Ady Endre: Egy keresztvetés története. Zsidó történetek

A Múlt és Jövő Kiadó ajánlata

2006. június 19.
Ady Endre
Egy keresztvetés története. Zsidó történetek
Válogatta és az utószót írta: Kőbányai János
Múlt és Jövő Kiadó, 2006.
(„Múlt és Jövő Klasszikusok sorozat”)
210 old., 2950 Ft
  • 2006. június 19.

A kötet Ady Endre zsidó történeteit gyűjti egybe. „Zsidó Jézus”-os és az asszimiláció fonákságait megérzékítő novellákat, A Vér városa regénykezdetet és a Margita élni akar című verses regényt.   A függelék Ady Endre zsidó-képét, zsidó kapcsolatait járja körül. Így e tárgyban a legfontosabb Ady-szöveg (a legfontosabb magyar nyelven írt szöveg), a Korrobori szerepel itt, Révész Béla Egy Ady-vers története (A bélyeges seregé), valamint Komlós Aladár Fajvédő volt-e Ady Endre? című tanulmányát. (Ez utóbbiak először látnak napvilágot kötetben.) A kiadó utószava Ady Endre zsidó kapcsolatainak jelentőségét tekinti át mai kontextusban.

 
 
Kőbányai János utószava
 
Ady Endre zsidó története
 
 
Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.
 
Mások lesznek és mink leszünk:
 
Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.
 
(A mi gyermekünk, az Új versek második nyitánya,
az első Léda-vers)
 
A számos Bartók Béláról szóló könyv közül az egyik azt vizsgálja, hogy a legnagyobb s a legkonvertibilisebb magyar produkciót létrehozó szellem milyen zsidó, s elsősorban magyar zsidó kapcsolatokkal rendelkezett? Vagy még pontosabban, hiszen ez a neutrális kapcsolat szó/fogalom mögött meghúzódó viszony lényege: ez a pálya és teljesítmény mit köszönhet a (magyar) zsidóknak? Alkotótársaknak, tanároknak, kollégáknak, zenéje megszólaltatóinak, mecénásoknak, a recepció munkásainak: kritikusoknak, koncertszervezőknek, zenedarab-megrendelőknek, intellektuális hinterland barátságoknak, vendéglátóknak, szerelmeknek, s persze nem utolsósorban muzsikája befogadó közönségének. Igaz, a könyvet nem Magyarországon írták és adták ki, nem magyarul, noha magyarnak is tekinthető szerző tollából. A mű egyébként magyarul is (fordításban, a szerző magyarításában?) hozzáférhető – csak éppen a könyv szó/fogalom egyik lényeges elemének hiánya folytán (nem kapható könyvesboltban) nehezen juthat el az olvasó kezébe.1 Bizonyára mégsem a fenti hiányosságok miatt nem volt ennek a kitűnő és alapvető monográfiának számottevő recepciója, amely a magyar olvasóhoz szóló bevezetőjében külön érvel a csak Magyarországon „kényesnek” számító metodika mellett:
 
„A kutatás fő nehézsége abban áll, hogy a diaszpóra körülményei és a Holocaust utáni helyzet folytán nemcsak hogy nem illik, de sokszor egyáltalán nem lehet tudni, ki zsidó, vagy ki zsidó származású. Arról már nem is beszélve, hogy a fél-, negyed- vagy háromnegyed-zsidó származás szerinti megítélés ma is könnyen beletorkolhatik a zsidó törvények által annak idején a gyakorlatba átültetett fajelméletébe. Magyarországon éppen a „zsidózás” – értsd magyar/magyarországi magyar nyelvű művészek elkülönítése zsidó minőségükben a többiektől – számít diszkriminációnak.
 
Mindennek tudatában vállaljuk dolgozatunkban a zsidók szerepének vizsgálatát. Tárgyunk, anyagunk történeti, s az nem kétséges, hogy a zsidó törvények előtti Magyarországon számon tartották a zsidó származást, számított, kinek-kinek magának, s a közegnek is, hogy zsidó-e valaki. S mi ennél is lényegesebb: a zsidó diaszpóra történeti szerepének vizsgálata nem végezhető el anélkül, hogy az illető országok társadalmában, művészeti életében legalább a vizsgálat céljából alkalmazzuk a zsidó – nem zsidó osztályozás szempontjait. Az eredmény, amire juthatunk, természetesen nem annyira művészettörténet – zenetörténet stb. – lesz, inkább társadalomtörténet, szociológia, mondjuk, de az biztos, hogy képet fog adni a zsidó polgári közönség érdeklődéséről, igényéről, elkötelezettségéről a modern művészet iránt.”
 
 
A kitűnően felvázolt szempontrendszerhez azonban egy másik olvasat azt is hozzáfűzheti, hogy ez a túlsúly (a tanulmány a zsidók túlsúlyát érzékeli Bartók pályájának szakmai és személyi részében egyaránt) egyúttal a (súly)hiány tényét (paradoxonát?) is kimutatja. Nevezetesen azt, hogy az „elkötelezett érdeklődésben” nem foglal el súlyának (létszámának) megfelelő arányban helyet a másik, a zsenivel inkább azonosítható, de vele mégsem azonosuló nem zsidó fél. Ez a súlyarányok drámájának, folyamatos feszültségének a gyújtópontja. Mai érvénnyel. A kitűnő metodológiai felvetésnek ugyanis azzal a részével már bajos egyetérteni, hogy múlt időbe, pontosan „a zsidótörvények” előtti történelembe süllyedt időbe helyezi szempontrendszere érvényét. Tapasztalataim szerint sem Magyarországon, sem másutt nem szűnt meg a „zsidó” vagy a „zsidó származás” „számontartása” – de vajon mi is indokolná e szempontrendszer érvényvesztését? (S az a kérdés is felvethető, hogy vajon létezhet-e olyan idő, amely kívül áll a történelmen, hiszen minden jelen a jövőben múlttá, azaz: történelemmé érik.) Az ember, a társadalom természete nem követi a politikai rendszerek változásait, különösen nem a diktatúrák elfojtó, a természetet erőszakkal átalakító igyekezetét. Legfeljebb (el)nyomásuk hatására frusztrálódva, torzan, sokszor betegségek formájában nyilvánul meg. A vitathatatlan tény, hogy a „támogató, és elkötelezett közönség” java része kipusztíttatott vagy elvándorlásra kényszeríttetett – még az sem nyomhatja le magvaszakadt múlt időbe ezt a létezést. Nemcsak azért nem, s elsősorban nem azért, mert a zsidóknak Magyarországon maradtak hírmondóik, akik számottevő társadalmi, kulturális potenciával is bírnak. Noha azzal egyet lehet érteni, hogy a holokausztot megelőző történethez képest a mai „halott arcán növekvő szakáll”-létezés inkább kapcsolható a múlthoz, mint a jelenhez és a jövőhöz. A holokauszt hagyta űr, korántsem paradox módon föl is erősítette a „számontartás” reflexeit, noha rejtettebb, enigmatikusabb formákban.
 
Azonban az igazi jelen idő aktualitása abban áll, hogy az egykori (a múlt idős) „zsidó polgári közönség” „érdeklődése”, „elkötelezettsége” ma is él. Él, mert létrehozott valamit, ami folytonosan létező. Amíg Bartók muzsikáját játszszák vagy Ady verseit kinyomtatják, szavalják, a zsidók egykori fizikai, materiális, szellemi létezése, ha átlényegülten is, de él. Tehát a szempontrendszert a jelenben és a jövőben is életben tartja – mindaddig, amíg a kultúra érvényben van, amelyet „érdeklődésével” és „elkötelezettségével” részben megteremtett. Ezért az ő egykori létezése, szerepe, súlya és irányai nélkül az nem lenne, vagy nem olyan lenne, amilyen. Tehát a minden idősíkban eleven jelenlét és szempontrendszere, a „zsidó – nem zsidó osztályozás” aktuális marad. Kellő intenzitással megismerni a magyar modernitást fölépítő társadalmi hátteret éppen az oly egyedien kivételes zsenisors-csúcs villámfényében lehet igazán – amely vakítóan megvilágítja az alatta húzódó piramis-hinterlandot. S itt érthető meg a modernitás fogantatásának döntő mozzanata, amely már meghatározza a mindenkori magyar kultúrát, hagyományt – éljenek-e ténylegesen vagy virtuálisan benne azok, akik e dinamikus viszonyrendszer „kovászát” képezték.
 
