hirdetés

Agota Kristof: Sosem tudjuk teljesen kifejezni, amit elgondoltunk

2011. március 18.
Agota Kristof idén márciusban járt utoljára Magyarországon, hogy átvegye a Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból beszélgetett vele akkor Szekeres Dóra. A Litera ezzel az interjúval emlékezik az írónőre.
hirdetés

A Svájcban élő, franciául alkotó magyar író 1956-ban férjével és lányával Svájcba menekült és Neuchâtelben telepedett le. Előbb öt évig óragyári munkásként dolgozott, itt tanulta meg választott hazájának nyelvét.
1987-ben jelent meg első regénye, A nagy füzet, amellyel hatalmas sikert aratott: Európai Könyv-díjban részesült. Ezt 1988-ban a A bizonyíték, 1991-ben A harmadik hazugság, 1995-ben pedig a Tegnap című regénye követte. 1998-ban Alberto Moravia-díjban, 2001-ben Gottfried Keller-díjban részesült. 2005-ben életművéért Schiller-díjat kapott.

Agota Kristof napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője, regényei nemcsak a francia, hanem a német, ja apán, a koreai eladási sikerlistákra is felkerültek. Trilógia című, 2006-ban megjelent regényét negyven nyelvre fordították le, a világ számos országában a kortárs irodalom alapművének számít. E szenvtelenül kimért, mondhatni férfiasan szikár prózanyelven megszólaló műve hetek alatt elfogyott, néhány hónap múltán már készült a színházi változata. Azóta számos magyar és külföldi társulat állította színpadra komoly sikerrel ezt a megrázó, olykor szívfacsaró történetet, mely az ezredforduló emigráns irodalmának egyik kiemelkedő írása.

A 2004-ben megjelent és magyarul is olvasható Az analfabéta címet viselő könyve önéletrajzi írások gyűjteménye. A kötet írásai szimbolikus történetek: attól a stabil értékrendtől, hogy mindenki magyarul, tehát érthető nyelven beszél, egészen addig jut el, hogy a kivándorlónak, az alkotónak új nyelvet kell elsajátítania, mint egy tudatlannak, mint egy analfabétának, ahhoz, hogy létezni tudjon a világban. Agota Kristof francia nyelven alkot, magyarul megjelent művei fordítások. 2011-ben Kossuth-díjat kapott.

fotó: Balázs Péter
 
 
Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy Kossuth-díjat kap?

Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: “Megint?”.

Tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon ön volt a díszvendég, Petőcz András kérdezte önt arról, milyen is volt nyelvet váltani. Akkor azt mesélte, elég korán felismerte, ha írni akar és azt akarja, hogy olvassák is, franciául kell írnia ezentúl.

Persze, hát azért tértem át a franciára...mit írogattam volna ott Svájcban magyarul. De azért még sokáig írtam magyarul, legalább öt évig.

Tegnap című könyvében olvasható egy ilyen gondolatsor, a főhőstől, aki egy óragyárban dolgozó férfi: “Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulna, és minden hamissá válik. A szavak miatt.” Amikor leírta az első mondatokat franciául, valójában a magyarból fordított? Pontosabb lett ezáltal a mondanivalója, hogy esetleg átment már egy ilyen fordítói szűrőn?


Hát azt hiszem, ez minden írónak a problémája. Sose tudjuk teljesen kifejezni azt, amit elgondoltunk.  Miközben írtam, folyamatosan húztam is. Nagyon sok mindent kihúzok, főleg a jelzőket, meg ami nem reális dolog, ami csak az érzésből jön. Például egyszer azt írtam: csillogó szemei. Aztán mondtam magamban, “Tényleg? Csillognak?” És akkor kihúztam a csillogót.

A Tegnapban mégis nagyon sok nem reális dolog van, az álom és a valóság folyamatosan keveredik a könyvben.


Hát az azért más. Ezek az álmok amúgy csak a Tegnapban vannak így. Ebbe a könyvbe különben sok régi, magyar költeményt beledolgoztam, az álomleírásokba.

És hogy ment ez, előkereste a régi verseit?


Nem kerestem vissza, a fejemben vannak.

Mennyi meg nem írt dolog van még a fejében?

