hirdetés

Ágoston Zoltán: Az ablakokból a város szívére látni

2018. október 20.

A megalkotott hagyománynak az elején ott áll Janus Pannonius, és a huszadik század húszas-harmincas éveitől a tudatosan formált Janus-kultusz. – 60 éves a Jelenkor, a folyóiratot lassan két évtizede főszerkesztő Ágoston Zoltánnal beszélgettünk.

hirdetés

Hogyan kerültél először kapcsolatba a Jelenkorral?

Első emlékem 1980-ból, a dombóvári gimnázium könyvtárából származik, ahol a folyóirattárlón megláttam a narancssárga borítójú lapot (épp az év januárja óta volt ilyen a borító Martyn Ferenc képzőművész keze nyomán). Kinyitottam, és az impresszumban megütötte a szemem Pákolitz István neve, érdekes módon a többieké nem maradt meg akkor. Viszont 1987-ben, harmadéves egyetemistaként már ténylegesen is járogattam a szerkesztőségbe ún. közművelődési gyakorlatra. Ez a huszonhárom évet szolgáló főszerkesztő, Szederkényi Ervin halála után történt, így Csordás Gáborral és Csuhai Istvánnal találkoztam néhány alkalommal, ők vezettek be valamelyest a Jelenkor történetébe, működésébe.

Milyen volt belecsöppeni a Jelenkor szerkesztőségébe? Milyen volt a miliő, a szellemi közeg?

Az egyetem elvégzése és egy-két év újságírás után kerültem be a szerkesztőségbe '92 szeptemberében. Ekkor a lapot már Pista irányította, míg Gábor épp a könyvkiadó felfuttatásán dolgozott, az első kezdeti lépéseken volt túl. A régi nagy szerkesztőségben működött mindkét intézmény a munkatársaival, ahol az ötvenes évektől kezdve bérelt helyük volt az íróknak. (Ahonnan '56-ban egy hamis vád szerint kilőttek volna az ablakon a Széchenyi térre, és emiatt letartóztatták és börtönbe vetették Szántó Tibort, a Dunántúl című elődlapunk főszerkesztőjét.) A szerkesztőség – egy század eleji bank ügyféltere – lenyűgöző volt, ahol a bejárati üvegajtóba metszve egy ujj mutatta a járást és hogy „Takarékpénztár”, harang csilingelt a belső ajtó fölött, amikor belépett valaki, bent pedig faburkolatok fogadtak és bőrbevonatú padok, ahol az egykori ügyfelek üldögéltek. A belső terek persze a szocialista idők nyomait is magukon hordozták: műbőrrel bevont ajtókkal, fotelokkal és dohányzóasztalokkal. Az első emeleti ablakokból a város szívére, a főtérre lehetett látni – a dzsámira, a Szentháromság-szoborra, a sűrű autó- és gyalogosforgalomra. Azt is látni lehetett, ha olykor Csuhai Pista átment a megyei könyvtárba, és visszakísérte hozzánk Csorba Győzőt. Rendszeresen megjelentek a redakcióban az idősebbek, mint Pákolitz Pista bácsi, az akkor hatvanas Bertók László és sok fiatal ember, köztük mindenekelőtt Takáts Jóska, aki '90 előtt két évet lehúzott a napi munkában. Viszonylag gyakran találkoztunk Parti Nagy Lajossal Pécsen vagy Pesten, az Írók Boltjában a havi fogadóóránkon, és bármikor számítani lehetett arra, hogy váratlanul felbukkan a pécsi utcán Pálinkás Gyuri, és magától értetődő természetességgel hosszabb városi anekdotába kezd. Medve Zolival ekkoriban mi voltunk a beosztott szerkesztők, húztuk az igát, rettenetes mennyiségű kéziratot olvastunk, gondoztunk, és pokoli mennyiségű levelet írtunk kézzel. Éppen túl voltunk a rendszerváltáson, de a dolgok természetes nehézkedése miatt az élet keretei sokban még a Kádár-kort idézték. Viszont szabadság volt, sok vidámsággal, nehézséggel és reménykedéssel.