Ha Bartók Béla pályája elemzésében megvilágító „társadalomtörténet”-et kaptunk a „zsidó – nem zsidó” kapcsolatrendszer feltárása során, mennyivel továbbmélyíthető lenne az ön- és kultúraismeret, ha ezt a viszonyt Bartók kor- és zsenitársa, Ady Endre esetében vették volna vagy vetnénk egyszer vizsgálat alá. (A tény, hogy egy s ugyanazon időben és városban éltek, ez csak a jelenség kivételességét, minden korra érvényes aktualitását erősíti föl.)
 
•
 
Ady élete és műve ugyanis a maga teljességében testesítette meg magát a „zsidó – nem zsidó” viszonyt. Mindazt, ami ebből megvalósulhatott – és ami mégsem. Illetve ami, mint a próféciája – a katasztrófában be is teljesedett.
 
Bartók megalkotta volna a maga életművét az ő sorsában is oly termékenynek bizonyult viszony nélkül is. Ha bizonyára megpróbálóbb nehézségek, még hidegebb magány és meg nem értés burája alatt is. Hiszen fellépésekor már kialakultak a zsidóktól független intézményrendszerek (Zeneakadémia, Magyar Tudományos Akadémia), amelyek anyagi és szellemi keretei között elindíthatta, kifejthette azt a világraszóló újdonságot, amit zsenije képviselt. Nem beszélve a zene médiumának eleve nemzetközi intézményrendszeréről, így általa a nagyvilágba kijutás azonnali lehetőségeiről, amely sorsának és ügyének támaszt és legitimitást nyújtott.
 
Ady esetében ez nem volt így. A modern irodalom intézményrendszere (főképp épp a hivatalos akadémiai, egyetemi és irodalmi társaságok intézményrendszerén kívül álló és azok ellen fellépő Huszadik Század és a Nyugat folyóirat, korábban Kiss József A Hétje és Bródy Sándor Jövendője), valamint az annak működése nyomán keletkezett irodalmi-kulturális erőtér épp az ő költészete, az ő lénye körüli diskurzusban rendeződött el, s épült fel – a harmincas évek „népi írók” mozgalmának korrekciós megjelenését leszámítva – mai érvénnyel. Nem fogtak rajta a rákövetkező fél- és totális diktatúrák erőszakkal és mesterségesen átalakító igyekezetei sem, vagy ha ki is kezdték, mint rákent s hamar leszáradt habarcs mállottak le róla, miután kimúltak alóla. (Ez akkor is igaz, ha a XX. század elején gyorsan felhúzott eredeti épület – más, szintén politikai természetű okok miatt – egyelőre még nem bontakozhatott ki előttünk a földerengett szabadság birtokbavételének folyamatában.)
 
Az irodalomnak, a gondolkodásnak lokálisabb paramétereken kell áttörnie az egyetemességig, mint az „érzéki-erotikus” zenének. Nemcsak az adott nyelv, hanem az adott nép társadalmi, politikai szellemi kondíciói, amik épp benne kristályosodnak magasabb szubsztanciává. A zseni ténye és lénye önmagából megmagyarázhatatlan. Ugyanakkor a fölfoghatatlan jelenségnek nagyon is megfogható és mérhető lényege éppen az, hogy önmagából levezethetetlen (isteni) membrán tisztán megérzékíti a fönt említett kondíciók bonyolult összességét és mozgását. Ilyen isteni membrán az Ady zsenije. A vidékről felsodródott tehetséges zsurnalisztáé, vérbajos és alkoholista duhajé és narkomán nőbolondé (mint nem egy helyütt kifejtette – amit meglátott és megérzékített józanon nem volt elviselhető). Akiben megszületett és kibontakozott a narratíva, amely nemcsak a személyét emelte ki és föl debreceni vidéki provincializmusából, hanem az ő sámán–érzéki-erotikus médiumán keresztül az egész magyar irodalmat is. Maga a narratíva pedig a „zsidó – nem zsidó” kapcsolatban, viszonyban, (Korrobori-) nászban: ama végzetes szerelemben bontotta ki magát. Nélküle nem értelmezhető és a maga totalitásában be nem fogadható.
 
A nagyon is újszerű és halált megvetően bátor (ez is zseni-ismérv), s a maga végletességében csak Ady által megfogalmazott-élt narratíva dióhéjban a következő:
 
A magyarság Európa nyugati peremén és a testéből a maguk országát-azonosságát kiharapni igyekvő „nemzetiségek” között, a „kompország”-létben olyannyira elfáradt és pusztulásnak indult, hogy fennmaradását – politikai függetlenségét, szellemi életrevalóságát – csak egy „vérátöntés” révén tudja fenntartani. Ezt csak a „szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre ide penderedett” zsidóktól remélheti. Ezt már Széchenyi és rajta kívül egypáran a reformkorban is felfogták, nemkülönben a zsidók szövetségesül hívásának kényszerű gondolatát is.2 A kívülről jövő „vérátöntés” során – ez minden frigy velejárója – a magyarságnak és a zsidóknak fel kell adni eredeti azonosságuk egy részét. Ez nem könnyű döntés. (Ebben a felismerésben nyújtott újat Ady a reformkorhoz képest. Hogy a „vérátöntés” nemcsak a zsidóktól, de a magyaroktól is asszimilációs áldozatot kíván.) Mindez tragikus, szembesüléskényszerrel, önlemondással és fájdalmakkal jár – elsősorban az épp a millenniumát ünneplő magyarság részéről, aki „úr”, és befogadó, noha a másik oldalnak is megvannak a közdiskurzusban és az irodalomban kellőképpen nem reprezentált veszteségei s a fölöttük érzett traumái. A világtörténelem alanyának lenni továbbra is: megfelelni ennek a föltételnek – ez Ady Endre víziója, programja, élete. Története. Torzóban maradt története – amelyet egy minden víziónál véresebb tragédiatorzóban zár majd le a víziókra tompán fütyülő történelem – a költő halálát követő alig negyedszázaddal később.
 
•
 
Az Ady-történet íve már az elejétől a végéig tudatosan megfogalmazódott – a saját történetét játszó és író krónikásban: Az élete vége felé a Korrobori sokszor (de nem eléggé) idézett és főleg nem elemzett soraiban3 csak összefoglalja azt, amit már A bélyeges seregben a saját történetében felismert és eldöntött:
 
„De igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformák között is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó. Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami talán – talán? biztosan – nincs is, de távolról, Európaian mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, akik, mint nép szintén nincsenek... A mi atyáink, akik még talán úgy-ahogy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot... Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”
 
Az élet és az életműve és a népszerűsége delelőjén elmondott beszéd – Nagyváradon, Léda jelenlétében a Holnap estjén4 – ugyanezt a gondolatot több optimizmussal programfelhívásként vetette fel:
 
„Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nagyszámú zsidó penderedett erre a mi nagyon is fátumos és szikes magyar földünkre. Sokféle zsidó, s ez megint szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, de itt vannak körülbelül egymillióan eddig. Nagyobbrészt elromlottak, mert a zsidó csodálatosan elsajátítja, sőt kiélezi annak a fajtának, amelyhez betelepedik, minden vétkes karakterisztikonját. De elromlani egy masszában mégsem tud, mert nemes race, fáradhatatlan és fürge, hirtelen emelkedésében is – legalább garanciát ad a jövendő sarjaiban. A Lipótvárost a legjobban Molnár Ferencek csúfolják, de adja az isten, hogy a Lipótváros mai urai legalább két generációig termékenyek legyenek és – vagyonosak. A harmadik generáció már olyan lelkes, kulturális, szép magyar lesz, mint Apáczai Csere János… A mi szociális fejlődésünkből, ami nem is fejlődés, kiesett a finom, literátus fajta, mondjuk: az esztéta. Ez sem csoda, s az sem csoda, hogy a magyar zsidó nem csinálhat csodát, saját idegenléte ellenére. Volna két kicsi, csöpp seregünk az intellektuális kultúrára: a civilizált magyar zsidó, s a régi Erdély értelmében nevelt s még el nem züllött magyar… A zsidó ideges, ha még nem is kultúrember, a magyar ábrándos, ha ritka esetben kultúrember is. Ebből az idegességből és keleti kéjes ábrándosságból születhet-e valami fix valami, amiért mi tízen, ötvenen, százan odaadtuk az életünket, Nyugatra nézve, túszokként? Ez az a nagy kérdés, mely szinte, csaknem előtte jár minden politikai és gazdasági változatnak, mely e nyomorult és tarkanemzetiségű, de esetleg históriailag lekötött és kötött, sőt küldött országnak és nemzetiségnek elevenjébe vág.”
 
