hirdetés

Akácillat a könyvtárban

2017. július 7.

A szöveg naivitása ma is élénk, friss lendületet közvetít. Szép Ernő a fiatalságról ír. Keservesnek, tébolynak, stupidnak írja le az ifjúságot, mégis milyen szép, illatos, színpompás emléknek. – Mészáros Gábor gondolatai a könyvtárban Szép Ernő prózájáról.

hirdetés

Szép Ernő mintha jobban lekötné a szépírók figyelmét, mint az irodalomtörténészekét – többen ajánlják, mint értelmezik. Az elemzői érdeklődés az utóbbi években élénkült fel, de nem akarom elszólni magam.

A Noran Kiadó 2003-as kiadványát olvasom. Négy regényt illesztettek egymás mellé az életmű különböző – olykor egymástól igen messzire eső – pillanataiból, a Dali dali dalt, a Lila Ákácot, az Ádámcsutkát és az Emberszagot. A válogatás végigköveti a beszélő személyes történeteit. A négy regény vallomásainak személyessége, a pillanatképek privát történetekhez kapcsolt narrációja lehetőséget ad az életmű ilyenforma összegzésére. Ahogy a stílus is – az epizodikus, tárcaszerű történetvezetés, -szerkesztés lendületessé teszi a négy regény együtt és egybeolvasását.

A Dali dali dal gyermekkori történet; a Lila ákác és az Ádámcsutka olvasható szerelmi történetekként két különböző korból, két különböző világból. A Lila ákác az első szerelemről szól, az Ádámcsutka pedig egy olyan szerelemről, amire kissé bátortalanul tér rá a szerző. Esetleg a meglepettségtől nem jutott szóhoz? Vagy a korkülönbség miatt? Azt hitte talán, hogy nem lesz része, hogy már csak reménykedhet ilyen érzékeny kalandban?

Az Emberszag kilóg a négyesből mind tematikáját, mind a megszólalás mikéntjét tekintve. Viszont, ha az attitűdre, a beszélő kérlelhetetlen igazságszeretetére figyelünk, összeolvad a négy regény. Az elbeszélő játékos önreflexivitása, elkalandozásai, gyermekien naiv rácsodálkozásai, érzékenysége és lobbanékonysága többarcú – s épp ettől nagyon is emberi – Szép Ernőt mutat be. Egy olyan Szép Ernő beszél az Emberszagban, aki a traumán onnan van, s az állandó reflexiókkal egy másik, aki már innen; következésképpen a regény utolsó mondatáig – hallgatva – jelen van az a Szép Ernő, aki 1944. november 10-től, a regényben elbeszélt utolsó naptól a regény megírásáig volt és lesz. Az a Szép Ernő, aki nem beszél arról, hogy mi történt ebben az időszakban: „Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad" – mondja Szép elbeszélője a regény zárásaként.

Olvasom a Lila ákácot, és az az érzésem, hogy ez a szöveg megjelenése idején sem volt „korszerű": eleve idejétmúltan született, már a kortárs olvasónak is valami időtlen idillt idézhetett. Nem volt divat kiszólni az olvasóhoz, nem volt a mainstream irodalom része ez a közvetlen beszéd. A szólamok keveredése, a pesti flaszternyelv és a vidéki íz elegye intenzív élmény lehetett az olvasóknak. A szöveg naivitása azonban ma is élénk, friss lendületet közvetít. A fiatalságról ír. Keservesnek, tébolynak, stupidnak írja le az ifjúságot, mégis milyen szép, illatos, színpompás emléknek. A szerző kiszólásai mindegyik regényben artikulálják az utólagos elbeszélés jelentőségét, a beszéd nosztalgikus felhangjait annak minden emelkedettségével és iróniájával együtt.

Az elbeszélő tárcaszerű, szaggatott elbeszélésmódja rajzokat mutat fel az éjszakából. Az orfeum világa, a prostiként is ártatlan cselédlányok, a naiv, kitörni vágyó ifjoncok. Sztereotípiák sora - mindegyik nagy odafigyeléssel, egyenként, pontosan megrajzolva. A mozdulatok miniatűr megfigyelésével, önreflexióval az elbeszélő minduntalan identitását keresi. „Pfuj, hogy el vagyok züllve. Hiszen nem is hagyhatom abba a kártyát. Mikor kezdek el egy korrekt szép életet?" (255). „Az este rám jön és ugyanaz a bepecsételt életem van tovább, megyek fel bakkozni, ott vacsorálok a kártyásokkal, beszélek kártyáról velük, mindig, és fáj a szavakat mondanom, mert nem érdekel ez, utálom, szégyellem, és féltékeny vagyok minden percemre: nem szabadna így múlni nekik, valódi élet nélkül, mind vissza kellene kapni az órákat, a napjaimat, hogy csókokkal és boldog suttogással töltsem. [...] Pedig tavasz előtt mindig holtbiztosra vettem, hogy másképp lesz, az ifjúság jön, gyönyörű, tiszta élet, más, nem tudom én milyen." (312).

Szép Ernőnek (és itt nehéz volna függetleníteni az elbeszélőt a szerző személyétől) szerelmi történeteiben is dilemma a zsidó származás – ahogy az öngyilkosság vagy az öregedés. Egyformán súlyos önvizsgálati kérdések ezek. „Az támadt ott rám mindig, amire úgy szégyelltem gondolni, az, hogy én zsidó vagyok. Ne bánts, amiért megint felhozom ezt előtted. Kérlek, ne bánts. Igen, igen, mi, ketten ezen a kérdésen túlvagyunk, de nekem, ha magamban vagyok, hidd el, még most is sokat van ez a fejemben úgy, ahogy mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg." (178). A nőkkel való viszony, a szerelem keresése is identitáskeresés: „Én nem tudtam, hányadán vagyok a nővel vagyis magammal." (175).

„Most nem lesz írás csak jegyzetelés" – írja Szép az Ádámcsutka első oldalán. Kimondatlanul is érezhető prózáján, hogy a jegyzetelés magát a történetet, a regényt, az eseményt jelenti. A történetek elbeszélhetetlensége, változtathatatlansága van a fragmentált, egészet konstruálni nem akaró keresetlenségben.

Ádámcsutka című regénye így kezdődik: „Negyvenhat éves vagyok. El is múltam, két hónappal. Olyan szép valami történt velem. / Regényt kéne belőle írni, halk, hű könyvet, amilyet olvasni szeretek. / Nem tudom, leülhetek-e még az életben magamnak való könyvet írni. Fáradt vagyok. Nem írok már olyan sebesen, mint azelőtt." (329). Egy korosodó, az ifjúkorból az érett korba lépő ember nézi magát a tükörben, ki ő, mi ő, mindene ő, a teste, a füle, a rossz foga, a félelmei. A négy szöveg részletező leírásain kivétel nélkül érezhető egy önképkereső, önvizsgáló rituálé. Unos-untalan magát keresi azzal is, ahogy bámulja, leszólja az embereket – az a kérdése, hogy kicsoda az a Szép Ernő. Magát vizsgálja akkor is, amikor úgy mutatkozik be, hogy „Szép Ernő voltam".

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.