hirdetés

Ahol a térkép kilyukadt...

2018. február 6.

Európa határvidékein, ahol számos nemzetiség él együtt, a nacionalista frázisok érvényüket vesztik. – Danyi Gábor riportja és Diana Takácsová fotói az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata In Between? elnevezésű projektjének terepmunkájáról, amely a magyar-román határvidéken zajlott.

hirdetés

Útban délre, két óra várakozás a Népliget buszpályaudvaron. Az aluljáróban lévő Fradi-kifőzdében ebédelünk: olcsó, ehető, de a vegáknak sovány az étlap. Körülményeskedés és tétovázás a rendelésnél, ráadásul tolmácsolni kell. Magunkon érezzük a levesük kanalazgatása közben fel-felpillantó helyiek gyanakvó tekintetét.

Gyanakvásuk nem megalapozatlan. Heten vagyunk, mint a gonoszok. Anna félig orosz, félig magyar származású szociológus hallgató; Dia szlovákiai magyar, de ért a fotográfia nyelvén is; Ana-Maria romániai antropológus hallgató, aki csípősen ironikus megjegyzéseit megnyerő mosollyal oldja fel; az érzékeny és végtelen empátiájával kitűnő Laura Boglárka maga is határvidéki; a számtalan nyelven beszélő Šarūnas Vilniusból érkezett, magával hozva az északi népek távolságtartását és magányát; a közvetlen és örökké vidám színész, Gabriel pedig Madridból. Magyar névrokona, a csoport koordinátora immár két éve Varsóban él.

Csak egy hete ismerjük egymást. Az In Between? projekt keretében a magyar-román határvidékre tartunk, ahol egy hetet fogunk eltölteni, miközben interjúkat készítünk különböző nemzetiséghez tartozó helyi lakosokkal. A bárszékek, amelyeken ülünk, láncokkal vannak egymáshoz fűzve. Nehogy ellopják őket? Egy kocsmai verekedés elfajulását megakadályozandó? Vagy a csoport összetartását elősegítendő?

A lambériázott falakon körben Fradi-sálak és játékosportrék a régi szép időkből. Közöttük egy plakát, sörösüvegeket ábrázol tömött sorokban. "Life is full of difficult decisions". A berendezés többi eleme azonban ellentmond a plakátnak. Ami a futballcsapatot vagy a nemzethez való tartozást illeti, nem marad sok választási lehetőség.

A mennyezetről magyar zászló lóg, a bejárattal szemben Nagy-Magyarország térkép. A belépő elé táruló dicső múlt emelkedettségét visszarántják az aluljáró szint pokoli bugyrai, az elhanyagolt berendezési tárgyak és a zsíros, gyomrot megülő étkek választéka. A sálakon, zászlókon és térképeken túl kifakult, de színvilágukkal a sötétbarna lambériától még így is élesen elütő poszterek függőággyal, pálmafákkal és tengerrel. A tulajdonos eredeti szándéka ellenére az eklektikus kompozíció melankóliát áraszt: a kifőzde és a tenger, a dicső múlt és a jelen közötti áthidalhatatlan távolságot hangsúlyozza.

Bő háromórás, álmosító utazás a Nagy-Magyar-Alföldön keresztül. A magyar-román-szerb hármashatár közelében ébredünk. E régió, amely rendkívül sokszínű és összetett kulturális hagyományokkal rendelkezik, más tapasztalatokat tartogat. Elég egy pillantást vetni a többnyelvű helységnév-táblákra a romániai Tornyán, ahol románok, szerbek és magyarok élnek együtt, vagy Deszken, amely egyike a Szeged környéki szerb falvaknak. Szegeden számos nemzetiség képviselteti magát, bolgárok, lengyelek, görögök, németek (svábok), örmények, szlovákok és ukránok.

