hirdetés

Aki szegény, az a legszegényebb

2013. április 9.

Hat beszélgetés és két felolvasás: 35 íróembert mozgatott meg egy szakmai szervezet, annak érdekében, hogy a szegénység-szolidaritás összefüggését a kortárs magyar irodalomra vetítve tárja fel. És hangosan gondolkozzék, mit tehet az előbbi ellen, illetve az utóbbiért. - Budai Katalin beszámolója a Szépírók Társasága XI. irodalmi fesztiváljáról, amelynek témája idén a Válság– Szegénység– Szolidaritás voltak.

hirdetés

Fesztiválozni a szegénységről: morbidnak tűnhet, ezért szóban többször inkább konferenciának vagy összejövetelnek titulálták április első hétvégéjének két napos rendezvényét a szervezők, azaz a Szépírók Társasága. A címbe foglalt három, életünket hihetetlen gyorsasággal alakító jelenség tetszőleges sorrendbe állítva is hat egymásra: válság-szegénység-szolidaritás. Maga a témaválasztás is gesztus, s jelzi azt az „aktív részvétet" (Schein Gábor április 5-éi, ÉS-beli esszéjéből veszem a jelzős szerkezetet), amit fel kéne támasztania kinek-kinek magában, közösségében és a nyilvánosságban: addig, ameddig még nem kövült bele mindenki a tehetetlen közönybe. Az irodalom nem födheti el a szemét. Nem feladatként szükséges magára vennie (bár az sem tilos), hanem saját, sui generis létmódjának is része ez a figyelem.

Hat beszélgetés és két felolvasás: 35 íróembert mozgatott meg egy szakmai szervezet, annak érdekében, hogy a szegénység-szolidaritás összefüggését a kortárs magyar irodalomra vetítve tárja fel. És hangosan gondolkozzék, mit tehet az előbbi ellen, illetve az utóbbiért. Az író elmegy, felolvas, beszél, internetre felrak anyagot – de igazán sokat az íráson kívül nem tud csinálni. A mélyszegénység és a roma-kérdés legelső témakörében a szociográfia avagy tényfeltáró irodalom akár két háború közti aktivitásának már nincsenek meg a párhuzamai, felrázó erejük korlátozott. „Sok szó folyik, kevés eredménnyel" – így Závada Pál. Bódis Kriszta cselekvő szolidaritása közel tizenöt éve ad követendő modellt az Ózd melletti Hétes telepen: Kriszta és a többiek is hangsúlyozzák az együttműködést, akár a filmezésről, akár a fürdőház-üzemeltetéséről van szó. Nem az érintettek helyett kell cselekedni, hanem velük. Többször visszatér a „semmit-róluk-nélkülük" egyetemi ifjúsági körből elhíresült jelszó-variációja. Az „áldozatiság" könnyen felrajzolt képével is le kell számolni. A gyors kiruccanás katasztrófa-turizmus jelleget adhat a legjobb szívvel írt riportázsnak is. Bódis a médiamunkásoknak azt ajánlja: önkénteskedjenek egy ideig, mielőtt tollukra, filmjükre veszik a cigánytelepi életet, mely nehezen differenciálódik – Bárány Tibor moderátori kérdéséhez sem tudván adaptálódni – aszerint, hogy voltaképpen kulturális „másságról" vagy mélyszegénységről beszélünk-e a cigányság kapcsán. (A mindig befigyelő dilemma: segítek-e, ha lefotózom, vagy az segít inkább, ha gyorsan adok egy kis pénzt vagy élelmet.)

Bódis Kriszta, Erdős Virág, Závada Pál és Bárány Tibor (fotók: Szilágyi Lenke)
 

Mára már nagyobb a baj és kevésbé látszik: amit az író tehet, az a pánikteremtés. Erdős Virág, aki szintén szóval-tettel is ható íróember ezzel, „A tardi helyzet" előszavából vett idézettel próbálja körülírni a tényfeltárás írói teendőit. Jónás Tamás úgy véli, kívülről sosem fogunk igazán tudni beavatkozni a folyamatokba (lásd a heisenbergi tételt). „Tapintatos sejtés"-nek látja hasznát, az autonómia lehetőségét hangsúlyozva. Akkomodáció és asszimiláció: olyan sok gondot (és értelmes kísérleteket is) sorolnak a résztvevők, hogy Jónás fogalomhasználatára már nem épül további fejtegetés. Az többször is elhangzik két nap alatt, s a szociológiával ilyen alapossággal foglalkozó szerzőktől különös súllyal szól, hogy ekkora mérvű leszakadás és leszakítás, ráadásul szinte intézményesítve, példa nélküli a magát mindenképp bajba sodort Európában. A háború előtti önszerveződésnek (szakszervezetek, munkásmozgalom, földosztás reménye) nincs nyoma, az adók és a jogfosztások ráerősítenek a bajokra, szinte cinikus, hogy gyakorlatilag a kormányzat „rátolja" a problémát azokra, akik nem bírják tudatát, látványát elviselni.

