúgy, mint verseidben. Tehát olyasfajta érzelmes szál van az avantgárd – mondjuk így – lázadás mellett, amely kiiktatja a rombolás, a megtagadás gesztusát. Sokáig párhuzamosan ment a kettő, aztán a kilencvenes években elapad benned a filosz, és jön egy nagyon komoly költői kivirágzás, megújulás.

AG: Ha megfigyelitek az irodalomtörténet-írásba is belekeveredett szépírókat, gyakran halljátok ugyanazokat a tüneti felismeréseket: a kutatások filológiai mélysége és a gazdag életpályák egyfajta történeti-esztétikai rendszerbe illesztése szinte minden energiát elvon a saját írói ambíciók megvalósítása elől. Éber pillanataiban a kutatónak a kutatandó téma dilemmái szűrődnek fel a mélytudatból, s azokat igyekszik elhelyezni az általa kreált téma nagyobb összefüggéseiben. Az én esetemben triviálisan ez úgy nézett ki, ha megszállt valamiféle teremtő ihlet, nem a valamikor megkezdett versciklusom folytatása izgatott, hanem mondjuk az, a prózaírói palettán miként függnek össze Kassák harmincas évekbeli kisregényei az irányregényeket épp elhagyó epikus törekvéseinek lélektani motívumaival.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Tehát kerek húsz évig írtad?

AG: Húsz éven át, szinte naponta. Hogy a benne megbúvó szellemi energiák nem látszanak első ránézésre, annak alighanem az az oka, hogy annak idején én egy hagyományos akadémiai nagymonográfia megteremtésének szándékával láttam munkához, a roppant életmű enyhén pozitivista megközelítésével és az alig áttekinthető tengernyi szakirodalom szintézisteremtő szándékával. Aki Kassák-szakértő, az pontosan tudja, ezt a munkát az elméleti szélhámosság látszata nélkül nem lehet megspórolni, s különös képesség kell a társművészetek sokaságával érintkező életművet egy új dimenzióba emelni.

Litera: Hetente járva a Kassák-múzeumba.

AG: Igen ám, de ebben a húsz esztendőben – jórészt az új irodalomelméletek beáramlásával – gyökeresen megváltozott a szakma nyelvezete és szemlélete. Mire munkám befejezéséhez közeledtem, már a posztmodern terjeszkedett, s a tudomány a hermeneutika különböző változataival kezdett a művek felé közeledni. Leértékelődtek a történelmi szempontok, terhessé váltak a filológiai kutatások. Sokan nem is értették, hogy ez az ember, aki egy korszerű folyóiratot szerkeszt, meg kezd érdekes ritmikus prózaverseket írni, hogyan ragadhatott bele egy konzervatívabb tudományos formanyelvbe s az aprómunkába. De egy húszéves kutatás végén már szélhámosság lett volna kozmetikázni és stílust váltani. Hozzáteszem, hogy ez a jelenség meglehetősen gyakori a mai értekező prózában is.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Plusz várt a könyv vagy négy-öt évet, mire megjelent...