Azonban a poézis sűrítettebb anyaga egy ellentétpárban, vagy csupán egy eltávolító birtokraggal – „Véres ajkakkal mézes asszonyaitok” – drámaibb atmoszférát képes teremteni. A bélyeges sereg5 egyaránt olvasható nagy és szolidáris hitvallásnak (valóságos vigasztalás-himnusszá nőtte ki magát a magyar zsidó világban), de olyan természet ellen való kényszerű „kiegyezés” dokumentumának is – amelyet felismerni, elfogadni lehet, de ugyanakkor folyamatosan lázadozni is természetes ellene. Ez a fel-felhorgadó atavisztikus lázadás adja a „zsidó – nem zsidó” frigy–narratíva folyamatos gyúanyagát. Mind Ady számára, s mind modellként más, a zsidók segítségével kiemelkedő, érvényesülő, tehát tőlük függő viszonyba kerülő nem zsidó értelmiségi számára. Az effajta egyben függő viszony árnyékolja be és mozgatja és torzítja a kétértelműségekkel terhes adok-kapok drámáját. Ez az eredendően el nem fojtható érzés egyaránt irányul a zsidók és a saját fajtája (népe) ellen, amely „százszor idegenek” kényére vagy szerelmére utalja őket. Illetve a düh mélységét és elfojthatatlan lávaizzását épp ez az összefüggés szítja leállíthatatlanul.
 
Ezt példázza – s éppen ezért nincs benne ellentmondás – A bélyeges sereg megírása közelében feljajdult Zikcene, zakcene, satöbbi6 című verse, amely a magyar zsidót gúnyoló-üldöző (a tiszaeszlári vérvádra is hajazó) hep-hep kereplő rikácsolásba helyezi el ugyanazokért a főmotívumokért – „élet”, „nő” – lobogó vágyait, amelyet A bélyeges sereg tanulsága szerint a zsidóktól kapott és remélt.
 
Véretek, ha idegen is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Véres ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti, hű fiúk
Átöntötték belém.
 
•
 
Az egész világon oly egyedi „különös házasság”-kísérlet narratívájának szereplői: zsidók és magyarok. Ady esetében a más nemzetiségektől vagy más asszimilálódott népcsoportoktól ment magyarságról van szó – amelyet az ő protestáns származása és kultúrája különösen aláhúz. (A magyar társadalomban máig nyomokat hagyó [lásd II. János Pál különös látogatását Debrecenben] „pápista” (pápista=idegen) ellentét, vagy „másság” ki nem bontása hasonlóan elszegényítő önismeret-hiányossághoz vezet, mint a zsidó és nem zsidó problémamegkerülés-elfojtás.) Az Ady-narratívában nagyon is meghatározó, hogy ő kálvinista, erdélyi (elzártabb és ennélfogva eredetibb magyar, az erdélyi jelzőt/fogalmat ekként használja), és szinte a paraszti sorba lecsúszott kisnemesi származék, aki a honfoglalókig vezeti vissza a családját. Az ő nem interakciós története az ezer éven végighúzódó (leginkább a külföldi eredetű arisztokraták – „pápisták” – segítségével) történő leigáztatás, materiális és szellemi nyomorba döntés, s majd következményeként a „kisebbségbe” sodródás. Ebből a folyamatból adódik frusztrált, regresszív és rossz tulajdonságokba, mámorokba menekülő természete, rossz idegzete.
 
Partnere a továbbélés esélyeiért harcoló frigyben a magyar zsidóság. Erre a fogalomra is ráfér egy alapos szűkítés, hisz ahogy Ady megfogalmazta, „két kicsi, csöpp sereg” flottafelvonulásáról és seregszámlájáról van szó. A magyar zsidóságnak arról a részéről, „avantgardjáról”, amely 100 százalékos magyarrá szeretne avanzsálódni, azaz: a magyar szellemi gazdasági pozíciók elsajátítása reményében mindent hajlandó elkövetni a zsidó azonosságtól való szabadulás érdekében, amennyire ez tőle telhető – sőt még azon felül is teljesíteni. Ahogy Hatvany Lajos, az Ady életében oly fontos szerepet játszó zsidó teoretikusan is megfogalmazta a Huszadik Század Zsidó kérdés vitájában: „»Ha az ember bálba megy, frakkot ölt!« …Nem lehet kaftánban, sem testi, sem lelki kaftánban, a ghettón kívül járni. Frakkot kell a gyerekeitekre ölteni zsidaim, bizony frakkot, hogy megnyíljanak előttük a csukott ajtók és akadálytalanul vehessenek részt az emberiség minden munkájában. Mert a zsidóság akadályainak legyőzésére fordított energia mennyiséget gazdaságosabban és gyümölcsözőbben lehet felhasználni, ha az élet munkáira fordítom s nem pedig a társadalom haszontalan és mégis leküzdhetetlen balítéleteinek leküzdésére. Szegény gyerekekre úgyis elég szenvedés jár – gondoskodtak róla apáik – ne tetézzük szenvedéseiket fölöslegesen. Hárítsuk el nehéz útjukból legalább a zsidóság fölösleges akadályait. Merthogy fölösleges akadály, egészen fölösleges, az egészen biztos. Már Renan is azt hirdette, hogy a zsidóság a monoteizmus tanainak elterjesztésével minden időkre, örökkön örökké befejezte földi hivatását... Itt van, elérkezett az ideje, hogy a világháború e nagy és örök tanulságaiból a zsidóság is levonja a maga számára a magáét, mely szerint az antiszemitizmus ellen nem okos, vagy logikus érvekkel, hanem csak a semitának az áriai fajtába való áthasonulásával lehet megküzdeni.”7
 
(A kikeresztelkedett zsidó figurájának a gúnyos és elutasító ábrázolása Ady zsidó tárgyú novellisztikájának fő célpontja.) Tehát egy, Ady már idézett szavaival, „elromlott” zsidóság a partner, akinek szintén „rosszak az idegei” a gyorsan (egy nemzedéken belül) végbevitt asszimiláció, a be nem fogadottság, két szék közt a pad alá esés bizonytalanságában hányódása okán, mint azt Arany János örök érvényű sorai (Az örök zsidó) megrajzolták: „Az út hová talpam nyomul, / Süllyed, ropog, átvékonyul”. Ez a zsidó avantgárd nem oktalanul szorongott az emancipáció vívmányainak visszavonásától. (Tiszaeszlár! S a nyomán megalakult Katholikus Néppárt programja, amely a politikai emancipáció visszavonására buzdított. A XIX. század végén a „sikeres” asszimiláció következményeként fellángoló német antiszemitizmus és a cári jogegyenlőtlenség és folyamatos pogromhullámok között nem derengett más menekülési útvonal. [A hárommillió Amerikába kitántorgottból 100 000 zsidó volt.]) A cionizmus még gyenge lábon és reményben állt, de megjelenése kétségtelen, erre a dilemmára kereste a választ. Ezért állt folyamatosan készenlétben a védekezésre s a támadásra – a nem csak a jogi, de a társadalmi egyenlőség kivívására –, amelynek a terepe: a kultúra volt. Ezért menekült előre, a radikalizmusba, progresszióba, szocializmusba, később a kommunizmusba – és maga is egy, a két nép egymásrautaltságából, pozitív adottságaiból kibontandó Korrobori –„véráttöltős” jövőben bízott.
 
