Aki a szemével ír
A debreceni Hatvani István Szakkollégium beszélgetéssorozatának keretében olyan író- és költőnőket látnak vendégül, akiknek 2009-ben jelent meg új kötetük. Elsőként Rakovszky Zsuzsáva találkozhattak az érdeklődők. Lapis József beszámolójából kiderül, vajon a nőiség problémája kerül-e előtérbe ezeken a beszélgetéseken.
- 2010. március 9.
Akár haza is mehetnék, gondoltam magamban, amint bandukoltam a debreceni költői est helyszínére. Hisz több évet húztam le ebben az épületben, az „Újkoliban”, mely, köszönhetően az egyedül őt nem érintő folyamatos felújításoknak, már csak nevében él újként. Jó ideje annak, hogy csak közös szenvedélyünk, az irodalom köt össze minket – a Hatvani István Szakkollégium rendezvényei kapnak itt helyet, melyeknek rendszeres látogatója vagyok. Idén tavasszal a szakkollégium angolos szakcsoportja szervez egy sorozatot, melyben olyan író- és költőnőket látnak vendégül, akiknek 2009-ben jelent meg új kötetük. Felütésként Rakovszky Zsuzsával találkoztunk.
Kíváncsian vártam, a nőiség problémája előtérbe lesz-e helyezve a beszélgetés során, avagy pusztán a szerzők biológiai nemének azonossága jelenti-e majd a rendezvénysorozat koherenciáját. Nem volt indokolatlan az elvárás, hiszen a sorozat főszervezője és az est moderátora Séllei Nóra, a hazai genderkutatás meghatározó alakja. Ám ebbéli várakozásom kevéssé teljesedett be: a nőiség csak egy, nem is túlzottan hangsúlyos kérdés volt a sok közül.
A koncepció az volt, hogy bár a beszélgetést Séllei Nóra vezeti, a szakcsoport hallgatói (a fotókon az első sorban ülő hölgyekről van szó) is készülnek kérdésekkel, s többen faggatják majd a szerzőt. Emiatt sajátos szemináriumhangulata lett az estnek, a tér három részre tagolódott, mintha egy műhelymunkát figyelnénk, de nincs ezzel semmi baj, a valóban felkészült, időnként elemző jellegű kérdések-hozzászólások jelentősen gazdagították az estet. Jóllehet, az már ez elején kiderült, hogy az írónő a nagyobb ívű szakmai felvetésekre kevéssé tud (és akar) reflektálni.
Vannak olyan szerzők, akik a kevésbé jól sikerült kérdéseket is feszes eszmefuttatásokkal, frappáns bölcsességekkel képesek lereagálni, s kiérlelt nárcisztikusságuk könnyedén megalapozza az író-olvasó találkozók dinamikáját. Nos, Rakovszky Zsuzsa nem tűnt ilyen írónak. Rendkívül rokonszenves, szerény és kedves ember benyomását keltette, ám tétova őszintesége nem minden esetben mutatkozott termékenynek. Ha a Debrecenben töltött egy évéről nem volt több mondanivalója, mint hogy „szép volt”, nem is lehetett belőle mást kihúzni. A Hold a hetedik házban borítójáról elmondta, hogy ő sem értette, miért állnak a gangon a fotelek. Egy hallgató erre a határhelyzetekről kérdezett, a hasadásról, a megfigyelői pozíciókról, a perifériára szorulásról. Az írónő nagyon figyelmesen hallgatta, érdekesnek is találta a fölvetést, de őszintén azt felelte, hogy ő arra gondolt, hogy a borítón egy pesti bérház belső udvara látható, s a kötet több novellája Budapesten játszódik. Vagy arra a nyitott kérdésre, hogy „más-e a tétje a prózának és a lírának”, van, aki bizonyára tízperces monológot „rögtönzött” volna a témában (a közönség nagy örömére, teszem hozzá). Rakovszky kissé zavartan visszakérdezett, hogy mi is pontosan az, hogy „tét” jelen helyzetben, és ennyiben is maradt a dolog. Amikor az került szóba, „költői-e a prózája”, akkor is definiálást kért – ám ebből jobban jöttünk ki, mert elindult egy kis eszmecsere a próza költői természetéről (s ekkor tudtuk meg, hogy ő verset is inkább a szemével, mint a fülével ír, azaz számára a képiség domináns). A költészetről prózára történő váltása kapcsán pedig az derült ki, hogy ez már az angol mintájú drámai monológok írásakor megtörtént, csak ekkor még versbe helyezte az epikai anyagot.
