Márton László kötetei ritkán vékonyak, a kivételek csak erősítik a szabályt. A tavalyi (Ne bánts, Virág!) zsebkönyvnyi méretű után, idén egy 357 oldalas 3 részre osztott, egyenként 6-6 elbeszélést tartalmazó színes (citromsárga dominanciájú) borítós könyvvel lepte meg régi és jövendő olvasóit.

Koszta Gabriella, a Jelenkor Kiadótól üdvözölte a nagyszámú jelenlévőt (teltház), majd átadta a szót Mészáros Sándor irodalomkritikusnak, aki a szokott élénk és érdeklődést keltő módján bele is fogott a könyv méltatásába.

Laudációját rémülete három aspektusának kifejtésére alapozta. A könyv kézbevételekor nem gondolta volna, hogy az 1983-ban megjelent első Márton-kötet (A Nagy-Budapesti rém-üldözés) überelhető lenne, megijedt attól, hogy a regényíró ezúttal alkalmi írásait foglalta kötetbe, s harmadjára: a könyv címe a realista elbeszéléseket juttatta eszébe, remélte, nem joggal, de a „miért?” azért ott motoszkált a fejében.

Mészáros felidézte azon személyes élményét, amit az 1983-as mű jelentett neki. Igazi nagy esemény volt, egészen áhítatosan rajongott érte. Radikálisan más volt a környezetében és előtte megjelent alkotásoknál. A realista prózával szemben a képzelőerő invenciójával, tetemes műveltséganyaggal, tapasztalattal bírt, szokatlan módon utalt a romantikára és a manierista stílusra. A valóság leírásával szemben a fantázia uralta a mártoni technikát. Szóba került az olvashatatlanság bélyege is, ami Márton műveit rendre, de az Átkelés az üvegent mindenképpen megjelölte, ezáltal háttérbe is szorította íróját és műveit. Egyedül talán az Árnyas főutca (ismét egy karcsúbb kötet) kapta meg a teljes elismerést és figyelmet. De talán pont ennél a műnél érti és értékeli félre magát a szerzője – mondja Mészáros –, bár azóta talán már revideálta e nézetét. Az ÁF alkalmi írás volt bizonyos értelemben, így az „alkalmiságtól” való félelem most sem kell, hogy jogos legyen.

A kötetet olvasva biztos, hogy pofára esik az az olvasó, aki fabuláris történetre vágyik, mert bár Márton elbeszélői ezúttal jóval visszafogottabbak a szokottnál, s a képzelőerőre is némi hám került, azért semmiképp sem visszalépés a kötet, mely címében (látás, hallás) a tapasztalható világ egyfajta leírására utalhat. Működik az olvasót csapdába ejtő mártoni gépezet, különféle csapóajtók vannak a szövegben elhelyezve, de folyamatos az ellenállás a ’70-es évek unalmasnak érzett prózájával szemben. Némi cinizmus („lesz ez még rosszabb is, pedig már most sem jó”), plusz 3-4 prózahagyomány újraírása, poétikai cselek jobbra, olvasóknak szánt üres helyek balra, játékosság és irónia jellemzi az új kötetet is.

A magyar irodalom kicsit butácska – így Mészáros –, nem szereti a művelt írókat. Ez egy ilyen irodalom, a művelt írókat (lásd Szerb Antal, Szentkuthy) ignorálja. Most Márton sem rendez műveltségi vetélkedőt, de rejtett kínai ajtók azért vannak, aki akar, továbbléphet a szövegekben. Az elbeszélői kedély és habitus azonban maradt, egyfajta titkos nevetésként lehetne leírni, amit nehéz megfejteni. A magyar olvasó valahogy a mikszáthos és partinagylajosos humorra vevőbb, Mártoné inkább swifti (lásd „lesz ez még rosszabb is”). Semmi pántragikus moralizálás, de fapofával írja le a legképtelenebb dolgokat is. Szörnyűségek derűvel, ahogy a Nagy-Budapesti rém-üldözésben is, de itt már több dolgot bíz az olvasóra. A képzelet és a valósnak hitt világok Mártonnál kibogozhatatlanul összekeverednek, egységbe kerülnek.

Végül a kritikus értékelt: nem egységes a novellák teljesítménye, ami nem baj, nem akar klasszikus kidolgozású kötet lenni, 3-4 nagyon jó szöveg, 6-8 igen jó, meg a többi sem rossz.