Giccsesek és árulkodók

A szombat este egyik kicsúcsosodása (bár a szereplők és az aktív hallgatóság is szó szerinti rögzítésre méltóan nyilatkozik meg) a Józsa Márta vezette Halász Margittal, Kerékgyártó Istvánnal és Spiró Györggyel folytatott négy erős szólamú beszélgetés arról, hogy voltaképp ki a szegény? Másként tekintünk-e rá, mint korábban? Dolga- és feladata-e egyáltalán az alkotónak, hogy ebből az immár stigmatizált vagy éppen kriminalizált helyzetben lévő harmadnyi országlakóról tudósítson? S aki ismeri őket, azt ki olvassa? Halász Margit úgy ír prózát, hogy közben egy VI. kerületi általános iskolában tanít, a gyerekek fele mosókonyhákból, tartósan szegény környezetből jön. Ennek a munkájának azonban – az áttételes lelki hatásoktól eltekintve – nincs közvetlen befolyása arra, amit ír: gyerekkori tanyasi-vidéki, Tisza-menti közegből veszi témáit. Hosszabb időre odaköltözik, mikor felkészül, bár célját ott nem beszéli ki. Hasonlóan gyűjtött egykor hajléktalanszállón anyagot Kerékgyártó (a Rükverchez, mert a Vagyonregény-hez saját privatizációkor szerzett élményei is segítették, s milliárdos ismerősei is szinte fellélegeznek, hogy meg vannak írva). Spiró György is végzett már terepmunkát, bár „árulkodásnak" is tűnhet, amit aztán csinálnak a gyűjtött anyaggal. Ő speciel még életében nem éhezett, tehát ilyenről, teljes mélyszegénységről nem ír, a Csirkefej sem ezen a szinten zajlik. Itt nyilván ellenvetéssel élhetnénk, Kerékgyártó meg is teszi, hiszen szerinte éppen az empátia és a szót adni tudás az írói képesség és hitelesség fokmérője. És sokkal többen írnak a mai magyar szegénység lélekállapotáról, mint gondolnánk. Spiró minden nyilvános alkalmat felpezsdít, akkor is vitalizál, ha éppen protestálásra szít. Érdekes tételt állít fel: Közép-Európában nemzeti giccs van, Dél-Amerikában mitológiai giccs. Móricz Barbárok-ja és Hét krajcár-a is giccs. (Noha a realizmus csúcsteljesítményeiként tekint rá a tananyag.) Márquez is giccses. A világhírre jutott dél-amerikaiak mind hazudnak, a világ bedől nekik.

Spiró György, Kerékgyártó István, Józsa Márta és Halász Margit
 

Kerékgyártó István kisregényéből sikerrel játsszák az adaptációt a Kamrában, Máté Gábor rendezésében. Egy átlagéletből sebesen hajléktalanná csúszott emberről szól, visszafelé göngyölítve a lejtmenet állomásait. Kijőve a nézők kifejezetten bőkezűen bánnak a Ferenciek téri koldusokkal és utcán alvókkal. A rettegés lapul a befogadói reakciók alján: mindenki beleborzong, milyen könnyen is összejöhet ez. A Príma környék című Spiró-darab, a Pestiben pedig olyanokat is bevonz, akik nem színházjárók. Halász és Spiró megegyezik: a szegénységnek nincs „kultúrája", infantilizálódik is ez a réteg, nincs túlélőkészlete, a napi nyolc órai átlagtévézés szabja ki napját és igényeit. Spiró Wałęsáékra utalva mondja, lehetett lengyel forradalom, mert volt nagyipar, és létezett az általa teremtett munkásközösség. Ma atomizálva, széjjelverve ez is. Ettől persze még lesz forradalom, mert muszáj, hogy előbb-utóbb legyen, csak éppen kiszámíthatatlan módon és formában. Hűha. Ettől a nagyszámú hallgatóság még inkább megélénkül, és a záró-felolvasást nagy odaadással követi. Gergely Ágnes elmeséli, hogy az egyik felolvasott versét konkrét, villamoson hallott mondat inspirálta. Egy férfi azt mondta a másiknak: „majd hozunk egy törvényt". A hatalom ilyen mérvű nonsalansza döbbentette meg. Kukorelly Endrét, Borbély Szilárdot, Parti Nagy Lajost hallgatjuk még. Szvoren Edina kategorikusan megmondja, hogy nem ír se válságról, se szegénységről: de azért van mit itt felolvasnia.

