Agneta Pleijel

Lord Sohamár (részlet)

És miért élünk?
Ellie Rose tette fel ezt az ősrégi kérdést.
De hál’ istennek az ő esetében a kérdés nem gabalyodott össze a művészettel, a végső okkal, mindennel, ami Stast szédítette. Bronisław nem tudta rögtön, mit feleljen neki. Kivett egy cigarettát a fehér dobozból. Kezével ernyőt formálva meggyújtotta, és szemüvegén keresztül Ellie-re pislantott. Rázta a tiszta fényű lángot, amíg ki nem aludt. Szélesre tárta az ablakot.

Bron fiatalabb volt, mint Ellie Rose hitte, harminckét éves. A fogai, helyesebben a foghíjai miatt idősebbnek tűnt. Zavarban érezte magát miatta, nem szívesen mosolygott. De hamarosan kap újakat a fogászaton. Ha hátat fordított Ellie Rose-nak, megengedett magának egy nevetést, olyankor rázkódott a válla. A földszínű, barna kis szobában tartózkodtak az egyetemi könyvtár legfelső emeletén, amit Bron rendelkezésére bocsátottak. Hogy olvashasson, amit csak akar. A hordozható írógépe az asztalon állt. A szobában mindenhova, még a földre is kiterítette a könyveit és a kéziratait, úgy kellett átlépdelni fölöttük. Erős almaillat érződött.
És most, hogy rágyújtott, a dohány tekergőző illata váltotta fel. A jegyzetei és kivonatai zavarosak, szinte olvashatatlanok, panaszolta el Bron, amikor váratlanul egymásba botlottak az utcán, ki-ki a maga nagy, fekete esernyője alatt, és csevegni kezdtek. A folyót felkavarta az eső, az apró cseppek csúcsos tölcséreket csippentettek a vízfelszínből. Ellie Rose felajánlotta, hogy segít az anyag letisztázásban. Amikor épp nincs a kórházban, hosszúra nyúlnak az órák, nehéz őket agyonütni. Ezt nem mondta fennhangon.
Esetleg a segítségére lehet, mondta.
Tud gépírni. Kis zöld fényt lövellt a férfi felé a szemével az ernyő alól, és már indult is. Elkezdték a közös munkát. A férfi fennhangon olvasott, és Ellie Rose kopácsolt az írógépen. Bron köszönetképpen meg akarta hívni Ellie Rose-t ebédelni valahova. Már kétszer felvetette, amikor a kis barna szobájában ültek együtt. Ellie Rose köszönettel elutasította.
A férfi nem erőltette.
Udvarias és jól nevelt volt, már-már előkelő.
Nem akart tolakodni. Ellie Rose kongó hangon mesélt neki Charlesról. A férfi leszegte tekintetét. Együttérzésből és diszkrécióból. A távolságtartás fényesre csiszolt szobra. És bár sokáig nem adott feleletet, nem felejtette el, amiről az imént beszéltek: miért él az ember.

