ACZÉL GÉZA

tétova utószinkron

17.

a delelőn mely azért nem éppen az mit neve sugall hanem már úgy eléggé bent is de még nem bánt a szellemi pestis a fizikai fájdalmak alkalmiak s az ember már közepes árfekvésű italokat is ihat a családnak kialakult autonóm mozgása tart még az érzelmi kapocs de már nem hajazol a romantikára mivel körben a gyarlóságokra is esik széles rálátásod s magad is kevesebb lettél egy nagy illúzióval hiszen ha nem is vagy tolvaj s a gyengébbek szeretete benned örök mégse zárulnak lelkedben a heroikus körök hiszen apró gyarlóságaid hervadozó csokra s akkor még kegyes vagy a jelzővel magadhoz naponta szóval mikor elülnek lassan az ifjúi lázak s némileg bölcs felhangokkal rejtekezik az önimádat mely a gyávaságot mint egy nagy szürke installáció bevonja az állomásról kigördülő vonatról lemaradt utas tehetetlenségével habozva előbb kínos  zavarodban magaddal nem kötöd meg a különbékét talán innentől kezd majd taposó aknákon járni a tétova egészség belső hajszálrepedésekkel aládúcolva minden ízes falat mind sűrűbben meg-megszakadt éjszakai álom mely mint a neves ősöket kiterít majd a huzatos hortobágyon miközben egyáltalán nem is minden jóindulattal kezdek konfrontálódni az ide örökölt haddal nem véve egy ideig észre a provincializmusnak nem provincia a legjobb menedéke és teljesen mindegy melyik elvtárs hogyan suksüköl régen rossz ha te akarsz lenni néki a tükör lassan de biztosan belesüllyedve hínárjába olykor pedig magasabbra vágyva elkap a szabolcsi tériszony ám ez sem pontos hiszen földid keringett elsőként a világűrben fönn valahol picinyke faluból a végtelen kékbe akár értől az óceánig pedig hogy untuk akkor túlreklámozva mivel rálátások nélkül az ember a pillanat foglya s még nem sejti nem az a másik gyarló számít hanem ahogy a szédületes technika törekszik fel a misztikáig s ott ragad mellkasodban az alig is emészthető alja mely csüggedésben elegendő egy korcsmai diadalra olykor a sűrű szkepszist elhessenteni mert ha nem is éppen az mire egykor te gondoltál a vegetatív szisztémán miként jézus gyanús leplén csak átpréseli magát valami szellemi és nem mindegy kivel esel az asztal alá mikor már kibírhatatlan  fölötte a fontoskodás a hatalom bántó lengetése vagy az öntömjénezés hát idáig jutottál az életút felén és némi túlzással fakadt néhány önállónak vélt gondolatod persze azért nem szórtad őket mint a nagyok a gondolatban státuszban levők  inkább eltompítottad magad miként a tartósan henyélők szlávos melankóliába zárva már ezért megérte oroszra járni a híres iskolába mert ha nem lenne akkora korróziója oblomov is nyugodtan hasalhatna ki a szikrázó fehér hóra vörös kezű gyerekek csengő kacajával hisz a dicsőségre előbb-utóbb mindegyikünk ráhal ahogy már ekkor a távlatokat lesve borzongva néztél a híres nevekre korpuszaik miként zsugorodnak fejükben mily gyorsan törpülnek a csodált elvek pedig a hulló emberi vázakban a mítosznak deleje már régen elment ha rád ejtették sorvadó veséjüktől elkínzott tekintetüket s köszvényüktől nyöszörögve odább csoszogtak ahogy nehezen viselted különös kettősségét is néhány kiterített megbecsült halottnak valahogy nem illeszkedett bennük össze napi tekintély és a tárgy mely gyorsan lebomolva csak egy szerves kupac odaát ráadásul a tétova delelőjéhez érkező emberben furcsán kezd nyúlni az idő zavaros alagútja tanácstalan ha néhány igazodási pontja lejárt szavatosságát bukja a közönyösen hömpölygő új nemzedékek kegyetlen igazában s ha fönn is marad új történelmet billegni néhány tömör ezüst evőeszközként szidolozott alak ebben a védtelenül csapongó hazában bámulhatod őket miként a barokk műemlék templomot holott érzelmi szálaid jelentős része a dúló események kétséges forgatagát őszintén befogadni régen megkopott s csak keservesen bemagolt tompa évszámok  várak kronológiák romantikus emlékei kavarognak benned ám nincs merre menned még ha pátoszok illúziói kebledben néha sisteregnek akár egy jó szituációban elkapott himnusz is csak hát a lehajlásba forduló biológia átkosan nehéz kísértése a laza humusz is mely felé mogorván és humortalanul rendre átbillen létezésednek második fele hol egyre a kaszás rekedt hangját hallod – gyere csak gyere utánam ne félj én nem utállak annyira azért nem vagy fontos mint kamasz korunkban a nagy bozontos vagy bukdácsoló pályáink elején néhány tüneményes aprócska részsiker ám a múlás dermedt ködként szitálgató szomorúságát nem sikerül ekkor még alaposan kibeszélni senkivel a fiatal falta a délibábként felkínált távolságot az öregedő ránctalan vonalaira vigyázott az ügyesebbje pedig míg tetten nem érték gazdag koncokért hitette hogy tapasztalata a mérték ha tanácshoz iskolához piás társasághoz domborodó női csípőkhöz odaszólt a családban az ember meg igen óvatosan araszolt s bár apró gyermekeit a temetőbe gyakran elvezette mégse gondolhatta azok vigadozó kedve valamelyik fejfán fönnakad nyelted hát folyamatosan vissza destruktív magad hisz kínzó álmaidban mindig épp azon vizionáltál  hogy izzadt tortúrák után eszelős tanúként ájuldozol az összegyűrt párnán mivel szeretteid közül a semmiben váratlanul eltűnt valaki így  a szlávosnak indult melankólia és a médiumokból fokozatosan dőlni kezdő önbizalma kínosan bántó hiányától nem feszengő mázsás jenki különös kétpengés darálójában dülöngélni kezdtél hol énedtől idegen zajongó forradalmárként hol bevésődött hiteles olvasmányi élmény mentén vak dióba zártan mely zavart érzés csak fölerősítette anyád szürkés köcsögét és haldoklásnak induló apádat tapogatva minden filozófia nélkül a lét és semmi között a kényes határvonalakat mi az ami örökre távozik mi az ami jelként megmarad és meddig érvényesek a dohos temetők jönnek-e majd néhány szál virággal vigasztalódni kegyhelyeinkhez ők kiknek merengő képére lemeztelenednek a mindenkori felmenők a  homályos misztériumok zabolátlan körforgásához visszaérkezőben talán nem is volt egészséges hogy a férfikor delén ebben az alkonyi mezőben barangoltam de hol volt az a dél milyen perspektívákkal kecsegtetett volna a holnap általában teleologikus meséken kívül mi adatik még a halandónak  fejét szerény büszkeséggel felemelni ha közelebb húzódik a sokat idézett semmi támad a kikerülhetetlen kór és levakarhatatlan már a szem mögül a szegénység víziója elképzelni sem tudtam miként élték meg e szorongást akik térdig pompában gázoltak naponta és csak testük vak korlátaiba ütközhettek miként két fásult bolyongó anyag zajongó történelmi jajongásokkal pedig hazafias kebellel is egyre kételkedve hitegettem magam a zord kárpátok alatt a szélhámosság sűrű ködéből nehéz volt kilátni hiába színezgette a képet néhány becsületes bácsi lehettem volna akármilyen párti a képzelt jóléttől szinte féltem enyéimnek ezt reméltem ám én nem akartam adni messziről cipelt emberségem


