A LEÁNYRABLÁS

„(…)
Este Hadzsera elvitt vendégségbe az unokatestvéréhez, Adile Bujuk-oglihoz, aki Szária rokonának volt a felesége. Hozzá kell tenni, hogy Adile szülei és az én szüleim jó barátságban voltak. Ezen kívül Adile anyja és az én anyám névrokonok voltak, és az abházoknál a névrokonok valódi rokonoknak számítottak. Gyakran voltunk a házukban. Adile és férje vendégei között ott volt Emdi is. Ettől a naptól kezdve elkezdett udvarolni nekem: iskola után elém jött, hazakísért. Őszintén bevallom, zavarba jöttem, hiszen Emdi tizenhat évvel idősebb volt nálam! Csodálkoztam rajta, hogy érdeklődik irántam, még nem éreztem magam felnőttnek. Szóval kavarogtak a fejemben a gondolatok, nem tudtam, mit tegyek, de arra nem szántam el magam, hogy megosszam valakivel a gondolataimat, és tanácsot kérjek. Attól mindenképpen féltem, hogy apám Emdivel együtt lásson.
Amikor Emdi azt mondta, hogy feleségül szándékozik venni, megijedtem:
- De nem készülök férjhez menni, még tanulok.
Azt válaszolta:
- Egy vagy két év múlva úgyis elrabol téged valaki, nem tudok várni.

(…)
Egyszer az iskolába vezető úton találkoztam Hadzserával, aki meghívott annak az Adilének születésnapjára, akinél újra találkoztam Emdivel. Semmit sem gyanítottam, azt mondtam Hadzserának, hogy elmegyek
…Éppen készültem elmenni otthonról, amikor megjött apám és megkérdezett, hogy milyen autó köröz a házunk körül. Rögtön felismertem Emdi autóját, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, hozzászoktam, hogy mindig próbált a közelemben lenni. Adile nem messze lakott tőlünk, abban a házban, ahol a Tkvarcseli szálloda volt. Amikor bementem a szobába, megzavarodtam: nem számítottam rá, hogy ilyen sok ember lesz itt, mindenki egy nagy asztal körül ült, bort ittak, és hangosan beszélgettek. De aztán arra gondoltam, hogy nincs ebben semmi különös, hiszen ma van Adile születésnapja.  1935. október 20-a volt.
Adile odajött hozzám és átvitt a másik szobába. Ott körülvettek a nők, ott volt közöttük Nazia is, Szária és Emdi húga. Hamarosan Emdi is megjött a fivérével, Medzsittel. Medzsit meglepettnek tűnt, dühösen és hangosan azt mondta:
- Emdi, megőrültél, hiszen még gyerek, térj már észre!
A fivére gyorsan kivezette a szobából, de még egy ideig hallottam a hangjukat, folytatták a vitatkozást. A zajra Szária is beszaladt, teljes csend lett.
 Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt azután. Azt hiszem, adtak nekem valami italt, mert az azt követő eseményekre szó szerint úgy emlékszem, mint egy álomra.
Nazia elkezdett diktálni nekem egy levelet, én engedelmesen írtam:
„Drága papa! Szabad akaratomból megyek férjhez. Senkit ne vádolj. Csókollak, Gyilja”.
Azután levittek az utcára, az autóhoz, a volán mögött már ott ült Emdi. Mellé ültem, az autó elindult. Mögöttünk jött a saját autóján Szária, mögötte a többi vendég. Amikor hátranéztem, egy kocsisort láttam. Még mindig félálomban voltam, minden, ami történt valószínűtlennek tűnt nekem.
Emlékszem, hogy megkérdeztem:
- Hová megyünk?
- Hát neked nem mondták meg? - mosolygott Emdi. - Ne izgulj, minden rendben lesz.
Az autó elhagyta a várost, és megértettem, hogy a szuhumi vízerőmű egyes blokkja felé haladunk. Ezt az utat ismertem, mert apámmal jártunk arra. 
- Hová megyünk? - kérdeztem újra - a vízerőműbe?