A Jelenkor talán az egyetlen folyóirat, amelynek a ’80-as évek óta ugyanazzal a borítóval jelenik meg. Hogyan látod a Jelenkor hagyományait? Melyekre támaszkodtál erőteljesebben, és voltak-e olyan hagyományok, amelyeket háttérbe szorítottál, mikor te lettél a főszerkesztő?

Ennek a megalkotott hagyománynak az elején ott áll Janus Pannonius, és a huszadik század húszas-harmincas éveitől a tudatosan formált Janus-kultusz. Várkonyi Nándorék '31-ben létrehozták a Janus Pannonius Társaságot, ez adta a keretét az irodalmi életnek. Sok rendezvényt szerveztek, meghívták a nyugatos szerzőket, és könyveket adtak ki, például Weöres Sándor első köteteit. Csorba Győzőék számára mindez a latin kultúrát, műveltséget mint alapot jelentette, mely közvetett módon szemben állt a nacionalista, bezárkózó kultúra-felfogással. Ez a hagyományvonal hol erősebben, hol gyengébben, mikor mennyire volt lehetséges, megmutatkozott nemcsak a negyvenes években a Sorsunk folyóiratban, de furcsa módon a Rákosi-érában is a Dunántúl hasábjain és a kommunizmus évtizedeiben a Jelenkorban. Harminc éve ismerkedem vele, '99 óta hol erősebben, hol kevésbé látszik a lap évfolyamain ennek leképeződése.  (Persze ha valaki élire állítaná a kérdést, hogy hol vagyunk mi manapság a „latin Dunántúl” emblémával fémjelezhető kultúra-felfogástól, akkor lenne igazsága, mert tényleg hol vagyunk. Ám ha konkrétumait illetően szórtabban is, de lényegét, karakterét tekintve ez a szellemi organizmus, ami a Jelenkor, a történeti és nemzetiségi szempontból rétegzett, nem bezárkózó kultúrában, irodalomban gondolkodik.) Ugyanakkor már a hatvanas évek elején, Tüskés Tibor idejében is fontos volt a modernitás-eszme, s e kettő Mészöly Miklósban valamiképp találkozott. Neveltetése felől ez a pannóniaiság jellemezte (Pécset latin kifejezéssel „urbs”-ként, valódi városként tartotta számon eszmélkedése kezdetétől), hajlama felől a kérdező, töprengő, meg nem alkuvó kortársi szemlélet. A dolgunk, hogy a történetünk meghatározó alakjait, emlékezetüket megpróbáljuk fenntartani a mindenkori újabb olvasó generációk számára is.

A mai Jelenkorra mi jellemző? Milyen karakterjegyek alapján különbözik a többi irodalmi periodikáktól?

Az imént elnagyolva vázolt történet búvópatakként, egy-két évfolyamonként egészen biztosan előbukkan. Aztán vagy húsz éve vagyunk benne egy közép-európai folyóirat-együttműködésben, a „Review within review”-ban, ami jórészt kisebb nyelvek irodalmainak közvetlen kommunikációjáról szól, némiképp korrigálni próbálva a könyvipar jövedelmezőségi szempontjain alapuló közvetítést. Szlovák, horvát, osztrák, bosnyák, román és egyéb összeállításaink voltak, illetve számos magyar szerző írásaiból válogatott blokkot közöltek a partnereink a lapjaikban. Novemberben épp a kezdeményező szlovén Apokalipsa folyóirat anyagát adjuk közre magyarul, ők pedig a Jelenkorét, s e párhuzamos történetet a ljubljanai könyvvásáron mutatjuk be, ahol idén Nádas Péter lesz a díszvendég. Szerintem erős karakterjegy még, hogy az „új próza” és annak leszármazásai alaposan nyomot hagytak a lapon, talán minden másik laptársunknál erősebbet.

 

A Jelenkor folyóirat 60. születésnapját 2018 október 30-án 18 órakor ünnepli a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Bővebb információ itt.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.