Híd 2011 május
5. szám

Tartalom

Aczél Géza: (Búcsú)galopp (tétova utószinkron)
Deissinger Ákos: Sziváci szívzörej (porfogó lírai próza)

Terék Anna: Tenyérmeleg (vers)
Benedek Miklós: Klementina első könyve - Toscana≠Toszkána - Utazás - Ballada (sci-fi) - Franciák sem - Art - Eső (versek)
Bogdán László: Vaszilij Bogdanov verseiből
Farkas Zoltán: Egy kiállítás képei (rövidpróza)


Dragan Velikić: Óra ezüstláncon (regényrészlet)
     (Bognár Antal fordítása)
Nagy Abonyi Melinda: Galambok röppennek fel (regényrészlet)
    (Ózer Katalin fordítása)
Drago Janćar: A névtelen fa (regényrészlet)
    (Gállos Orsolya fordítása)
Gállos Orsolya: Drago Jančar: A névtelen fa (jegyzet a fordításhoz)


Bányai János: Történelem, kultúra – regény
    (Három új szerb regényről)

Finta Gábor: Amans amare Virgilius
    (Babits Mihály: Timár Virgil fia)

Major Nándor: Kényszerhelyzetben árnyalatokért
     (Az áprilisi Híd és a körülmények)

Magó Attila: Pesszimista perspektíva
    (Szerbhorváth György: De ki viszi haza a biciklit?)

     A szám  Bezzeg Gyula fotóit közli