AG: A hollandok a kiadatás közben épp megvásárolták az Akadémiai Kiadót. Úgy hírlett, csak szótárokra és lexikonokra specializálódnak. Az említett pár esztendőben – gondolom, sok más kézirattal együtt – egy udvari konténerben haldokoltak a megszerkesztett kötetek. A csúszás azért sem volt előnyös, mivel – nem akarok szerénytelen lenni, de – a monográfiám besorolt abba a vonulatba, amelybe Szabolcsi József Attilája, Poszler Szerb Antala, Kiss Ferenc Kosztolányija stb. tartozott. De a hosszú várakozás miatt nekem már óhatatlanul szembesülnöm kellett az új irodalomelméletekkel, melyek nem túl sokat törődtek a teljes életművet kísértő úttörő szereppel (közte több összefüggésben azokkal az először kimondható új társadalmi-ideológiai felismerésekkel), melyeket ez a politikailag erősen érintett életmű értelmezése megkövetelt. A világias látványosság révületében lefokozódott az a tudományos ethosz is, melyet még a régi debreceni irodalmi iskolától örököltem, Barta Jánostól, Julow Viktortól, Bán Imrétől és a többiektől. A legfrissebb textológiai kutatásokat látva viszont úgy érzékelem, a magas öngerjesztő elméletek felől kezd valami visszarendeződni a felelős szövegkutatások irányába is.
Ez volt a kérdésetekre az egyik válasz. A másik az, hogy a Kassák-monográfia befejezésével, már folyóirat-szerkesztőként, a tudományos életből is részben kiesve légüres térbe kerültem. Újra izgatni kezdtek a korábbi verseim, s az az alkotói helyzet, hogy egy ilyen hosszabb pauza után költői munkásságom miként folytatható. Nem volt nehéz felismernem, hogy én lényegében alanyi költő vagyok, s ihletettségem legfőbb mozgatói azok a személyes élmények, melyeket szűkebb és tágabb körökben valamiképpen már átéltem. Ugyanakkor az előző munkám formátuma, az avantgárd líra poétikai telítettsége már nem engedte, hogy ott folytassam, ahol valamikor abbahagytam. Lírai szinten az életemmel kezdtem el birkózni, sok életrajzi adalékkal, s azokkal a költői mintákkal, melyeket az avantgárd hosszú versektől vagy Juhász Ferenc eposzaiból örököltem. Talán a számítógépes technika is belejátszik, hogy verseim kezdtek faltól falig íródni, sok belső rímmel, melyek felkavaró, ihlető funkciójával régóta tisztában vagyok. Szándékomat a kritikai visszhangok is visszaigazolták, a makáma műfajának újraélesztését fedezték fel munkáimban, melyet én szívesen vállaltam. És persze a kassáki és Juhász Ferenc-i párhuzamokat is. Főleg az utóbbit, mert Juhász költészete fiatal korom óta lenyűgöz. Az csak külön felhajtóerő, ahogy a kis szakmai pöcsösök szórakoznak vele, s géniuszát igyekeznek ilyen-olyan okok miatt elsüllyeszteni.

Litera: Azért érdekes, amit mondasz, mert minden elbeszélés sok ellentmondással van teli. Beszéltünk erről a fordulatról, paradigmaváltásról, amire neked nagy figyelmed volt, és be tudtad kapcsolni az Alföldbe. Most pedig Juhász Ferencet hozod szóba, és teljes joggal és hitelességgel méltatod, de emellett azt se szabad elfelejteni, hogy ez már a posztmodern kritikának is az időszaka. Juhásszal kapcsolatban a Narancsban legutóbb Marno, Nagy Lászlóval kapcsolatban pedig anno Kálmán C. közölt nagyon kemény, megsemmisítő, dekonstrukciós írást. A költészeten egy csomó olyan dolog lett számon kérve, amitől sokak számára költészet a költészet. Van tehát egy kritikai szemléletváltás, amely erősen kétségbe vonta azt, amit te mondtál, hogy van egy hagyományréteg, hagyománykontinuum, amit a maga történelmi erejében és visszavonhatatlanságában benn kell az Alföldben tartani. Nem tudom, hogy te ezt hogyan érzékelted, de mindenképpen kellett, hogy érzékeld.

AG: A rendszerváltás kultúrpolitikája egy nagy bűnt azonnal elkövetett, amikor az Új Írást megszüntette. Egy vezető folyóiratot csak azért, mert Juhász szerkesztette, s rá lehetett húzni a múlt vélt és valós bűneit. Megszüntettek egy olyan folyóiratot, amely a 60-as, 70-es években felhozta a magyar prózát a szocreál szürkeségből, felhozta Juhász és Nagy László verseivel a magyar lírát, és szinten tartott egy olyan, ugyan nem posztmodern, de korszerű esszéirodalmat és kritikarovatot, amit zsigerből gyűlöltek az új térfoglalók. Természetesen, s erről már esett szó, az nem lehet vita tárgya, hogy az új szellemiségnek, egy kialakuló új korstílusnak preferált jogai vannak, de ezek mellé szívesen odaképzelem egyetlen élő klasszikusunk fáradt tekintetét is, mikor rám nézve felteszi az egyszerre egyszerű és bonyolult kérdését: Géza, most jobb? Erre csak a túlzott magabiztosak tudnak rögtön válaszolni.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Avantgárd nyitottsággal, szemlélettel leélni egy életet Debrecenben - az azért iszonyú nagy vállalás. A kérdés az volna, hogy hogyan látod: az elismertséged, a karriered, a pályád szempontjából mennyiben volt hátrány, hogy itt éltél, és nem Budapesten? 