„Minél több vegyes házasság! – ez legyen a jelszó, mely a zsidó kérdés szerintem egyetlen és biztos megoldásra vezet. Keresztény leszármazók, kikben az emberiség minél oktalanabb, annál leküzdhetetlenebb antipátiájával szemben meg nem védhető zsidó faji jelleg lehetőleg elmosódjék, ez legyen az uj zsidó nemzedékek egyetlen józan és áldásos célja.”
 
írta és remélte Hatvany a fönt idézett hozzászólásában. Ehhez kellett nekik Ady, s a magyar pogresszió mint zászló, mint pajzs. Ady pontosan a tudatában állt a helyzet dinamikájával. De neki sem volt más választása. (Mint ezt például a Duk-duk affér és következményei világosan megmutatták a számára.)
 
Mennyivel becsületesebb deal volt ez, mint az egy nemzedékkel ezelőtti, az úgynevezett „emancipációs alku”?8 Az ősalku már nem nyújtott tért és kielégülést az azt nyélbeütők fiainak – ezért égett a körömre a szövetség megújításának szükségessége. Hogy a kultúra területén olyan virágzó, értéktermő volt, mint az előző: a gazdasági föllendülést, valamint az ország infrastruktúrája felépülését lehetővé tevő alku: az bizonyos. Ez lehetne válasz is – noha a válasznak csak az egyik, mégpedig a könnyebbik része. Éppen ezért rendkívül nagy kár, hogy erről el sem indult a diskurzus. A beszédet Trianon és a holokauszt lehetetlenné tette. Szerintem megspórolhatatlanul mégis el kellene kezdeni, hiszen Trianon és a holokauszt traumájához sem lehet közel férkőzni az Ady felvetette-példázta zsidó narratíva mint expozíció nélkül.
 
•
 
Tehát a magyarrá válás folyamatát élő és sürgető, a zsidóságból („mint rossz cipőből”) kilépő neofiták adták Ady életének közvetlen környezetét és közegét. Ők biztosították lét- és megnyilvánulási feltételeit, művelődésének, érdeklődésének orientációját attól a perctől kezdve, mióta a XIX. és a XX. század fordulóján egy nagyváradi zsidó lapszerkesztő (Pásztor Béla) Debrecenből áthívta őt a fertályóra járásnyira fekvő „zsidós” Nagyváradra. (Hogy aztán mint a stafétabotot adják tovább: Fehér Dezsőtől Vészi Józsefig, Bródy Sándorig, Osvát Ernőig és Ignotusig.) Ez a hivatalos Magyarországon kívüli, vele szembeforduló közeg, amely felkarolta Adyt, soha nem látott kibontakozásra lehetőséget adó teret biztosított számára, hogy feudális kritikája, igazsága érvényre jusson – amely egyúttal az ő emancipált létezésüket, magyarrá váló döntésüket is legitimálja.
 
Az Ady-történet helyszíne a Nagyvárad – Párizs (Róma) – Budapest „tengely”. A fel- és magyarrá törekvő zsidók új hídfőállásai – hiszen maguk is, mint Ady, vidékről, többnyire falvakból „penderedtek” ide. Párizs pedig az új, a Nyugat-Európa felé tájékozódásuk kulturális központja.
 
A „zsidós” Nagyvárad jellegének rajzát, különlegességét, s benne a pályakezdő Adynak és kapcsolatainak a történetét két szemtanú beszéli el hitelesen: Lengyel Géza: Ady a műhelyben,9 valamint Hegedűs Nándor: Ady Endre Nagyváradon.10 A sematizmust sugárzó kiadási dátumok, valamint a jómagamnak a „zsidókérdés” diskurzusa során szerzett húszéves tapasztalataimat tekintve: megdöbbentő nyíltsággal és éles szemmel festik le a sorsdöntő összekapcsolódás díszleteit és eseménytörténetét – zsidó szempontból. (Lengyel Géza összehasonlítása Eger és Nagyvárad különbségéről zsidó vonatkozásaikban: briliáns, metsző és igaz.) Nagyvárad, Ady meghatározásában: „a Vér városa” az elbeszélés expozíciójának városa. Aki csak egyszer is megfordult ott (dacára megannyi impérium-, rendszer- és népesség-, sőt: névváltozásnak, ami a sokat próbált városnak száz év alatt kijutott), ez a kezdet, a kapcsolat városa. Ady elbeszélésének szelleme, mítosza lengi körül, itatja át ezt a várost: Míg él a magyar kultúra: Ady városa marad.
 
Ebben a díszletben, ebben a környezetben köszöntött a költőre a „nagy Élet”, amit száz százalékig lefed az irodalom (illetve az újságírás – Ady idejében nagyjából fedik egymást), és a szerelem élete.
 
Az irodalom terepe, pontosabban az az irodalom, ahol Ady működik: zsidó. Ez, ha változó értékítélettel is, de nem zsidó vagy zsidó kortársak számára nyilvánvaló volt, s csak a zsidóságból frissen kilábalt legszűkebb avantgárd számára volt ismeretlen (legalábbis a nyilvánosság számára) az effajta azonosíthatóság.
 
„Ady az élet olyan rafinált igényességével jött a debreceni Darabos utcából, a brúgó kenyér szagú, szegény kálvinista diákok és költők kvártélyáról, hogy életkívánságaihoz, szeszélyéhez, jogához: leginkább egy hercegi udvar miliője illett volna. Miután hercegek abban az időben nem foglalkoztak költők pártfogásával Magyarországon, Endrénk kénytelen volt megalkudni életelveivel, így az antiszemitizmussal is, amelyet a Bihar megyei végrehajtó házából hozott magával. Nem csak békét, de barátságot is kellett kötni az úgynevezett intelligens és főleg módos zsidókkal, kik Endrénk fellépése idején jóformán kisajátították maguknak az új magyar irodalom pártolását. Hercegek helyett, tehát meg kellett elégednie az életszomjas költőnek a zsidók barátságával, miután világosan ráeszmélt arra, hogy a debreceni civisek között, Péter Pál vendéglőjében, a Dugó-asztaltársaságnál nem viheti még annyira sem, mint a Csapó utcai születésű Csokonai, aki szenvedései és nyomorúságai után legalább kántor lett Debrecenben, hiszen mégis idevalósi gyerek volt. Ady ráeszmélt egy mindentudó pillanatában, hogy Debrecenben beláthatatlan időkig nem üresednek meg kántori állások, és ha üresednének is: mindig előnyben részesülnek a debreceni fik. Ezért tehát élete útját ama Nagyvárad felé irányította, amelyről már javában éneklik vala országszerte a gúnyos grószvardejn-nótát. A tartományi hercegek helyett tehát meg kellett elégednie nagyváradi zsidókkal a nagyra hivatott életművésznek. Már csak azért is a zsidók felé kellett »orientálódnia«, mert már halott volt Erzsébet, az utolsó magyar királyné, aki a nagy költőkért lelkesedett.”11
 
Hasonlóan árnyalt képet fest erről a választásról és viszonyról a zsidó modernitás másik megnyilvánulási formája, a cionizmus látása – amely sajnos soha nem vett vagy vehetett részt a magyar közdiskurzusban. Avigdor Hameiri (avagy 1919-ig tartó életében Feuerstein [Kova] Albert) Ady közeli barátja, műveinek héber fordítója, ő maga a modern héber költészet klasszikusa, akár Krúdyt, őt sem kötötték konvenciók és „corectségek” Ady szerepének megítélésében. Az ő posztumusz tanúsága perdöntő lesz (lehet) az Ady-történet rekonstruálásában:
 
„Ha aránylagosan nézzük az Ady-láz híveit és ellenségeit, aktív támadóit és aktív védelmezőit, az Ady-front két fő ütközőpontján, sajtóban és a tanintézetekben, úgy az első pillanatban az a látszat, mintha hívei csupa zsidók, ellenségei pedig csupa magyarok lettek volna. Ez persze nem áll. De tény, hogy a védelem főhadiszállásán, a Budapesti Napló és a Nyugat arcvonalán ott tündököltek a magyar kultúra korifeusai: Vészi József, Ignotus, Hatvany báró, Bródy Sándor, Kabos Ede, Fenyő Miksa, Lengyel Menyhért, Osvát Ernő, Az Est hasábjain pedig Szép Ernő, Kemény Simon, Emőd Tamás.
 