Nála egyébként a próza az, mely jobban megmozgatja a személyes életanyagot, s az emlékek és tapasztalatok rétege prózában tűnik könnyebben hozzáférhetőnek. A vers annyira mélyről indul, hogy ez már-már nem is személyes réteg – talán a kollektív tudattalanhoz van több köze. A hullócsillag évéről elmondta, hogy ez eredetileg teljesen önéletrajzi mű szeretett volna lenni, ám egy pontont megakadt az írásban, a gyermekkor fölkutatásában – s csak amikor szabadabb fikcióként kezdte továbbírni, akkor mozdultak meg belül a régi emlékek. Többször megesett vele az is, hogy egy kitaláltnak gondolt részről valamely ismerőse világosította föl, hogy ez márpedig megtörtént…
Szép momentum volt, amikor arról esett szó, a novellákban valahogy „minden elmegy” a szereplők mellett, az életükben a visszaáramlás, visszazuhanás látszik erősebbnek, mint az előrehaladás. Van-e valami heroizmus abban a szemléletben, ahogyan a talán-elrontott, szomorú sorsukkal együtt élnek (s halnak) a nőalakok? Rakovszky egyik kedves angol költőjét, Philip Larkint idézte ekkor, az „I remember, I remember” című vers utolsó sorát: „Nothing, like something, happens anywhere.” Nehezen lefordítható sor, mondta, s nem is próbálkozott meg vele – kívánom, hogy valamikor tegyen rá kísérletet.
Az est során végighaladtunk Rakovszky teljes életművén, a versektől a műfordításokon át a novellákig (jelenleg szintén történelmi prózán, a századfordulós Vay Sarolta/Sándor életregényén dolgozik). Úgy vettem észre, elég szűkre szabott mondandója volt számunkra. Mintha tényleg úgy lenne vele, a könyveiben mindent megírt már sokkal pontosabban is. Láthatóan fáradt volt, hosszú az út Ödenburgtól Debrecenig, eljutni a nyugati végből a keletibe. Az alkalomnak azonban volt valamilyen nagyon erős személyes jellege – szinte tapintható volt a kedvesség, szeretet és lelkesültség, mely a hallgatók és az írónő közötti térben gomolygott. Talán ez a gomolygás is kölcsönöz egy kis erőt, energiát akkor, amikor otthon, kutyasétáltatás közben egy vers képeit morzsolgatja magában.
Kíváncsian vártam, a nőiség problémája előtérbe lesz-e helyezve a beszélgetés során, avagy pusztán a szerzők biológiai nemének azonossága jelenti-e majd a rendezvénysorozat koherenciáját. Nem volt indokolatlan az elvárás, hiszen a sorozat főszervezője és az est moderátora Séllei Nóra, a hazai genderkutatás meghatározó alakja. Ám ebbéli várakozásom kevéssé teljesedett be: a nőiség csak egy, nem is túlzottan hangsúlyos kérdés volt a sok közül.
A koncepció az volt, hogy bár a beszélgetést Séllei Nóra vezeti, a szakcsoport hallgatói (a fotókon az első sorban ülő hölgyekről van szó) is készülnek kérdésekkel, s többen faggatják majd a szerzőt. Emiatt sajátos szemináriumhangulata lett az estnek, a tér három részre tagolódott, mintha egy műhelymunkát figyelnénk, de nincs ezzel semmi baj, a valóban felkészült, időnként elemző jellegű kérdések-hozzászólások jelentősen gazdagították az estet. Jóllehet, az már ez elején kiderült, hogy az írónő a nagyobb ívű szakmai felvetésekre kevéssé tud (és akar) reflektálni.
