Képekről  beszélni nehéz, majdhogynem lehetetlen: hiszen éppen azért képek, mert olyan tartalmakat közölnek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni. A képek  leírása helyett  megpróbálkozom inkább annak leírásával, milyen hatást tesznek rám Vojnich Erzsébet képei.

Elsőként ilyen szavak jutnak az eszembe róluk, hogy: komolyság, súly, erő – elsősorban az erő. Amikor először találkoztam eredetiben a képeivel, az volt az érzésem, mintha legalábbis egy mozdony rohanna felém a vászonról – pedig hát a képek mozdulatlan, élettelen tárgyakat: épületeket, belső tereket ábrázolnak. Csakhogy a festő mintha érezné és érzékeltetné azokat az irdatlan erőket, amelyek egymásra hatva és egymást ellensúlyozva  létrehozzák  ezt a mozdulatlanságot. Ez az erő, amely ezekből a képekből sugárzik, olyan nyers  és elementáris – bár talán nem is ezek a megfelelő szavak –, hogy az ember alkotta épületek végletesen egyszerű és letisztult formái, a síkok, hasábok és hengerek, szögletes belső terek sokkal alkalmasabbak az érzékeltetésére, mint a természetben található, szeszélyesebb és változatosabb  formák. A korai képeken vannak még ilyen hullámzó, redőzött alakzatok, még emberi alak is,  de rövidesen eltűnnek, nyilván valamiféle belső fejlődés eredményeképpen, átadják a helyüket ezeknek a végsőkig letisztult geometrikus formáknak. Ha a természetben keresnék valamiféle metaforát erre az erőre, a földkéreg mozgásai jutnak róla az eszembe, amelyek észlelhetetlenek mindaddig, amíg földrengésbe vagy vulkánkitörésbe nem torkollnak.

Mintha maga a tér lépne elő főszereplővé ezeken a képeken, a tér mutatkozik meg leplezetlen mivoltában ezekben  a szögletekben, lépcsőkben, aknákban  és folyosókban. Csakhogy ez a tér korántsem passzív és statikus, nem üres tartály, amibe mindenféléket lehet helyezni.  Bárki, aki beszorult már két emelet közt a liftbe, vagy  szédülni kezdett, amikor lenézett a hetedik emeletről, tudja, hogy a tér nagyon is élő, fenyegető vagy vonzó erő lehet.  Vojnich képei mintha bizonyos álombeli terekre emlékeztetnének – nem "jelképeznek" semmit abban az értelemben, hogy meg lehetne fejteni a "jelentésüket", mégis tele vannak valami megfoghatatlan jelentőséggel. Ezek az álombeli terek szoktak olyan rettenettel eltölteni, mint az Európa című képen az a szürke-barna  és valahogy bolyhos ("félelemtől bolyhos?") helyiség, ezekben szoktunk olyan váratlan és titokzatos, sötét vizekkel találkozni, mint a tibeti templomot ábrázoló képen – nem kell a kép címét ismernünk, anélkül is azonnal látni lehet erről a vízről, hogy a benne való megmerítkezés nem pusztán tisztálkodási célokat szolgál.

És amilyen egyszerűek a formák, olyan visszafogottak a színek is. Van néhány tompa tégla- vagy rózsaszín és sárga, de leginkább a barnák és a szürke árnyalatai dominálnak, és döbbenetes módon a fekete. Sok képén nincs is más szín, csak a fekete és a szürke különféle árnyalatai és a fehér – árnyék és fény. De ez a fény nem az a fajta, amelyik árnyalataikra bontja az alapszíneket, váratlan színek egész sorát mutatja föl ott, ahol korábban egyetlen alapszínt véltünk látni – mondjuk, egy impresszionisa képen. Ez a fény valahonnan kívülről, keskeny tetőablakon, csapóajtón, oszlopok résén át hatol tisztán és élesen valamilyen különben zárt, sötét térbe – a fény itt nem eszköz, hogy valamit jobban lássunk, hanem – akárcsak a tér –, maga a "főszereplő", sötétség és fény, bezártság és nyitottság (szabadulás?) nagy ellentétpárjainak egyik fele. 

Kő és víz, fény és árnyék, zártság és nyitottság, magasság és mélység – ezek a nagy és elemi ellentétek  uralják ezeket a képeket.  És ezek az ellentétek nagyon erős és nagyon ellentétes  érzéseket mozdítanak meg a nézőben: mélységes szorongást és emelkedett örömet. A szorongás érthető, ha a képeket uraló sötét, már-már komor színekre, a zárt, sötét terekben ható fenyegető, titokzatos és ismeretlen erőkre gondolunk, de mi az oka az örömnek?  Csak a művészi megformálás lenne az öröm forrása? Más műfajokból, elsősorban az irodalomból is ismerős ez az érzés, hogy az illúziótlan bátorság, az erővel párosult "sötéten látás", ahelyett hogy elkeserítene és elvenné az életkedvünket, inkább felhangol, lelkesít, valamiféle diadalmas elégtétellel tölt el.  Ilyen öröm tölt el Vojnich Erzsébet képeinek láttán.  És  örülnék, ha ez a díj  másokat is hozzásegítene, hogy – ha eddig esetleg nem ismerték volna – fölfedezzék maguknak ezt a nagy muvészt, és ők is részesüljenek ebben az örömben.

Rakovszky Zsuzsa

 

 

Vojnich Erzsébet válasza

 

 

Díjat kapni: dicséret.
Dicséretet kapni jó.

 

A mi szakmánk (mint minden alkotó-szakma) olyan, hogy mi adjuk fel magunknak a leckét, elvégzésében senki nem segít, és azt senki nem kéri számon.…puskázni sem  érdemes, az osztályzat is legfeljebb csak évekkel, évtizedekkel késôbb érkezik. A lecke írása közben, persze, úgyis mindegy, hányast kapunk majd egyszer rá.

 

Rakovszky Zsuzsától ötöst kapni olyan, mint ha Morandi ölelné át a vállamat, vagy Francis Bacon rám vigyorogna...

 

Egyszer Szüts Miklós azt mondta:
"Vojnich olyan, mint az egyszeri hűtőgépgyári munkás, aki hordta haza rogyásig a gyárból az alkatrészeket, de amikor összerakta mindig tank lett belőle: Vojnich is bármihez nyúl, képtekercseket vagy könyvtárajtót, kétmétres pannót vagy kéttenyérnyi pasztellt csinál, valahogy mindig félreismerhetetlenül Vojnich kép lesz belôle."

 

Képeimnek nincs történetük, pedig emberlakta helyszíneket ábrázolnak többnyire: kívül vannak az idôn, kívül a történeteken. Bán Zsófi szavaival: "bennük van ez a küszködés az idővel, ez a léttel és nemléttel való bíbelődés, ez az örökös, reménytelenül reményteli motozás".

 

Ismerős helyek, mint ahogy öröktől fogva ismerősek Bach cselló-szonátái... Arra járnak reményeim szerint az én képeim és azok nézői is...
Ha ezt pontosabban el tudnám mesélni, akkor nem kellene megfesteni.
De hiszen Rakovszky Zsuzsa is arra jár...

 

Az AEGON Művészeti Társdíj azt bizonyítja, hogy vagyunk. Ahogy Esterházy mondaná: erőt ad a vanáshoz.

Köszönöm az  AEGON-nak, és  nagyon köszönöm Rakovszky Zsuzsának. 

És köszönöm mindazoknak, akiknek festem a képeimet.
Köszönöm.