Makó közelében

A sokszínű népesség az egykori, számos nemzetiséget magukban foglaló birodalmak öröksége. Bár a Magyar Királyság, az Oszmán Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia már rég a múlté, hátramaradt a különböző nyelvek, vallások és etnikumok olvasztótégelye. A Kárpát-medencét ma az első világháború után született nemzetállamok határai tagolják. A 20. század során e határok számos alkalommal változtak, áttelepítésekkel, etnikai tisztogatásokkal és más tragikus eseményekkel kísérve, amelyek jelentős hatást gyakoroltak a különböző nemzetiségű lakosok közötti kapcsolatokra. Ennek ellenére az interjúalanyok úgy festették le a határvidéket, ahol a különböző nemzetiségek békés együttélése régre visszanyúló hagyományokkal rendelkezik.

Házfalak Makón

A határvidékeken megkérdőjeleződnek azok a kategóriák, amelyek segítségével egy nemzetállam általában legitimálja magát. Itt az identitás, a nyelv, a vallás mintázatai jóval sokszínűbbek és összetettebbek. "Én szerbnek vallom magam" -mondja Brczán Szpomenka tökéletes magyarsággal. Szpomenka, akinek apja szerb, anyja magyar, a mintegy 170 főt számláló deszki szerb közösség tagja. A háromezer fős lakosságú Deszknek mindössze 6-7%-a szerb, a falut mégis szerb községként tartják számon. Szpomenka elérzékenyül, amikor a közösséget érintő asszimilációs folyamatokról beszél.

Szpomenka öccse, Krisztifor a deszki szerb kulturális élet egyik kulcsfigurája. Egy Maros menti táncot említ, a podvojét, amely – bár szó szerint azt jelenti, ‘kettes’ vagy ‘páros’ – egyaránt magában foglal román, magyar és szerb elemeket. Este, miközben Krisztifor előételnek brza gibanicát, vagyis juhtúrós rétest, főételnek pedig punjena paprikat, vagyis darált hússal és rizzsel töltött paprikát készít, benépesül az óvoda épületének egyik terme: a szerb közösség idősebbjei járnak össze, hogy tangóharmonikával kísérve népdalokat énekeljenek.

Tornya, Románia

Időnként az identitás helyi, regionális mintázatai jóval élesebb kontúrokat kapnak, mint az etnikaiak. Maria Gavra, aki a román-magyar határnál fekvő Tornyán született, egy szerb barátját idézi: "Nem vagyunk sem magyarok, sem románok, sem szerbek. Tornyaiak vagyunk."

A tornyai tájházat egy lelkes és energikus házaspár, Tóth Piroska és Suttyák András alapította és működteti immáron tíz éve. A kapu nyitva, a betévedő csak nyomós indokkal kerülheti el, hogy áldomást igyon a házigazdákkal, akik akkurátusan körbevezetik az összegyűjtött tárgyakkal roskadásig megtelt termeken. Az első helyiségben az ajtóval szemben komód, fiókjaiban kelengyével, a távolabbi sarokban szövőszékek, a polcokon petróleumlámpák, az asztalon a tájházért és a házigazdák szakácstudományáért járó elismerések: oklevelek, kupák, serlegek. Az asztalon egy csuporban miniatűr magyar, román, szerb és uniós zászló. Hirtelen sötétbe borul a helyiség. András tréfásan kiáltozni kezd: "Ceaușescu! Ceaușescu!". Amikor a kommunista diktátor szelleme visszajár kísérteni, hiány támad valamiben. Most éppen áramkimaradás van. Nem hiányzik senkinek.

Tóth Piroska és Suttyák András

Tornyától mindössze 10 km-re, de már a határ túloldalán fekszik Battonya, ahol ugyancsak magyarok, szerbek és románok élnek együtt. A kommunista korszakban minden iskolás gyerek ismerte a "Battonyától Nemesmedvesig" szókapcsolatot. Battonya volt az első magyar település, melyet a Vörös Hadsereg 1944-ben "felszabadított". Abban az épületben, amely az 1950-es években pártházként működött, ma egy lelkes csapat dolgozik. A Fodor Manó Helytörténeti Egyesület hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy Battonya múltjának darabjait – beleértve a korabeli fotókat, képeslapokat, más dokumentumokat és tárgyi emlékeket – felkutassa és összegyűjtse. A nem túl fényes jövő számára. Trianon előtt regionális központ, ma kisváros a periférián, amely komoly nehézségekkel néz szembe, beleértve a munkanélküliséget, az elöregedést és a kisváros elnéptelenedését.

