Heinrich Hoffmann (1809-1894) frankfurti ideggyógyász eredetileg karácsonyi ajándéknak szánta a képregényszerű történeteket hároméves kisfia számára. Végül azonban 1845-ben Struwwelpeter címmel ki is adta a könyvet Reimerich Kinderlieb álnéven, 1500 példányban.

A Frankfurtban 1809. június 13-án született orvos és alkalmi író, Heinrich Hoffmann születésének 200. évfordulója alkalmából most megjelent a már szinte megszámlálhatatlan nyelvre és nyelvjárásra lefordított könyv 546. német kiadása. Hoffmann, akinek feleségével, Therese Donnerrel két fia és egy lánya született, 1894-ben, 85 éves korában halt meg. Addigra a Struwwelpeter - alcíme szerint „vidám történetek és mókás képek gyerekeknek háromtól hatéves korig” - már régen túl volt a századik kiadáson.

A gyerekek és a felnőttek máig világszerte jól ismerik Kócos Petit, a rakoncátlan fürtű, hosszúra nőtt körmű fickót, mint ahogy a kötet más szereplőit is: Gáspárt, aki nem akarja megenni a levest, az állandóan az ujját cumizó Konrádot vagy a folyton rosszalkodó Fricit, akiknek szomorú sorsa az olvasók közül sokak számára még mindig ijesztő példát jelent.

A Struwwelpeter pedagógiai értéke körül máig zajlanak viták. Azon a rendezvénysorozaton is neves kutatók ütköztetik majd álláspontjaikat e tárgyban, amelyet a világhírűvé vált ideggyógyász-író szülővárosában, Frankfurtban tartanak „Hoffmann-Sommer” (Hoffmann-nyár) címmel. A frankfurti Goethe Egyetem ifjúsági könyvek kutatásával foglalkozó intézetének vezetője szerint például Hoffmann történetei valójában nem erkölcsi parancsoknak tekintendők, hanem inkább alapvető viselkedési szabályokra hívják fel a figyelmet, mégpedig úgy, hogy a drasztikus elrettentést választják a figyelmeztetés módjául.

Más kutatók, például pszichoanalitikusok viszont úgy vélik, a könyvben a XIX. század tekintélyelvű, már-már szadisztikusan „sötét” pedagógiája jelenik meg példaszerűen – amit jól illusztrál többek között a kis Konrád sorsa, akinek – mivel folyton szopja – végül levágják az ujját. A Grimm testvérek meséihez hasonlóan a Struwwelpeter is a gyerekek tudattalan fantáziáira épít. A frankfurti Sigmund Freud Intézet vezetője azonban a kettő közötti mérvadó különbségre is utal: a Grimm-meséktől eltérően Hoffmann történeteiben nincs happy end – a levest meg nem evő Gáspár elsorvad és meghal, aki pedig tűzzel játszadozik, a tűz martaléka lesz.

Abban viszont egyetértenek a kutatók, hogy a gyerekeket nem szabad magukra hagyni a Struwwelpeter történeteivel. Hiszen ezeket annak idején maga Heinrich Hoffmann is csak egyfajta segítségnek szánta idősebb fia, Carl számára. Orvosként abban reménykedett, hogy a történetek révén megzabolázhatja a gyermekéből feltörő vad agresszivitást. Hoffmann, a ma már leginkább csak a Struwwelpeter szerzőjeként ismert humanista orvos ugyanis az orvostudomány terén valódi újítónak, a frankfurti elme- és epilepszia-gyógyintézet vezetőjeként a modern pszichiátria úttörőjének számított.

Kezdetben temetői halottkémként dolgozott, majd szociálisan segítségre szorulókat gondozott ingyen egy szegénykórházban. 1851-ben lett a „tébolyda” vezetője az elmegyógyintézet korabeli, emberhez méltatlan állapotai közepette, ahol az „őrülteket” istállóhoz hasonló körülmények között tartották. Hoffmannak többéves küzdelem árán sikerült elérnie, hogy az akkori Frankfurton kívül eső zöldterületen nagyszabású létesítmény épüljön neogótikus stílusban az intézet ápoltjai számára. A betegek 1864-ben költözhettek át a népnyelven „Irrenschloss”-nak (őrültek kastélyának) nevezett klinikára. Hoffmann az elmebetegségek kezelése során azok lehetséges testi eredetét is figyelembe vette, és a lehető legkevesebb kényszerítő eszközt alkalmazó „szabad kezelést” tartotta célravezetőnek.

„Alkalmi verselő”-nek nevezte magát, és ilyen minőségében a Struwwelpeteren kívül további gyermekkönyveket és verseket adott ki - valamint szatírákat és politikai írásokat (mert politikai tevékenységet is folytatott: 1848-ban az ideiglenes országgyűlés tagjává választották, és részt vett az első német nemzetgyűlés előkészítésében). Írásait a Peter Struwwel mellett egyéb jól csengő álneveken jegyezte, mint például Polycarpus Gastfenger vagy Heulalius von Heulenburg.

A Struwwelpeter sem csupán gyerekkönyvként ért el sikereket világszerte, hanem többször is mintául szolgált szatirikus írások és karikatúrák számára. Ennek oka nyilván abban rejlik, hogy a riasztónak szánt címszereplő és csirkefogó társai könnyedén kiemelhetők a gyermeki világból, hogy a mindenkori nagypolitika karikaturisztikusan ábrázolt negatív hőseivé váljanak. Németországban már az 1848-49-es forradalmak idején is használták a Struwwelpeter-figurát a semmirekellők szatirikus megjelenítésére. Más országokban viszont, miután a gyermekkönyv fordításokban általánosan ismertté vált, inkább a német politika negatív jelenségeinek jelképévé váltak a könyvben szereplő mesehősök. Angliában több ilyen értelmű politikai karikatúra is megjelent, köztük 1941-ben a brit háborús propagandában felhasznált Struwwelhitler, Robert és Philip Spence (alias Dr. Schrecklichkeit) munkája, amely a nemzetiszocializmus történetét és a háborús eseményeket követi kiadása évéig, a diktátorokat, Hitlert, Mussolinit, Sztálint és környezetüket parodizálva.

A frankfurti Struwwelpeter Múzeumban a Heinrich Hoffmann hagyatékából származó eredeti és a könyv számos kiadása mellett látható a Struwwelhitler eredeti kiadása is, valamint egyéb Struwwelpeter-paródiák a XIX. és XX. századból.

A Hoffmann-Sommer programjai áprilistól októberig folyamatosan zajlanak különféle frankfurti helyszíneken.