AG: A karrierhez való viszony elsősorban alkati kérdés, tele ellentmondásokkal. Sok függ attól, az ember milyen célokat tűz maga elé, amit az is befolyásol, hol érzi teljesítőképességének határait, miként találja meg végső műfaját. Az egyetem elvégzése után én először a tanulópénzt szerettem volna megfizetni, hisz azt mindnyájan tudjuk, hogy az igazi pályaépítés csak ezután kezdődik. Erre pedig alkalmas volt a környezet, nem szólva arról, hogy bizonyos egzisztenciális kényszerek is igazgattak, lévén hamar családos ember. Persze idővel óhatatlanul megérintette a pályára lépőt némi sóvárgás a tűz körül helyezkedők után, rezignáltan észlelve, a karrierek nem föltétlen a szakmai értékeken múlnak. De mai napig idegen tőlem a riszálás, az összekacsingatósdi, az elismertetéshez oda nem illő kapcsolatrendszerek mozgósítása. Elsősorban mindig az érdekelt, hogy tehetségem színvonalán produkálhassak valamit. Az viszont, hogy jobb középtávfutói pozícióban most mennyivel többet kattintanának rám a masinán, történetietlen dolog.

Litera: Tehát Debrecenhez is tulajdonképpen pozitív a viszonyod, olyan értelemben, hogy jól érzed magad. Én azt láttam, hogy neked megvan az a szigetszerű magánvilágod, kicsit zárvány vagy itt Debrecenben. A magányos alkatodnál fogva benne is vagy, meg kívül is vagy rajta.

AG: Itt is több szál fonódik össze. Az önbecsülésemet és bizonyos szellemi autonómiámat e helyen is meg tudtam őrizni. De általában a kulturális élet mai helyzetével, így a debrecenivel sem vagyok elégedett, ismét túlpolitizált, nyomasztóan hatnak az olyan jelenségek, mint a művészeti életet is fojtogató centralizáció, s valami agyament hitélet pozícióharcok mentén történő erőltetése. Azt már csak a móka kedvéért említem meg, hogy egész életemben hegyek és vizek mellé vágytam, s megkaptam szomszédnak a Hortobágyot.

Litera: Múltkor látható volt a televízióban egy film Bukta Imréről. Az utolsó snittben megkérdezték: tulajdonképpen miért maradtál itt? Azt mondta: mehettem volna Berlinbe vagy Budapestre, de itt vagyok itthon - és közben vette a kamera ezt a mezőszemerei nincstelen világot, a maga poétikus és megrázó voltában. Nincs mégis erős feszültség ezekben a vállalásokban?

AG: Hogyne lenne. Sosem tartottam komoly embereknek azokat, akik minden energiájukkal el akarták takarítani rosszul felfogott szégyenérzetükben a múltjukat, azokat az élményeket, melyeket valahonnan magukkal hoztak. Ennek számos pozitív és negatív jelével találkozhatunk mindenkori környezetünkben. Ugyanakkor azt a fajta lázadást se tagadom meg, amit a kishivatalnoki létezés számos anomáliája generált bennem. Alkotói konfliktusaim inkább abból adódnak, miként lehetne ezt a szövevényes viszonyt egy maradandó műbeli egységbe összedolgozni. Én tehát szeretem azt mondani, hogy az ajaki tanácsházán születtem, szüleim nyíregyházi hivatalnokok voltak. És mai napig könnyes a szemem, ha elmegyek hozzájuk a temetőbe. De valahogy túl is kellett lépni a tőlük örökölt szellemiségen, hiszen a következő nemzedéknek már új viszonyok között új feladatokat kell megoldani. S ekkor kicsit már szétválik az emberben az intellektuális és az érzelmi én, hiszen hitelesen építkezni csak a múltból lehet, ám elődeink meghaladása többnyire fájdalommal is jár.

