hirdetés

Acsai Roland: Jin és Jang

2016. augusztus 2.

A Vadász kinéz barlangja sötétjéből, / Először csak két, vörös szem látszik belőle, / Aztán kilép. Hatalmas, izmos embertestét / Fekete köntös fedi,Nyakán farkasfej ül, és halántékából mohás, csavart / Kosszarvak állnak ki. − Acsai Roland Jin és Jang című könyvét ajánljuk.

hirdetés

18./Szívcsere

– Fussunk a barlangba,
Mindjárt esni fog! – mondja a lány,

És sárga csíkot húzva maga után
Becsapódik az első
Meteor,

Majd hamarosan szakadni kezdenek a csillagok,
Mintha egy sem akarna az égen maradni.

– Kiskoromban, amikor a csillaghullást néztük,
Megkérdeztem apámtól, hogy
„Mi az a medveorr” – mondja a lány
A barlangban. – Azt hittem, hogy a meteort
Medveorrnak mondják.

Az apám költő volt és szívnindzsa. Ez egy különleges képességgel jár.
Különlegesebb a láthatatlanná válásnál, nem tudom, hogy öröklődik-e.
A szívnindzsa képes rá, hogy odaadja a szívét valakinek.
Úgy hajítja a másik mellkasába, mint egy dobócsillagot.
És képes a legéletveszélyesebb mutatványra is, a szívcserére.
– Mi az a szívcsere? – kérdezi a fiú.
– Az a legtermészetesebb és legtitokzatosabb misztérium.
Kicseréled a szívedet a másikkal és onnantól kezdve azt érzed,
Amit ő, és a másik azt érzi, amit te.
– A szívcserébe halt bele?
– Nem. A démonok végeztek vele, miközben engem
Elrejtett előlük.

19./A démonok

– Mik a démonok? – kérdezi a fiú.
– Testet öltött, rossz gondolatok.
– Még itt vannak?
– Mindig is itt voltak. Eleinte csak az emberek
Gondolataiban éltek. Aztán a rossz gondolatok annyira
Megerősödtek, hogy kiléptek az emberek fejéből,
És testet öltöttek. Valódivá váltak.
¬
– Szerinted bennünket is megtalálnak? – nézett a lányra aggódva a fiú.
– Igen. Ez elkerülhetetlen.

20./A Vadász

Amíg a fiú és a lány a barlangban várják,
Hogy elmúljon a meteorvihar,
A Vasteknősök üzenetet küldenek a Vadásznak,
Hogy hozza vissza a fiút,
Élve vagy halva.

A Vadász kinéz barlangja sötétjéből,
Először csak két, vörös szem látszik belőle,
Aztán kilép. Hatalmas, izmos embertestét
Fekete köntös fedi,
Nyakán farkasfej ül, és halántékából mohás, csavart
Kosszarvak állnak ki.

Lába alatt halott madarak szőnyege.

A levegőbe szimatol,
Messziről megérzi a fiú szagát,
Mert a jóság és a bátorság messzire sugárzik,
Felemeli a fejét,
És hangosan felvonyít,
Látni lehet a szájából kiáramló hangokat,

Mintha lángnyelvek
Csapnának ki a szájából,
Amik fel akarják égetni a világot.

A halott madarak törött nyakkal felrepülnek.

 21./A villámagancsok között

– Mintha farkasvonyítást hallottam volna – rezdül össze a lány.
– A Vadász elindult, hogy rám vadásszon. A vasteknősök
Őt küldik minden szökevény után. Még nem láttam,
De annál többet hallottam róla – feleli a fiú.
– Ki az a Vadász? – kérdezi a lány,
De nem érkezik rá válasz,

Mert a barlang megremeg,
És kövek záporoznak a nyakukba.
– Ki kell jutnunk innen, különben ránk omlik! –
Kiáltja a fiú.

Kirohannak a zuhogó meteoritok közé,

Az égből arany agancsok
Csapódnak
Sisteregve a földbe,

Úgy merednek ki belőle,
Mint a fordítva elültetett fák.

Az egyik közvetlenül melléjük vág be,
A fiú az utolsó pillanatban
Rántja félre társát,
És mindketten elzuhannak,

Aztán újabb agancs
Száguld le az égből,
És eltalálja a lányt,
De szerencsére csak két
Agancs-ág alá szorul.

– Segíts! – kiáltja a fiúnak.

A fiú megragadja
Az izzó villámagancsot, keze sisteregni
Kezd, összeszedi minden erejét,
És kirántja a földből,
Majd messzire hajítja.

 22./Az emlék

– Van egy emlékem – mondja a lány a parazsak mellett, amit
Az egyik meteor hamvából kapartak össze, miután
Elült a vihar. – Akkoriból,
Amikor még volt világ, és nem rohanták le a démonok,

Egy félhomályos, hajnali konyhát látok magam előtt,
Tél van, a fák fölött a vörösen derengő,
Felkelő nap,
A nap sugarai beszűrődnek a konyhába,

Hangyák szaladgálnak az asztalon,
A padlón,
És összeszedik a behulló
Sugarak fénymorzsáit,

Álkapcsaik közé fogva viszik őket,

És az egész konyha világít
Tőlük, az apró lámpácskáktól,
Mintha karácsonyi futófények
Szaladoznának a bútorokon,
A falakon, a padlón –
Mindenen, pedig már elmúlt karácsony.

Még a falak is világítanak, belülről,
A hangyajáratokba vitt fényparazsak
Átsugároznak a vakolaton.
Két ember van a konyhában,
Teáznak, és beszélgetnek.

Ez a kedvenc emlékem. Pedig nem is az enyém,
Valaki más élte át.
– Ez a mi konyhánk volt – vágja rá a fiú. – Ez az apád emléke,
Csak valamiért örökbe adta neked.
– De mi nem vagyunk testvérek – mondja a lány.
– Nem – feleli a fiú.

 

 

A Jin és Jang pontosan azt az érzést idézi fel az olvasóban, amit egy jó japán rajzfilm nézése közben érezhetünk. Ugyanazt a boldog szomorúságot hagyja az olvasóban, mint mondjuk a Nauszika című rajzfilm nézőjében: az elveszett harmónia, az aranykor iránti sóvárgást, a tudatot, hogy érdemes ezt a harmóniát keresnünk, és a félelmet, hogy talán nem vagyunk méltók a megtalálására.

(Mészöly Ágnes)

Acsai Roland: Jin és Jang. Főnix Könyvműhely, 2016.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.