- Hová máshová? Máshová nem vezet ez az út.
Nemsokára megérkeztünk a szuhumi vízerőműbe. Az első blokk magas hegyek között feküdt, amelyeket sűrű erdő borított. Nem messze folyt a Gumiszta folyó. A kis házikók elvesztek a gesztenye- és platánfák között.
Alighogy kiszálltunk az autóból, körbevett minket az üdvözlő tömeg, és kemendzse, egy görög hangszer hangjai hallatszottak. Egy Sztavró nevű görög, akit ismertem, lakodalmas zenét játszott, a testvére, Marika mellette táncolt. Az édes melódia betöltötte az erdőt. Aztán bekapcsolták a gramofont. A fákon színes lámpák égtek. Csodálkoztam, hogy mikor tudták mindezt előkészíteni. Úgy tűnt, hogy egy mesébe kerültem és királykisasszony lettem, akit általános figyelem vesz körül. Hamarosan kezdtek érkezni a vendégek autón. Nazia és Medzsit hoztak nekem esküvői ruhát, gyűrűt és virágokat. Medzsit nagyon gyengéd volt hozzám, próbált vigasztalni és bátorítani. Valamiért azt hitte, hogy félek. Igazából vidám voltam, bár nem fogtam fel teljesen, hogy mi történik velem. Hiszen ez volt az esküvőm.
Itt kell ejtenem legalább néhány szót az abház esküvői szokásokról. A menyasszonyt először megszórják virággal, cukorkával és pénzzel, azután beviszik egy szobába, a sarokba állítják, és a fejét letakarják egy selyemkendővel. A vendégek odamennek, felemelik a leplet, megcsókolják a lányt és gratulálnak neki, azután asztalhoz ülnek, miközben a menyasszony tovább áll a sarokban. A vőlegény helyzete sem jobb: egyáltalán nincs hozzá joga, hogy megjelenjen a vendégek előtt, el kell rejtőznie valahol a közelben az ünneplés végéig.
A mi esküvőnk is úgy kezdődött, hogy megszórtak virággal, cukorkával és aprópénzzel, azután, ahogy illik, sarokba állítottak a szobában, hogy fogadjam a gratulációkat.
Emdi meglátott és felkiáltott:
- Mit csináltok, gyorsan ültessétek asztalhoz!
Neki eszébe se jutott, hogy elbújjon, ahogy ez a vőlegénynek szokás. Ellenkezőleg; hol itt, hol ott tűnt fel, ő vezényelte az ünneplést. Emdi általában úgy gondolta, hogy egyes régi szokások csak a maradiaknak valók. Szária ugyanazon a véleményen volt: a szovjetköztársaság vezetőjének családjában a múltnak ezek a csökevényei megengedhetetlenek voltak. 
Odaültettek az asztalhoz a vőlegény mellé. A hatalmas házban, ahol a lakodalmunk folyt, sok egymásba nyíló szoba volt, és mindegyikben meg volt terítve egy asztal. Nagyon sok vendég gyűlt össze, vidám és zajos volt a társaság. A kínálás után eltolták a bútort, és kezdődött a tánc.  Az „Ah, ezek a fekete szemek” dallamára a párok viharként söpörtek végig a szobán. Azután megragadtak engem, és felállítottak az asztalra, ahol tovább táncoltam. Amikor megálltam, Emdi óvatosan letett a padlóra. A mi szokásaink szerint ez illetlenségnek számít; a vendégek között halk moraj futott végig, de Emdi nem törődött ilyen dolgokkal, valószínűleg szándékosan igyekezett egyszerűbben viselkedni, hogy könnyebben megszokjam őt. A vigasság reggelig folytatódott.
Korán reggel az erdőből halk énekszó hallatszott: a helyi leányok virágokkal jöttek minket köszönteni. Ez nagyon szokatlan és szép dolog volt: a csodálatos, meleg, napos reggel, bár már ősz közepe volt, és a dallamos leányhangok szelíd zengése… A vendégek később azt mondták, hogy még nem láttak ilyen szokatlan esküvőt.”