Aczél Géza Nagyvizit

1981 óta ismerem. Azóta halálos beteg. Ehhez képest remekül tartja magát, majd’ kicsattan, soha ilyen jó formában nem volt - talán mert súlyos tünetei dacára utoljára 1959-ben látta orvos, a rettegett nyíregyházi OTI-ban. Vért vett tőle, és az élmény olyannyira maradandónak bizonyult, hogy ezután már csupán annyihoz járult hozzá hosszas könyörgésre egyszer, hogy a Lilla presszóban egy orvosi diplomával rendelkező törzsvendég megmérje a vérnyomását. Kerek húsz együtt töltött évünk napi szertartásainak elmaradhatatlan eleme volt a reggeli öndiagnózis: sziszegve nyomogatta a hasa különböző pontjait, rám emelte tekintetét, és egy apró bólintással, mint aki eddig is tudta bár, de most lett a gyanúból végképp bizonyosság, határozott hangon azt közölte: rák.

Egy gyárilag öreg, haldokló avantgárd költő a maradandóság városában – az milyen! Nem csoda, ha legfőbb szövetségesként tekintettek rá a mindenkori fiatalok az Alföld Stúdióban. Magam nem csupán felnőtté válásom, szakmai talajfogásom, szellemi érlelődésem, valamint a vendéglátóipari egységekben történt sikeres szocializálódásom feledhetetlen éveit köszönhetem neki, hanem azt, hogy mindenfajta űberkedés csakis az elvégzett munka után következhet. Mert hát azért meg lett írva a haldoklás évtizedei alatt pár alapvető munka: közte a kockás füzetekbe húsz éven át naponta az Orange presszóban körmölt Kassák-nagymonográfia. Kötetek sorával bizonyítható továbbá a kilencvenes évek óta zajló látványos és nagyszabású költői megújulás. Vagy – hogy mást ne mondjak – fennmaradt és az ország legjobb irodalmi műhelyei közé emelkedett a hosszú ideje általa fémjelzett Alföld folyóirat. Csak hogyha a napi dolog megvolt, akkor ült ki az aktuális lakhelyéhez közeleső egység teraszára merengeni. A város legutolsó panelháza alatt található, a pusztába néző Fehér Hollót különösen szerette, mert onnan már tényleg nem volt tovább. (KT)

Aczél Géza Nagyvizit

 

Litera: A fájdalomról jut eszembe, hogy rengeteg derűs, sziporkázó pillanatot éltünk meg együtt, és te az egész debreceniségnek az egyik legjobb ismerője és parodisztikus kritikusa vagy. Ha mondanál egy pár olyan figurát vagy eseményt, melyek emlékezetesek számodra, csak hogy az olvasó kapjon valamit ebből a miliőből, ami egy – mondjuk így – vidéki kulturális centrum sajátja volt.

AG: Az az igazság, hogy anekdotázni inkább csak a sörös korsó mellett szoktam, s bár többször volt már nagy a kísértés, hogy gogoli szatírába öntsem egy kisváros szánalmas mindennapjait, erről valahogy eddig lemaradtam. Pedig a hrabalos szituációknak se vége, se hossza, csak jó szem és humorérzék kell hozzá. Másrészt annyira sosem voltam független, hogy kedvem szerint botrányhőssé avanzsáljak. Legfeljebb kissé irigyeltem az olyan figurákat, városunkban többnyire a bámulatosan elhasználódott festőket, akik vállán nem volt semmilyen felelősség. Akik díszes fogadásokon mondhatták ki azt, amit mások (itt önigazolásul hagyjunk egy kis rést) viselkedéskultúrájuk miatt nem tehettek, vagy csavarták meg valamelyik pökhendi funkcionárius orrát a nyilvánosság előtt. Én közel negyed százada vagyok főszerkesztő, s úgy fogom föl, a feladatom az, hogy az alapvető emberi és szakmai tisztesség határain belül óvjak és karban tartsak egy patinás irodalmi folyóiratot. Ehhez erőt ad, hogy pályafutásom során engem már körülbelül kétszáz városi, járási megyei, egyetemi lapkiadós KISZ-titkár, ugyanezen a soron legalább ennyi párttitkár, népfrontos aktivista, szakszervezetis, őrmester és katonatiszt, pártközpontos és miniszteriális komisszár instruált, lehet, hogy ezután a tornatanárok és a papok is, de aztán valahogy szerencsére eltűntek. A lap, a szerkesztő és a költő pedig egyelőre még maradt.