Most már nem írok semmit, nagyon beteg vagyok.  Ez nem tudatos döntés volt, magától jött. Egyszerűen nincs kedvem és erőm hozzá. És semmi értelme. Pedig igen, maradt olyan téma, ami érdekel, el is kezdtem egyet megírni, még két éve talán. Megvan az egész a fejemben, már meg is írtam. Úgy nagyon könnyű megírni, hogy a fejemben van. Aztán le is írtam néhány oldalt, de állandóan ismételtem, amit már egyszer megírtam, megint újrakezdtem, aztán a végét is megírtam, azt is többször, de aztán hagytam az egészet.

Vannak írók, akik azt mondják, mindig ugyanazt a történetet írják, újra és újra.

Igen, hát egy bizonyos szempontból lehet hogy így volt, mert mikor megírtam az első regényt (A nagy füzet) akkor nem is gondoltam, hogy folytatom, hogy ennek valaha lesz folytatása. Aztán nem tudtam abbahagyni, nem tudtam otthagyni az ikreket, pedig próbáltam mást írni, de aztán nem jött más gondolat, csak megint az ikrek. És akkor muszáj volt megírni a második könyvet is (A bizonyíték). Utána is azt hittem, hogy most már elég, de aztán mégis írtam egy harmadikat (A harmadik hazugság), mert nem tudtam mást írni.

Az Analfabéta című könyvében azt olvashatjuk, hogy szó szerint kézzel-lábbal tanulta a nyelvet. Hogy az óragyárban az asszonyok mutogatással tanították meg önnek a testrészek és a tárgyak neveit. Mikor vette észre, hogy a francia már az ön nyelve?


Sok idő után, azt hiszem tizenkét év telt el, hogy franciául kezdtem el írni. Először versekkel próbálkoztam, a magyar verseimmel, hogy hogy hangoznának franciául. Aztán mondatokat csináltam, kis szövegeket, hogy hogyan mutatnának franciául, de nagyon lassan ment.

Először színdarabokat írtam, mert azt sokkal könnyebb, ott csak oda kell írni, hogy ki beszél. Nem volt ez irodalmi nyelv, inkább népszerű beszélgetéseket írtam le, mindennapos dolgokat, megcsináltam egyet-kettőt és valaki azt tanácsolta, küldjem el a rádiónak. Ők pedig rögtön elkezdték feldolgozni őket, egymás után öt színdarabomat mutatták be a rádióban, azzal foglalkoztam sokáig. Megtanultam, hogy kell a rádiónak írni. Azt már nem tudom megmondani, hogyan tértem át a regényírásra. Csak úgy jött a gondolat.

Azt akartam megírni, hogy a Jenő bátyámmal, hogyan éltük át a háborút Kőszegen. Eleinte úgy kezdtem el írni a regényt, hogy a bátyám meg én voltunk az elbeszélők, de ez olyan nehézkesen hangzott franciául, hogy én meg ő, hogy aztán összetettem őket, és csináltam belőle mi-t, ami franciául nous, és így nem kellett bejelenteni, hogy ki beszél. Aztán így lett ebből ez a stílus.
Nem teljesen önéletrajzi ez a könyv, de nagyon sok igazság van benne. A zsidók kitelepítése Kőszegen például. Azt én láttam. Volt egy zsidó tábor Kőszegen, láttuk őket elvonulni a ház előtt, a cselédlányunk meg odanyújtotta a kenyeret és aztán visszavette. Ilyesmik tűntek fel nekem gyerekkoromban, tíz éves voltam ekkor. Még sok mindent beletettem a könyvbe, amit nem én éltem meg, hanem egy barátnőm. Volt, hogy kimentünk a hegyekbe, mikor jöttek az oroszok. A barátnőm anyukájának a karjában egy kisbaba volt, és az asszony ráesett a gyerekre, a barátnőm pedig látta ezt. Ilyeneket is beletettem a könyvbe, nem vigyáztam arra, hogy önéletrajzi írás legyen. Sok minden van benne Kőszegről.

Azóta is visszajár Kőszegre?

Igen, attól függ, hogy mikor megyek. Néha teljesen újnak látom, minden ki van festve, fel van újítva. Aztán van, hogy egy-két évvel később újra visszajövök és olyan romos minden, a házak is, mint régen. De most már nem megyek Kőszegre, nincs erőm.

Az első gyerekével, a lányával még beszélt magyarul, de a másik kettővel már nem. Miért alakult ez így?

