hirdetés

Agota Kristof: Trilógia – Kiss Noémi választása

2018. március 9.

A nagy könyvek gyűjteményében ül, hogy könnyen hozzáférjek. Ide rakom a vékony köteteket, amik valamikor nagy hatással voltak rám, papír is van benne, jegy. – Február 18-ától kilenc héten át kilenc író válogat a magyar próza remekei közül 1825-től 2016-ig. Ma Kiss Noémi választását közöljük, a szerző kommentárjával.

hirdetés

A nagy füzet nem a polcom sarkában ül, a letűnt kánon porában, az eladó vagy elcserélendő könyvek között. A nagy könyvek gyűjteményében ül, hogy könnyen hozzáférjek. Ide rakom a vékony köteteket, amik valamikor nagy hatással voltak rám, papír is van benne, jegyzetek, meg vázlat, szótár, és kisebb átrajzolt regénytérkép a szereplőkkel. Por nem ül rajta, rendszeresen fogdosom, megszaglászom. Ennek a prózának szegényszaga maga a lelketlen gazdagság. Szerzője sokaknak totál ismeretlen, vagy jobban ismert külföldön, mint nálunk. Cserébe egy mai regényíró-robot biztosan nem tudná elkészíteni belőle korunk fesztiválos bestsellerét.
Nagyanya, a szukafattyak és nyúlszáj világa utánozhatatlanul radikális.

Kiss Noémi

Agota Kristof: Trilógia (részlet)

A TÉL

Egyre hidegebb van. Felforgatjuk a bőröndjeinket, és majdnem mindent felveszünk, amit csak találunk: több pulóvert, több nadrágot. De a lyukas és kopott városi cipőnkre nem tudunk még egy pár cipőt húzni. Különben sincs másik pár cipőnk. Kesztyűnk meg sapkánk sincs. Kezünk, lábunk tele van fagyással.
Azt mondjuk Nagyanyának:
– Szükségünk volna két pár gumicsizmára.
Azt válaszolja:
– Hát még mi kéne? Honnan vegyek rá pénzt?
– De hát fogytán a fa.
– Akkor takarékoskodjatok vele!
Ki se megyünk a házból. Mindenféle gyakorlatokat végzünk, fakanalakat, kenyérvágó deszkákat faragunk, és késő éjszakáig tanulunk. Nagyanya alig kel fel az ágyból. Ritkán jön ki a konyhába. Nyugtunk van tőle.
Rosszul táplálkozunk, nincs több zöldség, se gyümölcs, a tyúkok nem tojnak. Nagyanya mindennap felhoz egy kis száraz babot meg egypár krumplit a pincéből; a pince különben tele van füstölt hússal és eltett lekvárral.
Néha jön a postás. Addig csönget a biciklicsöngővel, amíg Nagyanya ki nem megy a házból. Akkor a postás megnyalja a ceruzája hegyét, ír valamit egy cetlire, odaadja a papírt meg a ceruzát Nagyanyának, ő meg egy keresztet rajzol a papír aljára. A postás pénzt ad Nagyanyának, vagy csomagot, vagy levelet, aztán fütyörészve visszaindul a város felé.
Nagyanya bezárkózik a szobájába a csomaggal vagy a pénzzel. Ha levelet kap, behajítja a tűzbe.
Megkérdezzük:
– Nagyanya! Miért dobja el olvasatlanul a levelet?
Azt feleli:
– Nem tudok olvasni. Nem jártam én iskolába, egész életemben dolgoztam. Én nem voltam elkényeztetve, mint ti.
– Ha akarja, felolvassuk magának a leveleit.
– Az én leveleimet senki ne olvassa el!
Megkérdezzük:
– Ki küld pénzt? Ki küld csomagot? Ki küld levelet?
Nem válaszol.
Másnap, amíg lent van a pincében, átkutatjuk a szobáját. Felbontott csomagot találunk az ágya alatt. A csomagban pulóverek, sálak, sapkák, kesztyűk. Nem szólunk Nagyanyának, mert akkor rájönne, hogy kulcsunk van a szobájához.
Vacsora után némán várunk. Nagyanya megissza a pálinkaadagját, aztán tántorogva elindul a szobája felé, az övére akasztott kulccsal kinyitja az ajtót. Utánamegyünk, taszítunk rajta egy nagyot. Végigterül az ágyon. Úgy csinálunk, mintha keresnénk valamit, és megtaláljuk a csomagot.
Azt mondjuk:
– Ez nem szép magától, Nagyanya. Fázunk, nincs meleg holmink, nem mehetünk ki a szabadba. Maga meg el akarja adni, amit Anyánk nekünk kötött és nekünk küldött.
Nagyanya nem válaszol. Sír.
Még azt is mondjuk:
– Anyánk küld pénzt, Anyánk ír levelet magának.
Nagyanya azt mondja:
– Nem nekem ír. Tudja, hogy nem tudok olvasni. Azelőtt sose írt. Csak azóta ír, hogy ti itt vagytok. De nekem nem kellenek a levelei. Semmi se kell, ami tőle jön.