Nesz- vagy presszókávé

A vasárnapra jutó program éppoly tartalmas, a nézőszám viszont némileg ritkul. Érzékeny és termékeny az első téma: vajon országhatárok átmetszik-e a szegénység penészfoltjait? Csehszlovákiában, Jugoszláviában – két, már nem létező országban – valamint Romániában is hoztak-e a rendszerváltások a magyarországihoz hasonló nagy társadalmi eróziókat? Erre Károlyi Csaba faggatózására együtt szól Balla Zsófia, Szerbhorváth György és Grendel Lajos. Újabb nagy probléma-köteg, hogy az elszegényedés és az etnicizáltság miként hat együttesen? Erre két nap is kevés volna. Grendel elsősorban a drasztikus iparosodást és pauperizálódást említi, s a dél-szlovák munkanélküliség kiugró számait. Romániában erős dinamikája volt és van a változásoknak, volt intézményes és személyes restitúció is. Ráadásul a magyar képviselet kormányszintű volt. Ettől persze a durva településpolitika is tény. Kolozsvárra hiába gondolunk nagy magyar városként, lakosságának már csak 16 százaléka vallja magyarnak magát. Balla Zsófia nyomatékkal említi a Kolozsvári Magyar Napok újkeletű hagyományát, mely nem önhitten, nem sovén módon, de magától értetődő bensőségességgel tekinti át saját értékeit és hagyományait. Szerbhorváth szerint Szerbia egykori fasisztákból álló mai kormányzatának kisebb dolga is nagyobb a kultúrával foglalkozni. Ott van nekik Koszovó. A statisztikailag 250 ezernyi magyar szinte marginalizálódott közösség. Köztük a kivándorlás sem új jelenség. Valódi mélyszegénységben, pária- és barakklétben a régebben Nyugaton dolgozók voltak, akiknek ráadásul az otthoniak előtt meg kellett játszaniuk a nagymenőt. Erről kevés szó esik, Melinda Nadj Abonjit a Svájcban élő magyar gyökerű, németül író szerzőt említi Szerbhorváth, mint aki hitelesen tudott erről – töredékességével is - beszélni.

Vidékiség = lúzerség?

Mészáros Sándor a katasztrofista retorika felfüggesztését javasolja, mikor a „perem, vidék" irodalomszociológiai változásait ül le megtárgyalni a pécsi Nagy Boglárkával, az egykor törökszentmiklósi, szegedi, berlini, New York-i Darvasi Lászlóval, s az egykor békéscsabai, s onnan nézve egyáltalán nem vidéki, ám jó ideje szegedi Szilasi Lászlóval.

Darvasi szerint nem érdekes, hogy éppen hol írja a szöveget. A laptopjában és a mondatában kell otthon lennie. A hely kultúrája, az intézménye, a közege: ez azért nem mindegy. Olyan terület ez, ahonnan 42 milliárdot vonnak ki: nem tud az érdeklődő ember többé annyi könyvet venni, vagy valahová jegyet, vagy a könyvtár maga sem kortárs írótól könyvet, ez utóbbi Budapesten kívül legfeljebb ha a négy egyetemi városban tűnhet zavarónak. A kisebb helyek leszakadnak, amúgy is ott könnyebb „begyűrni" egy-egy kiállítótermet, színházat – véli Mészáros. A folyóiratok stabilabbak, mert nem érdekesek, politikailag felhasználhatatlanok. Legfeljebb a lokális érdekek azok, amiknek lehetnek elvárásaik a lapjukkal szemben (Pécs egykor jó példa volt, a tavalyi szegedi Tiszatáj-vita is hozott e téren élénkséget, a marosvásárhelyi Látó megszüntetésének híre pedig a lap részéről kifelé nyitást, városbéli aktivitást.) Az is igaz, hogy magyarországi méretű városokban nincs alternatív központ: belterjesség van, sértődésekkel is netán. Darvasi meg azt mondja, ha odaadnak neki egy- vagy kétosztálynyi gyereket, már jó, bármilyen távoli faluban van is. Az a reménykeltő, hogy az a „világ közepe" éppen, ahol mesélhet a gyerekkönyveinek hőseiről, kinn ugat a kutya, elnyekereg a lovaskocsi. A tompa felnőtt, tanár, általában nem vesz részt ezeken.

A szegénység és vidékiség mélyebben összetartozik, és a sokféle szegénységről mintha számonkérő tónussal beszélnénk. Ki a bűnös? Kapára-kaszára, legyőzhető! Bodor, Oravecz vagy a Sátántangó világa már egzisztenciálisan másféle – villantja vissza az alaptémákat ismét Mészáros. Nagy Boglárka megfelelően árnyal: a vidéki lét nem olyan szörnyű azért. Lehet, hogy életkor-specifikus is. Van, akinek az életritmusához pont jó.

