Hadd kezdjem azzal, hogy Lengyel Balázs a legnagyobb líraértők közé tartozott, miképpen egykori felesége, Nemes Nagy Ágnes is. Egy költő szívébe már azzal is belopózhatna, hogy életműve centrális pontjává a lírát tette szemben a prózával, de Lengyel Balázs ennél sokat többet ad írásaiban. Például esztétikai és erkölcsi tartást, melyet egyenesen Babitstól örökölt, de ez még nem minden: ami igazán lényeges, az a hit. Hit az élet titokzatosságában, csodájában, az egyén, az én, a te folytonos érdekességében. Lengyel Balázs e hitnek köszönhette örök és olthatatlan kíváncsiságát az új és új művekkel, irányzatokkal, irodalmi divatokkal szemben.

 

     Lengyel Balázs életműve messze elkerüli a cinizmus csapdáját. Tudja, hogy nem szabad, mert nem lehet bölccsé lenni, azt mondani, hogy már mindent tudunk a világról, mert aki mindent tud, voltaképpen semmit sem tud. Nagyon pontosan fogalmaz Lackfi János, amikor egy kritikájában azt írja, Lengyel Balázs nem megszólalni, hanem megszólaltatni akarja a műveket. Azt hiszem, ez a kritikaírás alfája és ómegája.

 

     Hogy mit üzent és üzen folyamatosan nekem, személy szerint az írásaival? A kép, a plasztikus metafora alapvető fontosságát, azt hogy az éles kép alapkövetelmény, mint festőknél a rajztudás, ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmaz egyik tanulmányában. Azt, hogy a hasonlat lelki dinamizmusunk egyik leképezése, hogy az esztétikain túl ismeretelméleti haszna van, vagy ahogy ő írja egyik recenziójában: „de még inkább tetten érhető a prózától való különbség: a képi gondolkozás előtérbe tolulása. Fel kell tételeznünk, hogy neuronjaink mozgásának, agyunk struktúrájának a nemcsak érzékletes, de többet is közlő kép alkalmazása olyan tulajdonsága, amely bizonyos érzelmi indíttatásra fellép, emócióink intenzív jelenléte esetén kiváltódik. (S a költészetnek mint önálló műfajnak egyik pszichofozikai alapját képezi.) Lengyel Balázs az, aki tudatosítja bennünk, hogy (és itt most ismét őt idézem): „A magyar líra legfőbb ereje a kép, a képpel való hatás.”

 

     Lengyelnek szinte költőien érzékeny szeme van a képekre. Áprily Lajos századik születésnapjára írt megemlékezésének címéül nem véletlenül emeli ki a költő legrebbenőbb és egyben legmaradandóbb két metaforáját: a „szúnyog-balettet” és az „ölyv-időt”. De maga is gyakran él az esszék és kritikák keretein belül alkalmazható vizuális szemléltetés eszközével. Egyik kedvenc hasonlatom Dsida Jenőről írott tanulmányában található. A fiatalon elhunyt lírikusról a következőket jegyzi meg: „Ez az elborult világ úgy indul ki a valóból, s úgy tágasodik felfelé, mint a reflektor fénye: alul zárt, keskeny kör, de fönt már nehéz felhők ködgomolyos vízióival van tele.” Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy ezt a fogalmazást bármelyik költő megirigyelhetné. Jékelyt pedig így jellemzi egyetlen, telibe találó szókapcsolattal: „elugrásra kész őz”. Ebben az őzriadtságban minden benne van, oldalakkal felér, ahogy mondani szokták. Ha messzebbről nézzük, azt is beláthatjuk, hogy maga a kritikaírás is egy több bekezdésre növesztett hasonlat: ez a mű ilyen és ilyen.

 

     Kép-érzékenységének köszönhetően lehetett egyike azoknak, akik az úgynevezett tárgyias költészetet hazánkban ismertté tették és népszerűsítették, akik elsők között írtak Eliot és az imagisták spanyolviaszáról a „tárgyi egyenértékesről”, vagyis az objektív korrelatívról. „Eszméket csak dolgokban” – sulykolta belénk William Carlos Williams. Az imagista illetve a tárgyias költészetet ad absurdumig először az amerikai objektivizmus vitte Louis Zukofskyval és Reznikoffal az élen. Ők mutatták meg, hogy a leírás is kép, mely a realista művészet „én”-telen faktora.

 

     Megkockáztatom azt az állítást, hogy hatástörténetileg a tárgyias és objektív líra mellett kiálló Lengyel Balázsnak is köszönhető, hogy nálunk olyan versek születtek, mint például Oravecz Imre chicagói magasvasutat leíró objektivista szövege. És néha elfeledkezünk arról is, hogy Oravecz imént idézett állomás-versének van egy lírai előzménye, szintén Lengyel Balázs holdudvarából: az „Egy pályaudvar átalakítása” című prózaversre gondolok itt Nemes Nagy Ágnestől.

 

     Lengyel Balázs szívében boldogok voltak a tárgyak, de aki ennyire értette és szívén viselte a metaforikus gondolkozás sorsát, azt is tudta, mi a legnagyobb ellensége: ez pedig elsősorban nem a fogalmi költészet, hanem a képinfláció. Ezekekért a túlkapásokért fel is emelte szavát, vagy a következő elegánsan kritikus bilétával illette művelőit: „díszítő költő”.

 

     Írásom címe az egyik legszebb Lengyel Balázs-esszé, a „Babits-családfa” parafrázisa, mert biztos vagyok benne, hogy nemcsak a nagy költők rokonaink, hanem a nagy kritikusok is, akik egy-egy műről beszélve voltaképpen a létezésről vallanak. A Lengyel-családfa „tehát lezáratlan, nyitott ma is”. Lengyel Balázzsal „rokonságra lehet lépni”. Ez a mai nap is egy jó alkalom.

(Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia épületében rendezett Lengyel Balázs Emlékesten, 2008. szept. 30-án.)