A LOPÁS

A csizmánkban, a meleg ruhánkban újra kijárhatunk a szabadba. Csúszkálunk a befagyott patakon, fáért megyünk az erdőre.
Fejszét, fűrészt viszünk magunkkal. Már nem lehet a földről rőzsét gyűjteni: mindent vastag hó borít. Felmászunk a fára, lefűrészeljük a száraz ágakat, és fejszével feldaraboljuk őket. Munka közben nem fázunk. Sőt még izzadunk is. Levesszük a kesztyűt, és zsebre tesszük, hogy ne használódjon el olyan gyorsan.
Egy nap, fával megrakodva, Nyúlszájék háza felé kerülünk.
Nincs eltakarítva a hó a ház elől, és nincsenek lábnyomok. Nem füstöl a kémény.
Bekopogunk, semmi válasz. Bemegyünk. Először semmit se látunk, olyan sötét van, de aztán a szemünk hozzászokik a sötéthez.
A helyiség konyha is meg szoba is. A legsötétebb sarokban egy ágy van. Odamegyünk. Szólongatjuk Nyúlszájt. Valaki megmozdul a takarók meg az ócska ruhák alatt: kibukkan Nyúlszáj feje.
Megkérdezzük:
– Itt van az anyád?
Azt mondja:
– Igen.
– Meghalt?
– Nem tudom.
Letesszük a nyaláb fát a hátunkról, és begyújtunk a tűzhelybe, mert a szobában ugyanolyan hideg van, mint odakint. Aztán átmegyünk Nagyanya házába, és krumplit meg szárazbabot hozunk fel a pincéből. Megfejünk egy kecskét, és visszamegyünk a szomszédékhoz. Megmelegítjük a tejet, havat olvasztunk egy lábosban, és megfőzzük benne a babot. A krumplit megsütjük a sütőben.
Nyúlszáj felkel, tántorogva odajön, leül a tűz mellé. Azt mondjuk neki:
– Ha megfő az étel, egyél, és adj enni az anyádnak.
Majd visszajövünk.
A pénzből, amit a cipésztől visszakaptunk, vásároltunk néhány pár zoknit, de nem költöttük el az egészet. Elmegyünk a boltba, veszünk egy kevés lisztet, és lopunk sót meg cukrot. Aztán a henteshez megyünk, veszünk egy vékony szelet szalonnát, és elemelünk egy jókora darab kolbászt. Visszamegyünk Nyúlszájhoz. Mindent megettek az anyjával. Az anyja ágyban maradt, Nyúlszáj mosogat.
Azt mondjuk neki:
– Mindennap hozunk egy nyaláb fát. Egy kis babot meg krumplit is. De a többihez pénz kell. Nincs több pénzünk. Pénz nélkül nem lehet bemenni a boltba. Muszáj vásárolni valamit, hogy lophasson az ember.
Nyúlszáj azt mondja:
– Hű, micsoda eszetek van! Igaz... Engem be se engednek a boltba. Sose gondoltam volna, hogy képesek lesztek lopni...
Azt mondjuk:
– Miért ne lopnánk? Így fogjuk fejleszteni az ügyességünket. De szükségünk van egy kis pénzre. Okvetlenül.
Nyúlszáj elgondolkozik, aztán azt mondja:
– Kérjetek a plébános úrtól. Adott néha pénzt, ha megmutattam neki a likamat.
– Kérte, hogy mutasd meg neki?
– Igen. És néha beledugta az ujját. Aztán pénzt adott, hogy ne mondjam el senkinek. Mondjátok meg neki, hogy Nyúlszájnak és az anyjának kell a pénz.

