hirdetés

Agota Kristof: Az analfabéta

A Palatinus Kiadó ajánlata

2007. szeptember 3.
Agota Kristof
Az analfabéta
Palatinus Kiadó, 2007.
Fordító: Petőcz András
Kartonált, 124 x 183 mm
86 oldal, 1.300 FT
ISBN: 978 963 9651 68 5
hirdetés

Agota Kristof napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője, regényei nem csak a francia, de a német, japán, koreai eladási sikerlistákra is felkerülnek. A mintegy negyven nyelvre lefordított és a világ számos országában a kortárs világirodalom alapművének számító Trilógia magyar származású szerzőjének legutóbbi kötete önéletrajzi írások gyűjteménye.

 
A szerző 21 éves volt, amikor 1956 végén, a forradalom leverése után egy kisgyerekkel a karján az osztrák–magyar zöldhatáron keresztül elhagyta hazáját. Ekkor már két éve férjével élt. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcban telepedett le, előbb öt évig óragyári munkásként dolgozott, majd családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez ment. Második férjével és az új házasságából származó gyerekeivel már franciául beszélt. Kezdetben a színház iránt érdeklődött, megismerkedett a helyi, neuchâteli színházi élettel, kisebb színdarabokat készített a városi társulatnak. Ebben az időszakban verseket is írt, verseit a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közölte. Az írás számára természetes volt – ami nem olyan természetes, az maga a nyelv. Verseit magyarul írta, de történeteit, néhány kísérlettől eltekintve, már franciául.
 
Ahhoz, hogy francia nyelvű író lehessen, újra kellett tanulnia az olvasást, mint egy analfabétának. Szimbolikus történetek a kötet írásai: eljutunk attól a stabil értékrendtől, hogy mindenki magyarul, tehát „érthető nyelven” beszél, addig, hogy a kivándorlónak, az alkotónak új nyelvet kell elsajátítania, mint egy tudatlannak, mint egy analfabétának, ahhoz, hogy létezni tudjon a világban.
 
Részlet a kötetből:
   
1
 
Az analfabéta

Egyiknap azt mondja nekem a barátnőm a szomszédból:
- Külföldi munkás nőkről láttam tévéműsort. Egész álló nap gyárban dolgoznak, esténként pedig a háztartással meg a gyerekeikkel foglalatoskodnak.
Mondom:
- Svájcba érkezve én is ugyanezt csináltam.
Azt mondja:
- Ráadásul még franciául sem tudnak.
- Én sem tudtam franciául.
 
A barátnőm zavarba jön. Nem mesélheti el a tévében látott megkapó történetet az idegen asszonyokról. Oly annyira megfeledkezett a múltamról, hogy el sem tudja képzelni, valamikor én is a nők azon fajtájához tartoztam, akik nem ismerik az ország nyelvét, akik valami üzemben dolgoznak, és esténként tudnak csak a családjukkal foglalkozni.
 
Jómagam mindenre emlékszem. A gyárra, a bevásárlásokra, a gyerekre, az étkezésekre. És az ismeretlen nyelvre. A gyárban nehéz beszélgetni.
 
Túlságosan is zajosak a gépek. Csak a mosdóban lehet beszélgetni, gyors cigizések közepette.
 
A munkásasszonyok, barátnőim, megtanítják nekem az alapvető dolgokat. Azt mondják: "Szépidő van", és kimutatnak a Val-de-Ruz-i tájra. Megérintenek, hogy újabb szavakra tanítsanak: haj, kar, kéz, száj, orr.
 
Esténként a gyerekkel megyek haza. A kislányom tágranyílt szemekkel néz rám, amikor magyarul szólok hozzá.
 
Egy alkalommal sírni kezd, mert nem értem meg őt, máskor meg azért, mert ő nem ért meg engem.
 
Öt évvel azután, hogy megérkeztem Svájcba, már beszélek franciául, de nem olvasok. Újra analfabéta lettem. Én, aki már négyévesen tudtam olvasni.
 
Ismerem a szavakat. Amikor olvasok, mégsem ismerem fel őket. A betűk nem kapcsolódnak semmihez. A magyar fonetikus nyelv, a francia pont az ellenkezője.
 
Nem is értem, hogyan is tudtam öt éven keresztül olvasás nélkül élni. Ott volt, havonta, a magyar Irodalmi Újság, amelyik a verseimet is publikálta ebben az időszakban, és ezenkívül ott voltak még a magyarnyelvű könyvek is, könyvek, amelyeket Genf városi könyvtárának közvetítésével kaptunk meg, és amelyeket többnyire már olvastam korábban, de nem is ez volt a fontos, hiszen jobb újraolvasni, mint egy általán nem olvasni. És, szerencsére, ott volt az írás maga.
 
A gyerekem nem sokára hat éves lesz, elkezdi majd az iskolát.
 
Én is elkezdem, újrakezdem az iskolát. Huszonhatévesen beiratkozom a neuchâteli egyetem nyári tanfolyamára, hogy olvasni tanuljak. Francia nyelvtanfolyam ez, külföldi egyetemisták számára. Vannak angolok, amerikaiak, németek, japánok, németajkú svájciak. Írásbeli a felvételi vizsga. Nem tudok semmit, ezért a kezdők közé kerülök.
 
Néhány óra után az oktató azt mondja nekem:
- Nagyon jól beszél franciául. Miért a kezdő tanfolyamra jár?
Mondom neki:
- Nem tudok írni és olvasni. Analfabéta vagyok.
Nevet:
- Na, majd meglátjuk.
 
Két évvel később megkapom a francia nyelvi tanulmányaimról szóló "kiválóan megfelelt" fokozatú bizonyítványomat.
 
Tudok olvasni, újra tudok olvasni. Tudom olvasni VictorHugo-t, Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-ot, Camus-t, Michaux-t, FrancisPonge-t, Sade-ot, mindent, amit franciául akarok olvasni, a nem francia szerzőket is, fordításban,
 
Faulknert, Steinbecket, Hemingway-t. Mennyi könyv, végre a számomra is érthető könyvek.
 
Még két gyerekem születik. Velük gyakorolom majd az olvasást, a helyesírást, az igeragozást.
 
Amikor megkérdezik tőlem egy-egy szó jelentését, helyesírását, soha nem mondom azt nekik:
 
- Nem tudom.
Azt mondom inkább:
- Utánanézek.
 
És utánanézek a szótárban, fáradhatatlanul, utánanézek. Szenvedélyes szótárhasználó leszek.


Tudom, hogy soha nem leszek képes úgy írni franciául, a hogy a született francia írók írnak, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban.
 
Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.
 
Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez kihívás.
 
Kihívás egy analfabéta számára.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.