Veled vagyunk, Vietnám!

A Forgách András vezette beszélgetés talán az első naphoz passzolt volna: a fogalom történeti megtisztításával és értelmezésével kezdték. Mit is jelent pontosan a szolidaritás? „A csoport minden tagja az egészért felel"? Egy nagy, közös, mindenki által megértett és hittel vallott cél kell hozzá? (A közös hit akár egy vallásos közösségé is lehet, lásd amerikai települések csoportosulását: ezt a különösen bensőségesnek és empatikusnak mutatkozó Vámos Miklós dobta be). A témában Forgách ötven-plusz nemzedékének a Veled vagyunk, Vietnám-érzés volt az első ilyen, s talán 1989 Erdélye az utolsó. Mindenki, felkészülve és megszerkesztetten, elmondja, miként vélekedik a segítőkész együttműködésről úgy magánemberileg, mint íróilag, mert a kettő nem esik egybe.

Vámos Miklós, Tóth Krisztina, Kőrösi Zoltán és Forgách András
 

Vámos szolidáris az olvasóival, igenis, örömet szeretne szerezni, hiszi, hogy amit megír a sokféle, felstószolt anyagából, azzal egy kicsit valakinek jobb lesz. Szolidarizál (létező ige) továbbá saját hőseivel, valamint szeretne írótársaival is. Ennek számos gyakorlati tanújelét adta, általános tapasztalata az, hogy többnyire gond lett belőle. A beszélgetéseken áthúzódó koldus-dilemmára az ő bevált mondata: „Én más módszerekkel adakozom". Azaz vagy szendvicset nyújt ki hirtelen, vagy meghívja a híd lábánál berendezkedő hajléktalant a lakásába, vagy honoráriumából illetve eladott ingó- és ingatlanainak bizonyos százalékából fordít embertársai (inkluzíve írók) javára. Tóth Kriszta szerint a magánemberi adakozás ki-ki saját lelkiismeretének szóló adózás. Ő elviszi a gyűjtőpontba a használt ruhát, lecsúszott embereket bíz meg házkörüli munkával: de íróként hamis szerepajánlatot lenne kénytelen elfogadni, ha képviseleti módon, közéleti vagy politikai célok érdekében, ideológiai okokból szólalna meg. (Forgách-féle közbevetés: Brecht vagy Zola mélyen ideológiailag átitatott direkt programjaik ellenére is bírtak jót írni.) Közérzeti lírát mond inkább a közéleti helyett, s íróként a pontos megfogalmazást látja segítségnek, s nem másvalaki helyett akarna szólni. Egyébként társaival úgy szolidáris, hogy olvassa őket, és lemondva a kárörömről, nem olvassa végig a mást szapuló kritikákat. Kőrösi Zoltán erodáltnak tartja a szolidaritás fogalmát. Ő közvetlenül a Szépírók Társasága szerveződésének gyakorlatába illesztve képzelte el korábban a szolidaritás aktív formáit, praktikus módon, ugyanakkor új paradigmát nyitva az írói viselkedéstanban. Ebben szerepelhetett volna az idősebb, befutott író segítségnyújtása a kezdő számára is. De hát ez nem gyökerezett meg. Vámos is így gondolkozik, még él benne a kiscserkész derű, hogy amint egykor őt az idősebbek, úgy neki is be kéne vezetnie az irodalomba fiatalokat.

A felolvasás nem könnyű levezetés. Németh Gábor nagyon kemény szöveget olvas, a tatárszentgyörgyiek emlékére. Schein Gábor három versét hozza, „a túl lassú gyilkolás művészete" sor és a Túl a kordonokon cím nem felejthető. Kemény István regényrészlete plasztikusan a megtagadott részvétteli részvételről szól. Lovas Ildikó még munkában lévő regényéből olvas, Cenzúrán aluli címmel. Friss szöveg, a Nyírö József körüli hercehurcát is érinti, egészen személyes, érzékeny kontextusban.

Csak beszéltek itt? Nem. Szabolcs-Szatmárba gyűjtöttek könyvet például. A JAK pedig itt is nyilvánosan bejelentette, hogy a kordonokkal eltessékelt hajléktalanokkal közös pályázatot írt ki, s az elkészült daraboknak utcai előadásokat szervez. De a beszédnek nem volt alja. Ilyen éles, töprengő, önboncoló, egymásra figyelő megszólalást, végig kitartott nívón, kevésszer hallottam. Adtak és kaptam.

 

 

Budai Katalin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.