A ZSAROLÁS

Elmegyünk a plébánoshoz. A templom mellett lakik egy nagy házban, amit parókiának hívnak.
Meghúzzuk a csengőzsinórt. Öregasszony nyit ajtót:
– Mit akartok?
– Beszélni szeretnénk a plébános úrral.
– Miért?
– Valaki haldoklik.
Az öregasszony beenged bennünket az előszobába. Bekopog egy ajtón:
– Plébános úr! Fel kell adni valakinek az utolsó kenetet.
Kiszól egy hang:
– Máris megyek. Várjanak meg!
Várunk néhány percet. Szigorú arcú, magas, sovány ember jön ki a szobából. Arannyal hímzett fehér köpenyfélét visel, alatta sötét ruhát. Azt kérdezi:
– Hova kell menni? Ki küldött benneteket?
– Nyúlszáj és az anyja.
Azt mondja:
– A rendes nevüket kérdezem.
– Nem tudjuk a rendes nevüket. Az anya vak és süket.
A város utolsó házában laknak. Haldokolnak az éhségtől és a hidegtől.
A plébános azt mondja:
– Nem ismerem ugyan őket, de hajlandó vagyok feladni nekik az utolsó kenetet. Mehetünk. Vezessetek oda hozzájuk!
Azt mondjuk:
– Még nincs szükségük az utolsó kenetre. Egy kis pénzre van szükségük. Vittünk nekik fát, egy kis krumplit meg babot, de többet nem tudunk tenni értük. Nyúlszáj küldött ide bennünket. Néha adott neki egy kis pénzt, plébános úr.
A plébános azt mondja:
– Lehetséges. Én sok szegénynek adok pénzt. Nem emlékezhetem mindegyikre. Tessék!
Keresgél a nadrágzsebében, és a markunkba nyom egy kevés aprópénzt. Azt mondjuk:
– Ez nem elég. Ez egy darab kenyérre se elég.
Azt mondja:
– Sajnálom. Sok szegény ember van. És a hívek egyre kevesebb alamizsnát adnak. Manapság mindenki szűkölködik. Menjetek Isten áldásával.
Azt mondjuk:
– Rendben van, mára beérjük ezzel a kevéssel, de kénytelenek leszünk holnap újra eljönni.
– Micsoda? Ez meg mit jelentsen? Holnap? Nem foglak beengedni benneteket. Távozzatok, de tüstént!
– Holnap addig fogunk csöngetni, amíg be nem enged bennünket. Bekopogunk az ablakokon, rugdosni fogjuk az ajtót, és mindenkinek elmondjuk, hogy mit csinált Nyúlszájjal.
– Én soha semmit nem csináltam Nyúlszájjal. Azt se tudom, ki az. Biztos kitalált mindenfélét. Senki se fogja komolyan venni, amit egy gyengeelméjű lány terjeszt rólam. Senki se fog hinni nektek. Hazudott az a lány.
Azt mondjuk:
– Nem számít, hogy igazat mondott-e vagy hazudott. A rágalom is megteszi a magáét. Az emberek szeretik a botrányt.
A plébános leül, törülgeti az arcát egy zsebkendővel.
– Rettenetes. Tudjátok egyáltalán, hogy mi ez?
– Igen, plébános úr. Zsarolás.
– A ti korotokban... Szörnyű.
– Igen, csakugyan szörnyű, hogy erre kellett vetemednünk. De Nyúlszájnak és az anyjának okvetlenül szüksége van pénzre.
A plébános feláll, leveszi a köpenyt, és azt mondja:
– Megpróbál engem az Úr. Mennyit akartok? Nem vagyok gazdag.
– A tízszeresét annak, amit adott. Hetente egyszer. Nem kérünk magától lehetetlent.
Kiveszi a pénzt a zsebéből, odaadja:
– Szombatonként gyertek! De nehogy azt higgyétek, hogy a zsarolásnak engedek! Könyörületből teszem.
Azt mondjuk:
– Pontosan ezt vártuk magától, plébános úr.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.