Vannak olyan szerzők, akik a kevésbé jól sikerült kérdéseket is feszes eszmefuttatásokkal, frappáns bölcsességekkel képesek lereagálni, s kiérlelt nárcisztikusságuk könnyedén megalapozza az író-olvasó találkozók dinamikáját. Nos, Rakovszky Zsuzsa nem tűnt ilyen írónak. Rendkívül rokonszenves, szerény és kedves ember benyomását keltette, ám tétova őszintesége nem minden esetben mutatkozott termékenynek. Ha a Debrecenben töltött egy évéről nem volt több mondanivalója, mint hogy „szép volt”, nem is lehetett belőle mást kihúzni. A Hold a hetedik házban borítójáról elmondta, hogy ő sem értette, miért állnak a gangon a fotelek. Egy hallgató erre a határhelyzetekről kérdezett, a hasadásról, a megfigyelői pozíciókról, a perifériára szorulásról. Az írónő nagyon figyelmesen hallgatta, érdekesnek is találta a fölvetést, de őszintén azt felelte, hogy ő arra gondolt, hogy a borítón egy pesti bérház belső udvara látható, s a kötet több novellája Budapesten játszódik. Vagy arra a nyitott kérdésre, hogy „más-e a tétje a prózának és a lírának”, van, aki bizonyára tízperces monológot „rögtönzött” volna a témában (a közönség nagy örömére, teszem hozzá). Rakovszky kissé zavartan visszakérdezett, hogy mi is pontosan az, hogy „tét” jelen helyzetben, és ennyiben is maradt a dolog. Amikor az került szóba, „költői-e a prózája”, akkor is definiálást kért – ám ebből jobban jöttünk ki, mert elindult egy kis eszmecsere a próza költői természetéről (s ekkor tudtuk meg, hogy ő verset is inkább a szemével, mint a fülével ír, azaz számára a képiség domináns). A költészetről prózára történő váltása kapcsán pedig az derült ki, hogy ez már az angol mintájú drámai monológok írásakor megtörtént, csak ekkor még versbe helyezte az epikai anyagot.
Nála egyébként a próza az, mely jobban megmozgatja a személyes életanyagot, s az emlékek és tapasztalatok rétege prózában tűnik könnyebben hozzáférhetőnek. A vers annyira mélyről indul, hogy ez már-már nem is személyes réteg – talán a kollektív tudattalanhoz van több köze. A hullócsillag évéről elmondta, hogy ez eredetileg teljesen önéletrajzi mű szeretett volna lenni, ám egy pontont megakadt az írásban, a gyermekkor fölkutatásában – s csak amikor szabadabb fikcióként kezdte továbbírni, akkor mozdultak meg belül a régi emlékek. Többször megesett vele az is, hogy egy kitaláltnak gondolt részről valamely ismerőse világosította föl, hogy ez márpedig megtörtént…
Szép momentum volt, amikor arról esett szó, a novellákban valahogy „minden elmegy” a szereplők mellett, az életükben a visszaáramlás, visszazuhanás látszik erősebbnek, mint az előrehaladás. Van-e valami heroizmus abban a szemléletben, ahogyan a talán-elrontott, szomorú sorsukkal együtt élnek (s halnak) a nőalakok? Rakovszky egyik kedves angol költőjét, Philip Larkint idézte ekkor, az „I remember, I remember” című vers utolsó sorát: „Nothing, like something, happens anywhere.” Nehezen lefordítható sor, mondta, s nem is próbálkozott meg vele – kívánom, hogy valamikor tegyen rá kísérletet.
Az est során végighaladtunk Rakovszky teljes életművén, a versektől a műfordításokon át a novellákig (jelenleg szintén történelmi prózán, a századfordulós Vay Sarolta/Sándor életregényén dolgozik). Úgy vettem észre, elég szűkre szabott mondandója volt számunkra. Mintha tényleg úgy lenne vele, a könyveiben mindent megírt már sokkal pontosabban is. Láthatóan fáradt volt, hosszú az út Ödenburgtól Debrecenig, eljutni a nyugati végből a keletibe. Az alkalomnak azonban volt valamilyen nagyon erős személyes jellege – szinte tapintható volt a kedvesség, szeretet és lelkesültség, mely a hallgatók és az írónő közötti térben gomolygott. Talán ez a gomolygás is kölcsönöz egy kis erőt, energiát akkor, amikor otthon, kutyasétáltatás közben egy vers képeit morzsolgatja magában.
Hozzászólás