Ezt követően, hogy a laudátor is pihizhessen, Márton László felolvas a kötetből. Az utolsó elbeszélés (Távolsági járat) 8. fejezetét, amelyben egy fiú egy mozielőadáson felfedezi, hogy ő szerepel a filmen, ami már csak azért sem lehet, mert a film még az ő születése előtt készült. Ebből aztán mindenféle bonyodalom származik…

Az est beszélgetős részében Mészáros (nagyon helyesen) végig provokál, rákérdez a női karakterek mellérendeltségére, hogy miért váltott regényről novellára a szerző, fő kérdésirányként pedig sokat forszírozza, hogy Márton talán egy önmagát félreismerő, sértett drámaíró, aki a regényekért odahagyott egy nagyon is sikeres drámaírói pálya-lehetőséget.

Az igaz történeteket (is) író Márton szerint a női szereplők valóban szubdominánsak a történeteiben, de a szituációkba helyezve őket a mozgástér hiánya szabja meg karaktereik „mellékességét”.

A rövidebb próza írásának több oka is van, egyrészt a regényírás közben kirostálódnak ötletek, amiket később meg kell írni, mert nem tud tőlük egyszerűen megválni, másrészt pihenésképpen jól jön valami rövid (szöveg) két regény között, meg a folyóiratokban sem lehet állandóan regényrészleteket közölni, ilyen értelemben a novellák alkalmi szövegek, azaz felkérésre íródhatnak. Ugyanakkor érdekes kísérlet, hogy a regények bonyolult és összetett struktúráját mennyiben lehet a rövidebb próza keretei között megvalósítani. Ez a kísérlet még nem ért véget… s itt egy közepesen hosszú (amennyire beszélgetőpartnere hagyta) eszmefuttatás következett az alkotói mechanizmusról, ahogy a szituáció és a karakterek összekapcsolódásával létrejönnek a lehetséges ötletek és történetek.

Az energiák (hiába?) felemésztődése valamint a műnemiség kérdéskörét érintve Márton inkább a magánszférába sorolta a lehetséges válaszokat, de ezeknek nincsenek irodalmi konzekvenciái – állította. Bár Kukorellyt idézve, úgy tűnik „befrusztrálódott”, inkább arról van szó, hogy már nem tudott a drámaírás terén továbbfejlődni, a regényírásban viszont igen. Másrészt a prózai köteteinek kiadása biztosított, egy színjátszó csoport kevésbé, Csizmadia Tibornak sok évébe telt egy színház élére kerülni, s hogy A nagyratörőt (meg a Faust-fordítását) előadhassák csak ekkor lett biztosítva. Azóta ismét felértékelődött számára a színház.

Mészáros telibe talál következő kérdésével: írna-e Márton szerelmes történetet 220 oldalon, megrendelésre, jelentős siker és jövedelem céljából, ha például a Jelenkor-főnök, Csordás Gábor erre kérné? Márton biztos benne, hogy Csordás Gábor nem kérné ilyenre, de mások már megtették: Münchenben, egy ugandai vendéglőben tárgyalt az osztrák kiadójának német tulajával, aki megpendítette a 180 oldalas – némi intellektuális izébe csomagolt – szerelmi történet lehetőségét, s Márton érzete, hogy csak 20%-ban vicces az előadott kérés, s a szekerének rúdja erősen kiáll már a kiadótól. S lőn!

Szó esett a személyiség és a kultúra érettségi fokáról is, például Vörösmarty vagy Kemény Zsigmond esetében a kultúra egészen lemaradt a személy érettsége mögött, de a népszerűség és a visszhangtalanság kapcsán is nyilatkozott az író. Neki elég az a kb. 1000-2000 olvasó, aki vásárolja a könyveit, örülne 3000-nek is, de a sokszorosával nem tudna mit kezdeni, s celebként sem akarna dzsungelben ugrálni, mert egyrészt nem maradna ideje írni, másrészt úgy érezné, nem rendelkezne elég szabadsággal. Televízióba csak akkor megy, ha irodalmi témában kell megszólalnia. Neki az is siker, ha látja, hogy a villamoson olvassák a könyvét, a fűszeres állítja, hogy tudja, hogy ő kicsoda, vagy ha a színházban az adminisztrátor kisasszonyok örvendenek a közelgő újabb bemutatója okán.

Mészáros azonban nem hagyja ennyiben, el akarja csípni a hiú írót Mártonban, aki kötélnek áll, és 31 éves ismeretségükre hivatkozva belemegy, hogy közösen derítsék ki, mi lapul e gyanús szerénység mögött. Kicsit borzolja az író idegeit, hogy többen inkább műfordítóként és kritikusként tartják számon, semmint szépíróként, de Márton tisztában van ezzel, ugyanakkor nem ért vele egyet. Ebben maradnak, ugyanis Mészáros sem tud hirtelen új fricskát. Márton még felolvas a 9. és 10. fejezetből, folytatva az elbeszélést, aztán dedikálja szépszámú közönségének az új kötetet. A dedikációi megérnének egy külön írást, de inkább tapasztalja meg mindenki maga a saját Márton-könyvében, s így akár 3000-en is lehetünk.

Rácz I. Péter