Gondoltam, legfőbb ideje egy olyan könyvet elolvasni, amely azt állítja magáról, hogy „aha”, mármint hogy ez az ő műfaja, és ott is van a terminus igazán csábító kifejtése is: „népszerű-tudományos-romantikus-szocio-pszicho-thriller-akció-vígjáték (12 éven felüliek kiskorú felügyelete mellett ajánlott) stb., stb.: észosztás, -szorzás stb.” Találva éreztem magam, elsősorban a kiskorúak állandó felügyelete alatti állapotom miatt. Így hát kinyitottam a könyvet. Az első teleírt lapon egy rajz volt, mellette szintén kis olvasástörténet (mint ez itt), melyben azt a rajzot „kezdő iniciálénak” nevezi a könyv szerzője, s elmeséli, hogy mit látott először, mit másodszor és mit egyszer csak. A második bekezdésnél viszont a 12 éven aluli kiskorúak elsomfordáltak mellőlem, így magamra maradtam a Qalandra Fel bekezdéssel. Persze ahhoz, hogy maradjanak, modelleznem kellett volna a galaxist, a Tejút, a Nap és a Föld és a szerző izgalmas spiráljait, a „bájos perturbanciát” – de hát ez megvolt az iskolában kozmikus ismeretek órán. Igaz, ott nem Farkas Zsolt pörgött nekik, de mit tehettem volna: nyelvileg tényleg nem annyira lenyűgöző a passzus.
És jött az iniciálé felismeréstörténetéből valószínűsíthetően az „egyszer csak” megvilágosodás: „Qúrni jó. Egyrészt nagyon, másrészt minden szempontból.” Olvashatni erről a tézisről még egy-két helyen, a dolog nóvumát a szerző az axiomatikus forma – lásd: A háromszög szögeinek összege 180 fok. A világ mindaz, aminek esete fennáll. – és az állítás tartalma közötti disszonanciára bízta. Az ilyesmi vicces szokott lenni (Micimackónak nagyon bejött ez a technika), mára egy kissé le is lett strapálva.
S ez a gondom ezzel a könyvvel: ahelyett, hogy aha, vagyis szórakoztatva osztaná és szorzaná az eszet, nehézkesen szellemeskedik. Nehézke. A todományosságnak – azokon a helyeken, amelyeken meg tudom ítélni – lőttek, marad (a kitartó felnőtt mellett) a szívós törekvés a boldogságra. Olyan hangnemben, mint aki tudja a tutit: sose halunk meg. Illetve aki meghal, magára vessen. Arról a lúzerről nem is szólva, aki még hiányozni sem restell annak, aki szerette őt. Holott könnyen beláthatnánk: a tragédia, a katarzis ideje lejárt, ócska ideológiák. Főként ha a szerzőt követve onnan nézzük a dolgot, hogy az elektron így, az atommag úgy, no meg a szilvamag alakú pálya, s „minden pillanatban millió szám hagynak el elektronjaim”. (Csodálkozom, hogy az el-ektront kihagyta, mert többnyire minden ilyenre lecsap a szerző: „qultúra”, „homoXóra”, „egyed(ül)i”, „See? Si, seňor.”, „részvét: vészrét”, vagy itt az egyik leggyászosabb: „(vé)lé(mé)nye”.)
„Ha egy elektron eltűnik egy kvantumpályáról, azonnal megjelenik egy másik(on). És ha nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, akkor honnan tudjuk, hogy sok van belőlük? Hát hogy különböző helyeken vannak (,) különböző időpontokban és hatnak egymásra. Vagyis: tér, idő, okság, a három kanti apriori szemléleti forma, ami tehát a megismerő(/rés) sajátossága és nem a dolgoké maguké. A qvantumfizikus meg abból indul ki, hogy dehogynem. (Vö.: kezdetben vala az Igen.) Ha csak (az [az]) egy van, akkor minek számolgatni, nemde. Minek a számáról beszélhetnénk, nemde, és kinek a szám(láj)ára? A szám feltételezi az átvihetőséget egy dologról egy másikra (a jelölhetőséget). Vagyis a megkülönböztetés (a több, a sok) már létezik.” Tudományos és szép ez a hangnem? Mert a szöveg, smile-jellel tompítva ugyan, de ezt vallja magáról. Illetve a későbbiekben a szépség-ügyet kivédi azzal, hogy minél szebb vagy, annál szebbnek látsz engem – ki merné ezek után rondának mondani például ezt a sok zárójelet, melyek mind-mind ott vannak az idézett passzusban is, a könyv 24. lapján?
Kant egyébként is a szöveg egyik démona. Folyton rátereli a szót, hogy aztán legyen min idegeskednie: „Kant emlékezetes megfogalmazása szerint 'a' 'felvilágosodás' 'az' 'ember' 'kilábalása' 'a' 'maga' 'okozta' 'kiskorúságból' […] Márminthogy a gyereknek nincsenek értelmes kérdései, csak a felnőttnek értelmes válaszai?” (28.) A Kant-hivatkozás lihegő idézőjeleinek indoklását nem érzi szükségesnek, hiszen 12 év alatti gyerekek számára is evidencia, hogy a felvilágosodás tulajdonképpen nem is felvilágosodás, az ember nem is ember, s a névelő sem névelő tulajdonképpen. De miért azonosítja a kiskorút a gyermekkel? Az infantilizmus/infantilizálás ebben a magát szociónak is ígérő könyvben egyáltalán nincs benne a képben, pedig a társadalmi konstrukciók egyik leghatékonyabb manipulálási stratégiája.