Mecénása Hatvany Lajos báró volt a kultúrasszimiláció legragyogóbb, legtisztább lelkű idealistája.
 
Verseinek megzenésítője, Reinitz Béla, akinek melódiái belezsongították az Ady-verseket Budapest szívébe.
 
Aki színpadról glorifikálta Adyt, Nagy Endre, s akik interpretálták ezeket a minden röhejt és gyűlöletet lehámozó s elolvasztó melódiákat, Papp Viktor (aki, midőn Tarján Vilmos buta gójnak csúfolta, egészen különös, bizarr módon demonstrálta zsidó voltát a New York Kávéház egyik asztalánál) és Keleti Juliska (aki – noha csak anyai részről volt zsidó – folyton hangoztatta, hogy „az én anyám jó zsidóasszony volt, gondoskodott rólam, hogy zsidó apám legyen”).
 
Az első könyvet Adyról Szenes Béla írta. (Szenes Hanna apja, aki abban az időben hihetetlenül merész ívben szárnyalt felfelé a színjáték-sikerek terén.) Könyvének címe: Az ifjú Ady Endre.
 
Nos – és last – not least: az Ady-géniusz termékenyítő múzsája, a fogalommá vált Léda asszony, Brüll Adél. És legintimebb kebelbarátja: Révész Béla.
 
Ezt a plejádát alig tudták ellensúlyozni, még olyan egyéniségek is, mint Bölöni György, Bányai Elemér (Zuboly) és Schöpflin Aladár.
 
Holott az ellenséges fronton itt tüzeltek az „adyendréskedés” ellen nem kisebb valakik, mint a magyar újságírás doyenje, Rákosi Jenő (aki szobrot is kapott a Horthy-rezsimtől), a maró tollú, mérges nyíllal való mesterlövő, Tóth Béla, a legnépszerűbb alkalmi vers, de súlyos értékű, valósággal klasszikus mestere, a Kóbor krónikájának költője, Kozma Andor és – megint csak last – not least: Tisza István gróf, aki mint tollforgató se volt megvetendő ellenség.
 
Kiss József külön gépfegyver-állása a Hét, azt senki se vette komolyan, annak egyszerűen konkurencia-íze volt.
 
Ezek után még csak magának Adynak a szava hiányzott ahhoz, hogy az Ady-sereg zsidóvá minősüljön. S ez nem is késett. Nem zsidó tollából még nem áradt ki olyan melengető, gyógyító balzsam a zsidó géniusz sebére, mint Adynak A bélyeges sereg című verse.
 
Mi ehhez képest Byron szánakozó vállveregetése, mondta Nahum Bialik (az új héber irodalom klasszikus költője), miután elolvasta, s ismét elolvasta a sorokat:
 
Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson.
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idők kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagosan.
 
…S ugyancsak ez a patriotizmus, ez a saját fajtája iránti szánalomteli anyai szeretete fejlesztette ki benne természetes, bár nem logikus úton, negatív viszonyát a zsidóság iránt. Azt a lappangó kérdést, antiszemita volt-e Ady vagy sem, nem lehet elintézni banális érzékenységgel, se pedig dialektikus ítélkezéssel, hanem csupán a tények egyszerű számbavételével, mégpedig a cionista ember prizmáján keresztül. A tények: Ady életéhsége, melyet csupán egyetlen eszközzel lehetett csillapítani, pénzzel. Adynak Lédához való, fékezhetetlen, tomboló szerelmét nem lehet összemérni még az öngyilkosságig rohanó Romeó szerelmével sem. Ady a Léda-szerelem legizzóbb napjaiban sem nélkülözhette a kisebb Sulamitokat, életmohósága nem ismert határt. És varázslatos vonzóerejével magához vonzotta az élet két bőségszaruját, Léda asszonyt és az irodalom bőkezű mecénását, Hatvany Lajost. Ezek a tények alakították ki Ady faji komplexumát. Arra ébredt, hogy mindkét életforrása idegen fajtól ered, s nem sajátjától. És megindul a harc a zsidó fölényt, bőséget és jóságot élvező és meglátó Ady és a saját népét szerető, sajnáló s lenéző Ady között. A lelke mélyén magyar dzsentri, kisnemes, de ősnemességről, ősi vitézségi jogáról le nem mondó Ady érzi, hogy amit ezek adnak neki, az ősi jussként megilleti. És mert hazudni nem tudott és nem fojthatta magába mondanivalóit, hát egyszer csak akkorát káromkodott, hogy a környezete beleremegett. Ez a káromkodás egy pénztelen s nagyon életigénylő percében tört ki, mégpedig két tanú jelenlétében, a zsidó Révész Béla és a magyar Zuboly előtt. Aki feddőn lecsitította, persze nem a zsidó volt, hanem a magyar. Az, hogy ez a csúnya, korcsmai zsidózás eljutott Léda füléhez – hogyan? – egy pincér segítségével, aki elmondotta Reinitz Bélának és később nekem is, mert szíve gyökeréig önérzetes cionista volt, az még nem lett volna baj. Léda kivételes intelligenciájával ismerte Ady lényét, azonkívül pedig ő maga lovagló-úriasszonyoskodott, és csak azért nem marta el magáról zsidóságát szentelt vízzel, mert tudta, hogy ez még jobban kihangsúlyozná származását. De Ady nem lett volna igazi „vak zseni”, ha káromkodását nem foglalta volna rímbe. Hát megírta alábbi kicsi, de aljas versikéjét: Zikcene, zakcene, satöbbi.”12
 
Érdemes még egy szintén nem sokat idézett (miért nem?) passzust ideállítani állításom – az Adyt befogadó, fölröptető irodalom: zsidó – tényei mellé. Azért ragaszkodom hozzájuk, mert egy narratívát szeretnék elmesélni, s ezt csak akkor lehet tisztességesen, ha szereplőinek eredetét, azonosságát, s az ebből kipattanó moz-gatórugókat behatóan ismerjük. Schöpflin Aladár, Ady egyik legközelebbi kritikusa, barátja már kellő távolságból vizsgálta az Ady–Nyugat forradalom társadalmi összetevőit:
 