Litera: Volt az életedben olyan helyzet, amire úgy gondolsz vissza, hogy olyan kompromisszumot kötöttél, amit ma már nem szívesen kötnél meg?

AG: Bizonyosan volt. Ez elsősorban a magánéletre vonatkozik, de abban sem lehet mindig biztos az ember, a föntebb említett társadalmi szituációkban nem volt-e néha túl lojális. Kezdjük a magánélettel. Tízéves korom táján eltettem, ha jól emlékszem, Bozsó kohinoros radírját. Ma is fáj. Közszereplőként az állandó mérlegelés lehet olyan önpusztító elem, mely hosszú távon előnytelen nyomot hagyhat az emberben.

Litera: Mi jelentett ilyenfajta kockázatot?

AG: A kockázatos helyzetek kezelését már elődeimtől eltanultam. Azért beszélek többnyire a folyóiratról, mert évtizedek óta ez ténykedésem terepe. Korábbi szerkesztőtársaimról sok mindent el lehet mondani a táguló időben, de korrektségük elvitathatatlan. Inkább nem aludtak három napig, csöndes infarktusokat kaptak, meg egyebek, de a lap szellemiségétől idegen brosúrákat nem vállaltak föl, esztétikai engedményeket fölsőbb nyomásra sem tettek, s visszaadták a legkényesebb kéziratokat is. Ezért volt vonzó a városban a folyóirat, s képezhetett egy kis független szellemi szigetet a nehezebb időkben. Ugyanakkor a rendszerváltás után sem szűnt meg bizonyos fenyegetettség, mert minden választás előtti-utáni periódusban a kis tigrisek maguk alá igyekeztek gyűrni mindent és mindenkit, akik hatalmi érdekeiken és mohóságukon kívül estek. Ebből az aspektusból nagy szerencse, hogy az irodalomnak igen szerény az anyagi kondíciója.

Aczél Géza Nagyvizit

Litera: KISZ-titkárok szerencsére már nincsenek, de nincsenek már azok a figurák se, akikkel nagyon sokat bolyongtál. Kikre emlékszel a legszívesebben? Mondj már pár szót ezekről a figurákról!

AG: Nevekről nemigen van értelme szólni, inkább arról a közegről és azokról a helyszínekről, melyekben szakmám szerint rendszeresen megfordultam. Ezek elsősorban Debrecenben, Budapesten és rendszeres üdülőhelyünkön, Szigligeten léteznek, többnyire művészi társaságok: írók, költők, irodalmárok, festők – máskor zenészek és színészek. Kikötőink presszók és kocsmák, kulturális rendezvények és színészklubok. Különös bohém világ ez, de – s talán nem csak éveink sokasodása miatt – egyre kevesebb szélsőséges elemmel. Mindennapjaink fakulnak, s átadják a botrányos helyszíneket az egyre esztelenebb politikai közéletnek.

Litera: Ez az egyik része a kérdésnek. A másik része, hogy mi mindannyian, ha nem is nosztalgiával, de erős emlékekkel gondolunk a 70-es, 80-as évekre - korszakként, ami valamilyen módon mitológiát teremt. A korszak emelte-e meg őket, vagy mi az oka szerinted, hogy mindez ellaposodik, eltűnik a kedélyesség, az otthonosság?