Nem sokáig beszéltem vele sem. Most inkább a fiam beszél magyarul, mert egy magyar lánynak udvarol, így elég sok dolgot mondunk magyarul mostanában egymásnak, de már ő is harmincnyolc éves, a barátnőjével azért angolul beszélnek.
Nem is döntés volt ez, hogy nem tanultak meg a gyerekek magyarul, hanem így alakult. A környzet miatt. A második férjem is franciául beszélt, úgy is lehet mondani, hogy nem akartam őket megzavarni. Pedig lehet, jobb lett volna. Bánom egy kicsit. De most a legkisebb, kétéves unokámmal a lányom akarja, hogy beszéljek magyarul. De úgy félek, hogy nem érti meg, hogy elidegenedik tőlem. Viszont azt már tudja mondani, hogy igen meg hogy nem; vettem neki egy mackót, ami nálam van, ami várja, ha hozzám jön, arról is tudja, hogy mackónak hívják magyarul. De mindig úgy érzem, hogy furcsának találja, ha magyarul beszélek hozzá.

Esterházy azt írja önről: “Valaki messziről nézi ugyanazt, amit mi innét.”

Igen, emlékszem erre a cikkre, ő volt az, aki először írt erről a könyvről. Találkoztunk is egyszer. Lehet ebben a mondatban igazság, de én nem akartam történelmi könyvet írni, nem ez volt a célom, egyszerűen a gyermekkoromról akartam beszélni.

Meg szokta nézni a magyarul megjelent könyveit? Milyen a magyar szöveget látni? Azt mesélte, nehezen álltak össze a francia mondatok, akkor hogy hangzanak ezek magyarul?

Igen, mindig elküldik őket, bele szoktam nézni, de inkább idegesít. Nem szeretem nézni. Annyi fordításom van már, hogy nem is tudom követni, sok könyvön még a nevemet se tudom elolvasni, a japánok, kínaiak, koreaiak, nem is tudom miről van szó bennük. Nem tudom, mi jut el ezekből az olvasókhoz, de az biztos, hogy nagy sikerük van, Japánban is, Oroszországban is. Sokszor hívtak Szentpétervárra, de szerintem már nem fogok eljutni oda. A kínaiak meg mindent lefordítottak, de nem fizettek semmit. (nevet) Azt mondták nem lehet átváltani a pénzüket, vagy valami ilyesmit, de nem foglalkoztat ez.
Nagyon sok levelet kapok egyébként, rengeteg tanuló akar velem találkozni, mert az iskolákban mindenfelé olvassák a könyveimet, néha botrány is lesz belőle, mert a szülők megtiltják. A bennük lévő szexuális dolgok zavarják őket. Még per is volt belőle egyszer: egy színész egymaga elmondta Nagy füzetet egy színházban. Volt egy tanár, aki elvitte erre a diákjait, a szülők pedig fellázadtak és beperelték.  
 
Viszont meg fognak jelenni a régi magyar verseim nemsokára. Ennek nagyon örülök, már olyan régen kérleltek, hogy adjam ki azokat is, most lesz egy kétnyelvű kötet. Mielőtt elutaztam volna, akkor állapodtunk meg egy genfi kiadóval, lesz egy magyar műfordító, aki lefordítja franciára a verseimet.


Szász János pedig filmet készül forgatni a Nagy füzetből. Mit szól ehhez?

Ez a legnagyobb öröm, ami mostanában ért engem! Szász János időről időre elküldi nekem a forgatókönyvet, Sőth Sándor producerrel most is jönnek hozzám háromra beszélgetni. Nagyon szeretem Jánost, erős dolgokat csinál, biztos vagyok abban, hogy nem fogja úgy elrontani a Nagy füzetet, mint az az olasz rendező, aki a Tegnapot filmesítette meg. Azt elfuserálták. Teljesen megváltoztatták a végét.

De miért? Ebben a szövegben az a legszebb, hogy nem happy end a vége.

Hát ebben jóra csinálták. Pedig sokat beszélgettünk a rendezővel, mondtam neki, hogy ne, ne úgy legyen, de az a marha azt mondta, hogy az emberek kimennek a színházból, az kell nekik, hogy örüljenek, hogy boldogok legyenek. Szász filmje nem ilyen lesz.




Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.