„Szólni kell még a Nyugat első, időbeli közönségéről is, amely sohasem volt nagyszámú, de olyanokból állt, akikben volt érdeklődés a komolyabb, nagyobb igényű olvasmány iránt. Többségük zsidókból állott, aminek megvan a maga oka. A mi sajátságos társadalmi életünkben a törzsökös magyarságnak a kulturális örömök iránti mérsékelt érdeklődése mellett a zsidóság az, amely a legnagyobb részt veszi ki az irodalom és a művészet élvezéséből. Színházba mégy, azt látod a nézőtéren, hogy nagy többségében zsidók ülnek. Képkiállításokon azt látod, hogy akik a képeket nézik, nagyobbára zsidók, akik a képeket megveszik majdnem mind azok. Könyveinket is leginkább mind ők olvassák, nemcsak a zsidó írókéit, hanem akár Herczeg Ferencét is. Ezt ma divat bűnükül felróni, én csak mint tényt állapítom meg. A zsidó emberben több az intellektuális kíváncsiság, a kultúrára való hajlandóság, általában az élet kínálta jó dolgok élvezésére való készség. Fajtájuk múltja, minden hagyománya az észre utalja őket, ma is inkább eszükkel tudnak érvényesülni, nagyobbára olyan pályákon élnek, ahol a több ész jelenti a több hasznot és jobb boldogulást… Ősidők óta olyan a helyzetük, hogy csak a tehetség viheti őket előre, ezért készek elismerni minden tehetséget, akármi téren nyilvánul is. A középosztálybeli keresztény ember lehet büszke úri származására, társadalmi állására, családi és egyéb összeköttetésére: őt csak a tehetsége emelheti ki az átlagból. A zsidók helyzetében, amely mindig az összes eszközök felhasználását teszi szükségessé, az irodalom is hasznot hajthat: bővíti élet- és emberismeretünket… Azok a tendenciák, amelyek minálunk a köztudatban mint zsidós tendenciák vannak megbélyegezve, demokrácia és antikonzervativizmus, radikalizmus, városiasság, újdonságok befogadására való készség: a polgárság tendenciái minden olyan nemzetben, amely saját autochon polgárságot tudott magából kifejleszteni. A tulajdonképpeni polgári funkciók… nálunk a zsidóságra maradtak. Ezek közé tartozik az irodalom és a művészetek felkarolása is… Nagy részben zsidó olvasóközönségének azonban nem hiszem, hogy sok része lett volna a Nyugat szellemi irányításában… Szerkesztői zsidók voltak, de a legfontosabb munkatársai, akik a legerősebb hangját adták, keresztények, akiknek a zsidó szerkesztők adták a legnagyobb teret, és elképzelhetetlen, hogy bármiféle zsidó szellemhez való hasonulást kívántak volna tőlünk.”13
 
A mindennapi érintkezés-összeélés azonban sokkal megterheltebb. Ennek egyik legláttatóbb dokumentuma az Ady–Hatvany Lajos-levelezés, amelyet maga Hatvany adott ki és látott el (a „levelezőpartner” halála miatt érzelmeit ebben a formában kiélő és magyarázó) kommentárokkal.14 Ebben a rendkívül sok adatot első kézből bemutató emlékezésből (egy héttel a költő halála után kezdte diktálni) nem is a tartalom a legérzékletesebb, hanem a lefojtott, egymás mellett elbeszélő, körömszakadtáig őszintétlen, s nagy néha hisztérikusan kirobbanóan igaz kommunikáció. A megálmodott új szövetség, „vérátöntés” gyakorlatban megpróbált lehetetlensége. Az áthidalhatatlan ízlésbeli, értékbeli, s persze az anyagi különbségek – az egymásrautaltság viselt, de nyomasztó súlya alatt. (Hatvany egyik argumentuma az Adyval vívott szeretlek-haragszomrádban, hogy ki lép a magyar irodalomból és németté lesz.) A dialógus egyik már-már komikus, valójában tragikomikus epizódja, amikor a Duk-duk afférért már alaposan meglakolt Ady megjuhászodva, de újabb harapásra mordulva, készülve Hatvanytól kér engedélyt, a Nyugat (és elvileg a maga) ellenségeinél történő szövetkezésre, hogy antiszemita felbuzdulását levezethesse – és azt Hatvany (már nyeregben, helyesen szocializált partnerével szemben) vállveregetően megtagadja:
 
„Drága jó Lacim, félek, hogy egy új utolsó Duk-Duk-affért csinálok s kötelességem ezt a félelmemet neked jelenteni. Először, mert a barátom vagy, másodszor, mert okosabb vagy, harmadszor, mert a Duk-Duk ügyekben szakértőnek szerepét vállaltad. …ma folyton az motoszkál a fejemben, hogy írok majd, mint »lovagias ellenfélhez«, mint a napisajtó egyetlen úri orgánumához, Rákosihoz [Jenőhöz – K. J.], illetve a B. H.-hoz [Budapesti Hírlaphoz – K. J. ] egy hosszú, közlendő levelet. Régebbi teóriáimat fejteném ki benne bővebben, az átmenet nélkül Budapestre, egy nagyvárosra s egy szegény országra szabadult, vad, éhes, antiszociális, barbár zsidó ellen való védekezés muszájait. Ezek a Gábor Andorok, akik ellen talán még Polónyival is össze lehetne fogni. Lehet, hogy holnapra meggondolom, mert Rákosival összefogni még nagyobb katasztrófáknál sem szabad. De éreztem, hogy neked meg kell írnom a mai tébolyodott napomnak vezető ötletét.”15
 
Hatvany válasza: „Drága Bandim! Rákosihoz írt leveledről nem is csevegek. Gábor Andor kupléja miatt – nagy politikai kirohanás – mon Dieu! A magad fajta »fajából kinőtt« gentry van olyan baj, mint az országra rászabadult zsidó. Legalább is R. J. szempontjából. Nagyobb veszedelem vagy az össz-zsidóságnál. Ha azt a zsidódöngető levelet megírod, magad is döngesdd. De jobb, ha nem írod meg. Eleget bántanak. Ady Endre is bántson? Ki marad védődnek?”16
 
Van Hatvanynak két megállapítása, amely Ady friss halál felkavarta érzelmi gomolygásból jegecesedett ki, s örök érvénnyel. Néhány mondat választja el őket egymástól, ellent is mondanak egymásnak, s mégis egymás igazságát hatványozzák: „Ez a ravatal az utolsó magyar úr, a régi magyar uraság fényes rakétájából kilobbant utolsó csillag ravatala.” És: „A költő léte gyökerébe az emberen keresztül nem láttam be.”
 
S majd tovább magyarázza: „Exisztenciális fontosságú számomra az Adyval való találkozás talán sosem lett volna, ha csupán Ady-t, az embert ismerem, s nem olvastam volna hozzá Ady-t, a költőt.”
 
A Korrobori-frigy emberileg nem élhető. Túlságosan is megterhelt társadalmi és az idegenségből eredő, csak az érzékek (ösztönök) legmélyén lávázó feszültségektől. Amint ez a tánc leghevesebb roptában, „legszeretkezősebb” pillanataiban is nyilvánvalóvá válik. („Micsoda gyávaság még meg sem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtizedek óta a Duna– Tisza táján. Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint.”) Azonban a kultúrateremtésben annál inkább termékeny ez a nász. Mert a művek, a halhatatlan művek, és a zseni-költő egyszer s mindenkorra létrejött. És a modellje: a magyar géniusz – zsidó hinterlanddal. A magyarrá válni akaró zsidó felröptető energiájával, akarásával („elkötelezettségével”).
 
Ez a kapcsolat, ez a narratíva lényege – a modern magyar kultúrának genezise. Ez olyan erős kötelék, olyan igaz, hogy még a holokausztot is túlélte. S hogy ez a frigy már nem terem ma, nem teremthetett többé Bartókhoz, Adyhoz hasonló zseniket, s korszakaikhoz akárcsak hasonlítható korszakot – noha deffenzívebb szakasza a két világháború között még megcsinált egy József Attilát –, annak minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy úgy élte túl a holokausztot, hogy nem szembesült vele – s ezért tapasztalataiból, igazságaiból, esetleges katarzisából nem táplálkozhatott. (Kertész nagy művét budapesti emigrációjában, minden hinterland, interakció, dialógus nélkül írta-szenvedte, mint fájdalmából a kagyló izzadja maga köré a gyönygyszemet.)
 