Farkas lazán így írja át Kant „a csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem” – a maga korában elképesztően forradalmi, ma az álismerősségtől szinte olvashatatlan – mondatát A tiszta ész kritikájából: „A napsütötte ég fölötted, az erkölcsi törvény kívüled.” A napsütötte eget hagynám is békében, ellentét +boldogságduma, „az erkölcsi törvény kívüled” viszont hiába, hogy a könyv egyik fő tanulságára utal, a folyamatos (de semmiképpen nem önzetlen) figyelemre a másik iránt, a szociabilitásra és ennek szuperlatívuszára, a „qúrásra”, valami tisztázatlan módon infantilizálja a megszólítottat: hogy mi a jó neked, azt én döntöm el. Hajszálra attól az agyonhasznált szövegtől, hogy mi a jó neked, azt mi döntjük el, a guru vagy a Párt dönti el. Prekantiánus gondolat. Poszt átírások például a „fölöttünk ez a csillagos nincsen, és bennünk ez az éhes gyomor” (Krasznahorkai), vagy a „bennem semmi, fent Gagarin” (Esterházy).
Farkas egyik legprekantiánusabb gondolatmenete az, amelyikben az önkényt a „legalázatigényesebb, önkényellenesebb, melósabb feladatnak” igyekszik átmagyarázni. Persze, le van védve, hiszen nyilvánvalóan „játék” az ellentétekkel. De a csúsztatás a játékban is csúsztatás: a hármas leg...bb mintájára egy szuszra sorolja fel az önkény önkényellenességére érvként azt, hogy a teljes önkény feltételezi az összes tényező „megismerését, megértését, uralását”. Az „uralás” itt részint tautológia, részint az előtte álló másik két viszonyulási módtól különböző minőség – mondjuk olyasmi, mint a fociban bevágódni az ellenfél csatára elé. Uralni akkor próbálom a másik játékost, amikor hiába, hogy oly gyors vagyok, mint a gondolat, az mégis elhúz mellettem a labdával, s már szabályosan nem tudok ez ellen semmit se tenni.
„Elfojtás az, aminek hazugság a vége” – olvassuk Farkas aforizmáját, de vagy elmagyarázza, mi minden az elfojtás tünete (tulajdonképpen minden, ami problémát jelent valaki számára, és nem intézi el azonmód, röptiben), vagy meghagyja így, reklámszlogennek. És így már jobb: ki lehet próbálni, milyen árucikket lehetne melléjük társítani: „Jó az, ami neked is jó.”; „A legtutibb kém, amelyik nem tudja, hogy kém.”; „24 óra munka, 24 óra pihenés, 24 óra szórakozás, ha jól csinálod.”; „Igaz: tőled tudom.” Minta is van a könyvben, éppen az „igazság” témájában: „A kampány első felében: Tell her the truth. Pl. Buli: a Csaj csak a Szépfiúra koncentrál és nem veszi észre az Igazit. A Szépfiú le is lép, a csaj zavarba is jön, de... Narrátor: „Tell her the truth.” Ha kocsireklám, akkor a következő képen a Csaj és az Igazi beszállnak a kocsiba, ha piareklám, akkor a Csaj tölt belőle az Igazi poharába stb. A kampány második felében: Tell him the truth.” Mindenképpen derűsebb ez az olvasási stratégia, mint a másik, melybe hajlamos a szöveg belehajszolni az olvasóját: ha nem fogadod el tanításait, pszichés zavarokkal küzdesz. In concreto: vagy neurotikus vagy, vagy paranoiás, vagy depressziós. Ha pedig skizo, akkor kreatív.
De a megbélyegzés előtt megpróbál elbűvölni. Olyan általánosan fogalmaz, hogy akiben van készség a folyamatos magára ismerésre, hát ismerjen magára. Hivatkozásai között egyszerre van ott Simone Weil meg Hazai Attila, Kierkegaard és Bobby Peru, a pornófilmrendező. Ezen ne múljon, mindenki kiválaszthatja a magáét. Akár a horoszkópok. Farkas persze tudja ezt is (és mutatja is, hogy tudja), ír a könyvébe horoszkóp-paródiát, ami szintén jó. Olyan a viszony a horoszkóp-technika alkalmazása és a horoszkóp-paródia között, mint az aforizmák és a reklámszlogen kifejtése között. Naná, hogy melyik tetszik, ha már választani lehet.
Pedig bátor könyv lehetne. Bátor, mert többször, többféleképpen szóbahozza azt a munkás hétköznapjainkat átjáró tapasztalatot, hogy az ember ma már szlogenek szintjén sem bír rendesen odafigyelni a helyzetre, másokra, önmagára. A „to be is to have” privatív ideológiájának, az „állj meg, pillanat” statikus elvontságának méltán rokonszenves bírálatát olvashatjuk. Vagy – lábjegyzetben – azt az üdítő társadalomkritikai megjegyzést, hogy „Lakni, enni muszáj. Nosza, legyen ez a legdrágább. Így a lakás- és élelmiszerárak gondoskodnak arról, hogy minél többen legyenek önkéntesek, akiknek kizsákmányolják a munkaerejét.” De van úgy is, hogy ráereszkedik a konvencionális szociális mizériára: a házasságban például csak az a helyzet téma, amikor a nőnek nincs kedve; a nyilvánosság előtti életmódról csak a feleségek kisszerűségéről ír példamondatokat; a táncjelenetben mindig akad a nőnek egy barátnője, akit a férfi a nő helyett magához húzzon.
However, szeretethimnusza szép és jó: „Nem jog, nem kötelesség, nem ígéret, nem fenyegetés, nem szerződés, nem zsarolás, nem zsold, nem sarc. Onnan tudod, hogy szereted, hogy nem hiányzik, ha nincs veled, és örülsz neki, ha veled van.” Stb. – lásd a Szeretni passzust a könyv 68. lapján.

Selyem Zsuzsa