Mesélni kezdett a távoli szigetéről valahol Új-Guinea mellett. Bő lére eresztette, főleg tudományos elméleteket fejtegetett. Ellie Rose nem bírta tovább hallgatni, és egyszer csak a szavába vágott: Nem érti, hogy egy ilyen férfi, mint ő, aki ennyire a gondolatok és a könyvek rabja, hogyan bírja ki teljesen egyedül a négusok között. Miért élünk? Őt magát mi hajtja, hogy tovább éljen?
A férfi az előadás közepén egyszeriben elhallgatott.
Meglepettnek tűnt, mintha Ellie Rose valami lenyűgözőt mondott volna, pedig csak elkalandoztak a gondolatai, és elvesztette a fonalat a klánokról, rokonsági rendszerekről és a bennszülöttek közötti kereskedelmi kapcsolatokról szóló ismertetőben. A férfi neki félig hátat fordítva állt az ablaknál, és onnan felelte, hogy szerinte az élet értelmének kérdése megmérgezi a Nyugatot. A modern civilizáció pótszert keres valami helyett, amit már elfelejtett, és azt sem tudja, mi az. A falvakban Boyowa szigetén értelmetlen az a kérdés, hogy miért élünk, valószínűleg meg sem értenék.
Az ott élő emberek nem annyira unottak, mint mi vagyunk.
Az imént is ezt próbálta elmagyarázni Ellie Rose-nak.
Ellie Rose azt a négy-öt almát nézte, amelyet a férfi az íróasztalra tett a könyvek közé, szívesen vett volna egyet. Bánta már a kérdését, túl személyesen hangzott. Nem is kapott rá választ. Szívesen lezárta volna a témát, nem akarta hallgatni Bron elméleteit a mérgezett Nyugatról. A magány hűségesen várta őt mindennap a kórház kapuja előtt, hozzácsapódott, akár egy rühes kutya, megnyalta a kezét, és egész éjjel a közelében szuszogott.
De az isten szerelmére, nem lehetünk ismét bennszülöttek, mondta.
Sajnos nem, felelte a férfi, és meg sem fordult.
Ellie Rose méregette, latolgatta a köztük lévő távolságot.
Túl nagy ahhoz, hogy áthidalja. Túl távol van tőle, csak a háta látszik, egy papoló, unalmas fráter. Ellie Rose nyughatatlan lett, menni akart. Ehelyett kivett egy cigarettát az asztalon heverő dobozból, és rágyújtott, pedig amúgy nem dohányzott. Arrébb tolta az íróasztal szélén fekvő könyveket, és feltette megdagadt lábát. A háttámlának támaszkodott. Füstöt fújt a mennyezet felé, és tekintete végigsiklott a feléje fordított háton.
Komikus volt elképzelni ezt a jól nevelt, fényesre csiszol férfit egy sátorban a pucér bennszülöttek között. Tulajdonképpen honnan szalasztották, mit keres itt? Ilyen kérdéseket nem állt szándékában feltenni. Hálás volt a férfi udvarias távolságtartásáért. Jó modorú világosbarna szeme meg sem látott semmit, például Ellie Rose lábát az asztalon. Eljegyezte az adelaide-i Louise Brintont, jóllehet titokban, és Ellie-nek nem is említette. Remek.
A férfi az ablakon messzire kihajolva nézte a park fáit odalent, a cigaretta a mutató- és a középső ujja közé ékelődött. Szemmel láthatóan nem volt tériszonya.
Korábban esett az eső, a fakoronák még mindig párologtak.
A növényzet édeskés, csípős illata terjengett.
Találnunk kell egy másik nevet a maga számára, mondta Ellie Rose. Nem tudta, miért mondja ezt. Nem kívánt személyeskedni. Csak társalgási témát keresett, és nem tudta kimondani a férfi furcsa nevét.
A barátai hogy szólítják?
Nem emlékszem, felelte kurtán.
Ilyen ember volt, udvarias, barátságos, de néha metsző irónia hallatszott a hanglejtésében. Valami él. Kis érdesség mézzel és egy csipet nektárral elkeverve. Bronisław, reménytelen egy név. Az embernek megtelik a szája göcsörtös hangokkal. Nem úgy hangzik, ahogy az íráskép sugallná. Ellie Rose immár tudta, hol terül el Lengyelország (ott húzódott a keleti front, olyan helyszíneken, amiket Bronisław szemmel láthatóan jól ismert, de Ellie Rose hiába próbálta többször szóba hozni, Bronisław gyorsan témát váltott), és tudott valamit a dicsőséges és bonyolult történelméről, amiről Bronisław szívesen mesélt. De a szláv nevet képtelen volt kiejteni, és makacskodni kezdett. Nem tudta miért, talán egyszerűen azért, mert Bronisław nem szólt semmit, mintha megfeledkezett volna róla.
Árulja el a becenevet, amin az anyja szólítja.
Bronio, vágta rá azonnal.
Bronnyoou, ismételte Ellie Rose.
A nevet a dohányfüsttel együtt fújta ki, a hangok meghökkentően lágyan szóltak, akár a száján kiörvénylő, halványkéken áramló füst. Kéken tekergő és kanyargó apró gomolyagok formálták a becenevet, majd eloszlottak a délutáni fényben. A név kitöltötte a köztük lévő udvarias és kedélyes távolságot, amelyet mindketten gondosan fenntartottak. De Ellie Rose-nak hamarosan indulnia kellett, és a magány állhatatos kutya módjára várt rá a kinti fánál, azt is tudta, melyiknél. Majd hazamegy, megpróbál aludni, és a rühes kutya egész éjjel a földön fog ülni az ágya mellett.
De miután Ellie Rose kifújta a füstöt és vele együtt a becenevet, amin az anyja szólította a férfit, Bronisław hirtelen felé fordult. A szeme ezúttal nem udvarias és világosbarna volt, hanem fekete. Honnan ez a feketeség? Ellie Rose szinte megrémült az elsötétedéstől. Gyorsan lekapta a lábát az asztalról, kisimította a szoknyáját, talpra szökött, és elnyomta a cigarettát. A barna tapétás szoba a könyvtár legfelső emeletén nagyon összement.
Alig fértek el benne.
Hogy jutott eszébe megkérdezni a becenevét? Indulnia kell, későre jár.
Bronisław enyhén meghajolt, és a szeme felvette megszokott jó modorát.
Ellie Rose leszaladt a lépcsőkön, és amikor kiért, üde, eső utáni levegő fogadta. Egy pillanatra elképzelte, hogy majd megragadja a csuklóját, mint az a másik férfi, de ó nem tette, hogy is tette volna. Futott az egyetemi könyvtár kapuja felé, ki az utcára, és csak hosszú idő múltán kezdte hiányolni a kutyát. De az utolérte őt. Hogyne érte volna. Mire lassított léptein. Nem sietett hazamenni.
A napok hosszúra nyúltak. Eltévedt bennük. Bemegy a kórházba dolgozni, majd hazamegy, majd megint vissza dolgozni. És ha nem a kutya csatlakozik hozzá, akkor ott az a másik férfi. A furcsa beteg, akiről azt képzelte, hogy szeretnie kell.

Ott az a másik. A férfi, aki átvette Charles helyét. A sebesültek és háborús sérültek osztályán feküdt. Ellie Rose kérte, hogy ott teljesíthessen szolgálatot. És ott ismerkedtek meg.

Agneta Pleijel: Lord Sohamár
Fordította: Papolczy Péter. Utószót írt: Csordás Gábor.
548 oldal
L'Harmattan Kiadó, 2012

Két lengyel kamasz fiú 1899 szilveszter éjjelén mámorosan köszönti Zakopanéban az új századot. Az egyikük művész lesz, festő, fényképész, író, filozófus, a másik antropológus. Az egyik tiszta formának hívja amit keres, a másik ősi egyetemességnek. Az egyik Zakopanéban a szülői házban éli le felnőtt élete nagy részét, a másikból világpolgár válik. Jóllehet fiatalon végérvényesen összevesznek, korai barátságuk kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettejükben, a másik személye rezonál életükben, szerelmeikben, boldogság- és igazságkeresésükben, miközben saját eszközeikkel megpróbálnak értelmet találni a világban a huszadik század első felében. A regényt Stanislaw Witkiewicz és Bronislaw Malinowski legendás barátsága ihlette.