•
 
Az Ady-történethez szorosan hozzátartozik a szűkebb irodalomszakmához tartozó hatástörténet is. Az őt létrehívó fölhajtó erejű hinterlandhoz nemcsak hús-vér emberek tartoztak, hanem a századelő, többnyire zsidók gyakorolta költészete, amely föllazította, dekonstruálta és újraalkotta, némi „vérátöntés” révén, a már Arany Jánosban is merevre klasszicizálódott költészeti nyelvet. Kiss József, Makai Emil, Szilágyi Géza, Heltai Jenő jártak ebben elöl. Hatásukat maga Ady is megerősítette hol hódoló elismeréssel, hol szintén a hatást csak megerősítő kicsinyléssel. Egy nemrég megjelent tanulmány, az egyik fő Ady-stílusjegyet: az ismétlést, s nemkülönben a szerelem témájának forradalmian új, „szubverzív” megfogalmazását az ő fölléptét közvetlen megelőző „zseniális poéta lány”,17 Erdős Renée hatásának tulajdonítja.18
 
Prózájára szűk nagyváradi köre, Bíró Lajos és Nagy Endre hatottak, és egyik korai mestere: Bródy Sándor, valamint egy időben közeli barátja, a maga művét a szintén a tárcából kibontó Molnár Ferenc, s nemkülönben a tárcájában már expresszív színeket keverő Révész Béla. Amikor kötetbe rendezte őket, maga is úgy határozta meg életművének ezt a részét, hogy az a zsidó újságírók meghonosította – Heinétől, Börnétől s a magyarországi születésű Moritz Saphirtól átvett – tárca műfaj hagyományába illeszkedik. Ezt a könnyed(nek tűnő), de oly sokrétű elemből összeálló – humor, a hangulatfestés (költészet) s a történet – műfajt a maga teljes gazdagságában Ágai Adolf művelte először: „Nem tartom magam hivatalos és artista novellaírónak. De úgy gondolom, hogy kis tárcáimnak egy része valamelyes mértékben dokumentumszerű. Hozzányúltam új témákhoz, bátorítást adtam egy-két hivatásosabb mesélő, konstruáló talentumnak. Próbálkozásokat tettem, a magyarföldön különben bevált és tenyésző tárca, novellácska forma-gazdagságát gyarapítani.”19
 
Hogy a saját egzisztenciális és írói történetén belül mennyire lényegbevágó volt az ő zsidó története, azt az is bizonyítja, hogy amikor „konstruáló” szándékkal nagyobb epikai műbe fogott (vagy ennek a terve foglalkoztatta), zsidók és nem zsidók Korrobori-táncos viszonyát kívánta megírni. A Vér városát. (Jellemző, hogy több kísérlet született „konstruáló talentumok” tollából erre, de ezt a nagynarratívát nem beszélte el senki. (Frakk ide vagy oda: levelezőpartnere, Hatvany Lajos is ennek a témának ugrott neki: be nem fejezett Urak és emberek trilógiájában.) A zsidó tárgyú novellái, tárcái fel-felvillantják a történeteket, amelyből összesűrűsödött volna ez a fojtott párájú, ironikus próza, amit a regénykezdet ígért. Három újszövetségi tárgyú elbeszélése meglepően azonos hangú-emelkedettségű Pap Károly Jézus-novelláival, illetve az ő ez irányú regénytapogatózásaival. (Pap Károly és Ámos Imre egy nemzedékkel későbbi Jézus-keresők és apokalipszis-járók életében jól dokumentált az Ady-hatás. Pap Károly, amikor feljött Budapestre és mentort, példaképet szeretne felkeresni, rá gondolt. „Vajon kihez menjek legelébb? Egymás után néhány író neve jutott az eszembe, s ezzel együtt folyóiratok, könyvek címei. Hová menjek? Melyikkel beszéljek? Úgy éreztem, hogy legszívesebben Adyt látogatnám meg, csakhogy az már régen halott.”20 Ez az azonos hangnemben megütött hangrezgés egy megrendítő posztumusz kézfogás, egymással azonosulás az Ady megprófétálta apokalipszis előtt. És egyúttal egy ritka azonosulás a „zsidó Jézus”-sal, amelyet majd csak egy évszázad múlva kezdenek felfedezni.21
 
Epikának kell felfogni Ady egyetlen verses regényét, a Margita élni akar című, Arany László Délibábok hősére hajazó korrajzát vagy inkább korgomolygását. (Mint egy Szép Ernő- vagy egy Szomory-regény [A lila ákác vagy a Horeb tanár úr], amely a vége felé egy mondatban [Adynál a legutolsó sorban] egész más és világos értelművé rántja össze villámérvényűen a sokfelé elágazó, látszólag altató, locsogó történetek, gondolatok látszólag céltalan burjánzását.)
 
Ennek a nem túl hosszú, verses elbeszélésnek a hihetetlen sok rétegét – napi politikai hírtől a nagy Ady-sorskérdésekig – meg sem kísérlem itt felvázolni. Ez akár egy alkotó élet teljes időtartamára elég feladat lenne. Megdöbbentő, vagy inkább leleplező, hogy a szöveghez, amelyben csak úgy hemzseg a zs betű, komolyan senki nem nyúlt hozzá – noha egymaga több monográfiára való értelmezést és diskurzust indukálhatna. Ehhez a szöveghez persze nem lehet hozzáférkőzni ma a holokauszt feldolgozása: azaz a zsidó szó/fogalom, („kérdés”), sőt maga a zs betű neutralizálása nélkül. Addig marad – szerencsére kipusztíthatatlanul – az összkiadásokban, az interpretálatlanság sivatagában.
 
A Margita élni akar (csak a figuráját adta hozzá Vészi Margit) elbeszélő igényű megfogalmazása, vagy inkább összegzése az irodalomon kívül, vagy inkább azzal oly egylényegűen azonos másik Ady-tapasztalatnak: a szerelemnek. Akár a (szintén komolyan elemezetlenül hagyott) Korrobori írás metaforarendszere, úgy az Ady élte szerelmi élet is annak a szavakon, fogalmakon túli kifejeződése, amely a „vágy titokzatos tárgyát”, azaz „a nagy Élet”, vagy „az élet” (A bélyeges sereg, Zikcene, zakcene, satöbbi versek meghatározásai) a szerelemben élik meg mágikus misztikusan. „A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelemgyűlöletben, ott, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak, s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.”
 
(Hatvanyból nyíltabban tör elő ugyanez az érzés: „Amikor a hírhedt Duk-duk affér megjelent, először fogadkoztam, hogy feléje sem nézek többé Ady Endrének. Sajgó lélekkel, ahogy csak egy gyerek szenvedhet, úgy utaztam ki Berlinbe, valósággal szerelmi csalódás volt ez nekem.”)
 
A Korrobori döbbenetes mélységű-sűrűségű szövegében kijelöltetik a zsidók szerepe a szexuális metaforarendszerben. Szerepük a leigázni, megkapni kívánt nőké, akik azonban mégis felülkerekednek a kipusztulóban lévő férfiakon – azaz a magyarokon:
 
„Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal – rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók: magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából – hogy csúnyábbat ne mondjak – lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább.”
 
A vízióban már konkrét nemmé homogenizálódott zsidóság (akár Otto Weininger Nem és jellem című hírhedt művében) korábban a megnyíló „nagy Élet” konkrét, „érzéki-erotikus” médiuma. A zsidó nő. Zsókától Zsukáig. S benne mindenekelőtt: Léda.
 
Nagyon magyar és nagyon együgyü
Találkozás e terhes Hunniában:
Találkoztunk, mi száz korszakkal ér fel,
Fölvadult szittya s frányás zsidó némber.
 
————————————
 
Zsidó leány – mondtuk –, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
(Margita élni akar)
 
„Az új magyar Sionnak” ezt az „énekét”, akár az elbeszélőét át- és átszövi a mohón kívánt, „szeretve gyűlölt” vágy, kielégülés és permanens „héja-nász”-ában villódzó viszony, amely egy ponton a zsidó nőt (Margitát) magával Hungáriával azonosítja. Az érzelmek, megfontolások, „vonzások és választások”, taszítások, lázadások hatalmas regiszterű skálája.
 
A fikció csak megelőlegzi az „elbocsájtó szép üzenetté” ridegülő véget.
 
Hiszen magában a feleségválasztásban szerepet játszott a „zsidó – nem zsidó szempontrendszer” Dénes Zsófiához, akit néhány heti ismeretség után majdnem feleségül vett, s aki majdnem hozzá is ment, de oly sorsszerűen és szimbólumérvénnyel mégis visszariadt tőle – ezt írja újabb kiszemeltjéről: „Kedvelek egy húszéves kislányt, aki nagyon dzsentri s mégis a pesti, előkelő zsidó genre-tok minden erényét és bűnét hurcolja. De ezen felül igazán erdélyi, úri, finom.”22 Hatvany Lajos számára is ezt emeli ki: „A lány – csodálkozz – nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás.”
 