Tornya, Románia

A bolgár-román-magyar kevert népességű Óbesenyő alig néhány kilométerre fekszik a magyar-román és a román-szerb határtól. A bolgárok az Oszmán Birodalom elől menekülve telepedtek le Bánátban, a 18. század közepén. Nyelvük, amelyet az elszigeteltségben magyar és német nyelvi hatások is értek, egészen más irányba fejlődött, mint az anyaországé. A bolgárul tudók rendszerint nem értik a bánáti bolgárok nyelvét. Vallásuk – miután nem ortodoxok, hanem katolikusok – ugyancsak egyedülálló. Az óbesenyői katolikus templomban kalapos Jézus tekint le az egyre fogyatkozó hívőkre.

Jan Vasilcinnel, a bolgár katolikus plébánossal a kultúrház egyik termében találkozunk. Az asztalon üvegpoharak. Úgy tűnik, hosszú ideje hevernek érintetlenül. A falon festmény, amely a falon túli utcaképet ábrázolja. Ahelyett, hogy ablakot nyitottak volna, falra festették a teret a szökőkúttal, körülötte fákkal, a templommal a háttérben. A festményen nincs jele, de odakint szakadatlanul esik. A szökőkútban egy fél pár sportcipő ázik. Jan Vasilcin lefordította az Új Testamentumot bánáti bolgárra. Húsz év múlva nem lesz senki, aki el tudná olvasni a szöveget.

Óbesenyő, Románia

Az utcán kóbor kutyák, beomlott házak. Egy 6-7 éves roma kisfiú felnőtt biciklin érkezik a temetőbe. A biciklit az egyik sírhoz támasztja. A hagyomány szerint, ha a temetőbe látogatók érkeznek, alamizsnát remélve megjelennek a szegények is. A roma fiú tétován bóklászik körülöttünk a temetőben. Türkiz pulóvere élesen elüt a helyszíntől, de élteti a reményt, hogy ételre vagy pénzre számíthat. Még mindig esik, több számmal nagyobb cipőjén lyukak tátonganak. Mi lesz vele öt év múlva, tíz év múlva? A szétfeslett cipő lyukain keresztül elillannak az álmai.

A temető mellett, Óbesenyő, Románia

E határvidéket – a perifériát – lyukakkal lehetne jelölni a térképeken. Ha a határvonalak megrajzolásánál túlságosan megnyomják a ceruzát, a papír elszakad, a térrel együtt, amelyet ábrázol.

A tornyai tájház kertjének természetes határai vannak: a kert végében ér folyik. A partjáról látni lehet a már Magyarországhoz tartozó házak tetejét. A kettő közötti tér: a senkiföldje.

Tornyát elhagyva megállunk fotókat készíteni a háromnyelvű helységnévtábláról. A határőrök járműve azonnal megjelenik, két férfi lép a busz mellé. Azonnal fejezzük be a fotózást és hagyjuk el a területet. Engedelmesek vagyunk. A határállomáson hosszú vizsgálatnak vetik alá az útleveleinket. A sofőr meg van róla győződve, hogy a csinos határőr hölgy flörtöl vele. Nem tart túl sokáig. Egy fél óra, és továbbengednek bennünket: magunk mögött hagyhatjuk a határmente senkiföldjét.

*

A cikk az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata In Between? elnevezésű projektjének keretében született.

A projekt résztvevői: Alexandrov Anna, Bóka Laura Boglárka, Ana-Maria Despoiu, Šarūnas Rinkevičius, Diana Takácsová, Gabriel Vivas Martinez.

Projektkoordinátor: Danyi Gábor.

A magyar-román határvidékről készült kisfilm megtekinthető itt.

Fotók: Diana Takácsová

Danyi Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.