AG: Az indokok között minden bizonnyal benne van tovatűnő ifjúságunk is. Lélektanilag azt igen nehéz megítélni, hogy miként élik meg a korszak ellentmondásos változásait a fiatalabb generációk. Nekik még nincsenek számonkérnivalóik, a számítógépes világ pedig alighanem teljesen átrendezte életminőségüket és vágyaikat. Kezd nekünk, korosaknak idegen lenni a lét, bizonyos lehetőségeknek már nem nyúlunk utána, s eljött az ideje, hogy extrovertált alkatból introvertált alkattá váljunk. Kezdjük feldolgozni magunkban a múltat, hátha megértünk belőle valamit. Mert ki az az őrült, aki egy kor után előre akar nézni, hiszen ott már lassan csak fizikai és szellemi nyomorúság létezik és a halál.

Litera: ’71 óta...

AG: Ha a fiatalságomtól bennem lévő mulandóság-élményekre és azok manírjaira gondolsz, azt elfogadom. Majdnem minden alkati kérdés, ez is. Talán hétköznapjainkban okozhat a környezetemben némi rosszallást és csodálkozást ez a fajta pesszimista hangoltság. A művészetben viszont igen konstruktívan lehet belőle építkezni, biztos kontroll lehet a személyiség számára és bölcseleti mérték ezen a valóságnak nevezett ingoványos talajon. S bármily hihetetlen, a humornak egyik kimeríthetetlen forrása is.

Aczél Géza Nagyvizit
Litera: Látszik rajtad valami belső béke, mintha beöregedtél volna a modor mögé... Kifele mindenesetre az sugárzik, hogy egy önmagával rendben levő emberrel beszélgetünk.

AG: Megtisztelő, amit mondtok, s ha van valami alapja, az lehet, hogy lelkileg igyekszem karbantartani magam. Ennek egyik kulcsa – említettem már –, hogy nagyjából tisztában vagyok képességeimmel és lehetőségeimmel, tudom, hogy mettől meddig tart számomra a tér. S talán még egy kis régi típusú becsületesség is maradt bennem. De hát az is természetes, hogy mindnyájan tele vagyunk kaszabolva kisebb-nagyobb katasztrófákkal és csalódásokkal, ezeket nem lehet megúszni. Mint ahogy azt az űrt sem, ami fiatalságomtól bennem maradt, mert nem lettem nagy sakkozó és latintanár.

Litera: És hogy látod az irodalom mai állapotát, helyzetét, közegét? Hol törtek el a dolgok? Mert Juhász Ferenc és Nagy László és Kormos István idejében ez a világ átjárható volt Tandori, Petri, Oravecz felé. Volt közlekedés. A tekintet máshonnan nézett, de a világ az közös volt.

AG: Szerintem a napi politika fokozatosan lenyúlta a szellemi életet is. Jobban, mint a közelmúltban bármikor. Ha átgondolod, kik szerveződtek az Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia mögé, és a legjobb száz íróból és irodalmárból nem látsz ott legalább nyolcvanat, akkor elgondolkodhatsz, hogy mi történik itt. Azzal együtt, hogy én annak idején nem léptem ki az Írószövetségből, mert a kampányszerű kivonulást és a nagyképű röpiratokat is gusztustalannak tartottam. Kivárom, hogy kihagyjanak. Lehagyjanak, mint József Attilát a kommunisták. Különben azt gondolom, egy színvonal fölött minden nemzeti érték. Alatta pedig miről beszélgessünk?

Aczél Géza Nagyvizit

A Litera stábja ahogy jött, hasonlóan távozott, hajnali torkolattűzben, annyi különbséggel, hogy a helyszínlelő beavatást nyert abba a városba, ahol – megvallja már – eleddig soha nem járt, és azokkal a szép érzésekkel, hogy mikrofonvégre kaphatta a kortárs magyar irodalom eme végvárának délceg kapitányát, aki magának reflektorfényt sosem várt, ellenben nélküle aligha beszélhetnénk azokról – akikről most nem fogunk, hiszen a főszereplők ezúttal nem ők. (JL)

 

Jánossy Lajos - Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.