A Csinszka-fordulatot (és az Ady által is gyökeres fordulatként értékelt verset, az Óh, fajtám vére címűt) a maga helyi értékén értékelte címzettje: „Ebbe a mámorba, a tiszta ünnepi örömbe egy villanásnyi démoni bosszú is vegyül, a visszasújtás a meggyűlölt Lédára. Az ostor suhintásából egy kevés rám is jut – annyi, amenynyit vállalok. Hiszen engem sem adtak hozzá, de én gyönge voltam a forradalomra – nem úgy, mint az a húszéves, aki egyrészt még lyány, másfelől még »dzsentri is mágnás keveredéssel«”. Egy – elválasztó – világ sűrűsödik a megjegyzésében, amikor Adyt először látta viszont Csinszka oldalán: „Jó, sötétkék zakójához elkésett, nyári szürke cipőt hord – és ez visszaesés valami vidéki dendiségbe. Ha én még beleszólhatnék, nem tenné.”
 
A fordulat/választás jellegét húzzák-motiválják a választott Csinszkának a választást sürgető 1913 elején írt levelei, amelyeket egy féléves szünet után újított föl: „Kolozsvárt, egy thea estélyen, szóba jött Ady Endre – és pro és contra folyt a beszéd. Valaki a contra részről olyasfélét mondott, hogy becsületes és geniális és tetőtől talpig úrigyerek, azaz Ady, csak szerencsétlen, mert befonták a zsidók.”23 „Miért pocsékolja el az életét édes? Tudja, hogy borzasztóan fáj, hogy Maga »idol«, elkeserítő példája fajtánk élhetetlenségének. Meg vagyok győződve, hogy ha a Maga geni-je zsidónak adatik, ha zsidó az új poézis hivatott reformátora, úgy most nem Máriagrünben vezekli színes, könnyes, elprédált életét, de egy nagy úr – és nagy pénzember. Igen – százszor drágább életű Endrém – szépséges, szenvedő, vérbeli fajtám. Maga magyarnak született.”24 „Olyan jól esett a közelléte, tudni, hogy egy ugrásnyira van tőlem, a legjobb helyt – otthon. Vér szerint is úriemberek közt, kik mimagunkért, hibáinkért együtt, szeretnek, messze reklámhajszoló, szenzációkra éhező zsidóktól, kik közt kénytelenek vagyunk mosolyogni, kik mégis (bármint tiltakozik is) szokatlanok, idegenek nekünk.”25
 
A levélben említett (már A bélyeges seregben is hangsúlyos, de más irányba mutató) „idegen” szó/fogalom kétszer is előfordult az új szerelmet egzisztenciális döntésként/fordulatként értékelő versben, az Óh, fajtám vérében.
 
Sok idegen, vad, csókos perzselés,
Csúfítja el az arcom:
Szépíts, csókolj, az élet már kevés.
 
Bolond, új kor: minden megváltozik,
De mi feledt nászunkban
Szép úr-fajtánk megint találkozik.
 
Kiket edzettek százados kohók,
Ím egymás ajkán késtünk:
Egymást karolók és nem loholók.
 
Idegen utak s asszonyok hona
Oly hűs-halványan kisért,
Mintha nem jártam volna ott soha
 
Óh, véremből, véredzett, büszke Vér,
 
Ezt a gyönyörű megtérést és hitvallást – egy sorával vallási színezetet, emelkedettséget, szóhasználatával pedig Tündérkert-hangulatot is ad a vallomásnak: „Lyánykóm, testem, urasztali kenyér” – bizony nem szavalják a zsidó kultúr-összejöveteleken (egy ilyenről írtam is egy izraeli riportban) – talán azért, mert nem ismerik, vagy inkább nem akarják ismerni.
 
Kár. Mert ez Ady zsidó története befejezése. Lényege. Függetlenül Ady valóságos történetétől – és különösen az utótörténetétől – a Léda vagy Csinszka akadályversenyektől – valamint az irodalomtörténettől. Mert Ady – és története – a verseiben érvényes, amelyekben mindig hű önmagához, amelyekkel azonos.
 
A történetet, a történetünket, egy viszony történetét ismerni kell, hogy a jelen és jövő nem kevésbé történeti idejében magunk alakíthassuk a saját történetünket. Tetszik-e nekünk, vagy nem. Föl tudjuk-e fogni, vagy nem? Mind-mind meg kell ismerni, vagy legalábbis törekednünk kell rá: mind a „zsidó” és magyar „bűnöket”.
 
Ady zsidó története ilyen történet. Sok(k)szerűen, és egyik fél javára sem eldönthetetlenül igaz, ezért szinte végtelenül sokrétűen gazdagodhatunk belőle. Leginkább a történetnek az Ady idején világos premisszáiból – nevezetesen, hogy a történetnek „zsidók és nem zsidók”, zsidó és nem zsidó vonzások és választások voltak a szereplői. Ha ezt a „százszor is idegen” különbözőség természetes, s ennek megfelelően megváltoztathatatlan tényét elfogadjuk, akár békében, megbékéltén, s nem aláaknásított lélekkel lehetne a történetet folytatni – akár újra Ady-szerű zseniket is kicsikarva belőle.
 
Annál is inkább, mert az Adyban is tomboló indulatok egyszer kiszabadulván palackjukból (a kultúra felettes-én palackjából) beváltották a démonaival is küszködő költő próféciáját. Amikor: „mindenféle korcs magyarok rárohannak a magyarság nevében muzsikálókra, s összetapossák a hangszereket.”
 
Ady halála után néhány hónappal az őt befogadó és felemelő zsidó értelmiség is tömegével kényszerült kilépni a magyar kultúrából. Vagy azért, mert a puszta életük került veszélybe, de leginkább azért, mert élhetetlen volt már számukra: az Osztrák–Magyar Monarchia kereteiből kihullott, önálló, s tisztán magyar „fajú” és ezért „törzsökös” szellemiségre törekvő poszt-trianoni ország. Nem volt már benne helyük és kedvük élni, kultúrát teremteni. (Biró Lajos, Molnár Ferenc, Jászi Oszkár, Lesznai Anna, Ignotus – az egész oktobrista nemzedék.) S egy évre rá már meg is született a magyar zsidóságot ért első jogfosztó törvény, az emancipáció visszavonása: a nevezetes numerus clausus. A magyar zsidóság kiszántása ekkor kezdődött meg: a folyamat, amely 1944-ben nyert befejezést. Vajon Ady hogyan viszonyult volna mindehhez, ha tovább adatik élnie? (Bartók emigrált az országból, amely fokozatosan fölszámolta a zsenijét felröptető, életben tartó zsidóságát.) Az ő személyes történetének nem egy mellékszereplője Auschwitzban végezte. (Fehér Dezsőné, Karinthyné, Böhm Aranka.) Akár Nagyvárad, Ady városának zsidósága. Az ő alakját idézve állít a nagyváradi zsidóság pusztulásának mementót (az egyik legjobb riportkönyv, amit valaha olvastam) Katona Béla.26
 
És kiszántatott a humusz, az ágy – az egész magyar zsidóság –, amely a beléhullott magokat zsenivé, világkultúrába belépés ígéretévé nevelte.
 
•
 
A Múlt és Jövő az Ady-történettel kezdi a Múlt és Jövő Klasszikusok sorozatát. (S vele párban, az Ady-barát, ikerbolygó Avigdor Hameirivel, aki nemcsak Ady verseit, de a maga művében az adyi szellemet, forradalmat, hangot is átültette a modern héber kultúrába.) Klasszikus alatt nem a szerző minősítését értjük, inkább azt az ismeretet, amelynek klasszikus mérték szerint kell meghatározni bennünket.
Ennek az origópontja a magyar–zsidó viszonytörténetben és ezért klasszikus kiindulása – Ady Endre zsidó története.
 
Jeruzsálem, 2006. május 11.
 

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!