Akibujtbujt
Borbély Szilárd 2flekken
... ha jobban megfontoljuk, a nemzeti Himnusz a nemesi ideológia patriarchális mítoszát gyűjti egybe. Noha nem dinasztikus, de nem is összmagyar célok vezetik, hanem a nemesi kiváltságok letéteményeseként elképzelt patriarchális közösség hatalmi igényeinek folyamatosságát nyilvánítja ki a jövőre vonatkozóan. Ebben pedig nincs helye a nemesi nemzet felnőtt, teljes jogú férfitagjain kívül másnak.
- 2008. július 29.
Baljós következményei vannak annak, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Séllei Nóra feminizmusát kifejtő könyvét (Mért félünk a farkastól?, Debrecen 2007) olvasva írom az alábbi jegyzetet. Ezért kultúránk legfontosabb szövegeink alanyai és tárgyai nemtelennek látszanak lenni. “Bújt az üldözött…”, olvassuk nemzeti himnuszunkban. Ám eldönthetetlen, hogy férfi vagy nő az a bizonyos üldözött. Hogy buzi volna, ezt ugye eleve kizárhatjuk. Esetleg általános alany, mintegy az “üldözött” maga, az üldözöttség nem nélküli lényege. Egy nem nélküli magyart feltételezhetünk tehát, mintha a nem nélküliség maga volna a magyar. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar mint olyan nem nélküli, akár a nyelv.
De ez mintha ellene mondana a hétköznapi tapasztalatnak, hiszen köztudott, hogy nemtelen magyarok nincsenek, csak nemes magyarok. A magyar nemzet nemes. A klasszikus felfogás szerint nemzetünk férfiakból és nőkből áll. És mivel a nemzet fogalma csak oppozícióban létezhet, hiszen eleve represszióban született, magyar és nemmagyar között lehet választani. A klasszikus nacionalizmus számára csak férfiak és nők léteznek. Az átmenetek, a bináris rend töréspontjai, a már említett buzik, továbbá a leszbik, és egyéb transzszexuálisok nem létező anomáliái a rendszernek. És a klasszikus nacionalizmus újraélesztői, az újabban nagy számban konstruálódó retromagyarok azonnal idegesek lesznek, amint a számukra átlátható bináris rendszerbe bekavarnak. Például a már említett buzik. De nem járnak jobban a feministák sem, amint az Séllei Nóra könyvéből kiviláglik.
Mert afelől nincsenek kétségeink, hogy az “üldözött”, aki “bújt”, az magyar. Magyar a javából az is, aki “Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában…”, amint azt a kimódolt retorikai szerkezet tudatja velünk. És itt megint meg kell állnunk, mert nemek hiányában megint csak kétségek gyötörhetnek bennünket, hogy a “hon” és a “haza” milyen nemű volna, ha volnának nemek a magyarban. És vajon, mi a különbség a honfi és a hazafi között? Megférhet-e e kettő egy – hogy úgy mondjam – kebelben? Súlyos kérdések ezek. De itt legalább nem kell kételyek között őrlődni a két fogalom nemiségét illetően, mivel az összetétel fi eleme bizonyossá teszi a hímnemű alany jelenlétét. Őfi és őné szép kettőse rémlik fel a nyelv horizontján. Volt ugyanis úgy kétszáz éve egy kudarcos kísérlet az ő nőnemű párjaként az őné mint feminin forma bevezetésére. Ez az eurokonform kísérlet akkor a nyakas maradiság és – tegyük hozzá mindjárt – a magyar nyelv ellenállásán megbukott.
De mivel nemtelen a magyarban minden főnév, ezért a magyar szónak sem tudjuk a nemét. Talán nemtelen volna? Aligha, hisz függetlenül attól, hogy a nyelv grammatikai jelei nem adnak fogódzót, a kulturális kódok rögzítik a beszéd összefüggéseit. A korabeli lakosság öt százalékát kitevő nemes magyar nemzet tagjaként Kölcsey fogalmai az adózó köznép és a magyar nemzet bináris rendjében mozogtak. Az utóbbi teljes jogú tagjának a felnőtt férfiember számított. Ezeknek a cselekvőképes férfiaknak az időben változó, de jogilag folytonos társulása a magyar nemzet. Az üldözött, aki a barlangban bújkál, és aki felé kard – vaskos maszkulin szimbólum – nyúlik, ennek a testvérületnek a tagja. Vagyis ha jobban megfontoljuk, a nemzeti Himnusz a nemesi ideológia patriarchális mítoszát gyűjti egybe. Noha nem dinasztikus, de nem is összmagyar célok vezetik, hanem a nemesi kiváltságok letéteményeseként elképzelt patriarchális közösség hatalmi igényeinek folyamatosságát nyilvánítja ki a jövőre vonatkozóan. Ebben pedig nincs helye a nemesi nemzet felnőtt, teljes jogú férfitagjain kívül másnak. Ezt a szöveget ismételgetjük ma is, elhomályosult szavai azonban hatékonyan örökítik tovább a látszólag nemtelen, valójában maszkulin ideológia sulykolását. Kedves gondolat Széky János felvetése, amelyhez szívesen csatlakoznék, hogy a Himnusz helyére példának okáért a Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetű szépséges népdalunk kerülhessen.
A magyar kultúrát ugyanis áporodott ideológiai konstrukciók hatják át. A fatalisták bölcsessége szerint, minden nemzetnek olyan konstrukciója van, amilyet megérdemel. De mintha megállt volna az idő: a nemzet jelentését a második világháború nyelve és jelentései uralták el. Az ezt a nyelvet használók nem akarja tudni, hogy metaforáik csupán metaforák. Hogy a nemzet nyelvi konstrukció, mint minden más fogalmunk, és nem öröktől fogva létezik. Ez a nyelv – épp a nemek alig észre vehető hiánya miatt – hallgatólagosan mindig a férfira gondolt, amikor a magyarról beszélt. Lehet-e egy nő hazafi? Mert hogy a társadalmi nem konstrukciók eredménye volna, ez a gondolat épp olyan idegen a közgondolkodástól, mint annak megfontolása, hogy a nemzet fogalma is konstrukció. Ahogy a társadalmi térben senki sem elve férfiként vagy nőként létezik, akként az ember sem eleve magyar vagy nem magyar. Nem a születés teszi azzá. A magyarság nem genetikus adottság, hanem valaki azzá lesz. De talán a nyelvi nem reflektálatlanságából következően is, a mai magyar nemzet a társadalom cselekvő szubjektumának kizárólag a férfit tartja. Nem csak közbeszéde, de törvényei is ezen a nyelven íródnak. A társadalmi cselekvő szubjektum csak látszatra nemtelen, valójában maszkulin. A reflektálatlan konstrukciók következménye, hogy a rendszerváltás vesztes és megbélyegzett társadalmi csoportjai a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, illetve a nem magyarok széles csoportjai. Vagyis egy könnyed és lemondó gesztussal: az egész világ. Mindazok, akik nem mi vagyunk.
Séllei Nóra is azok között volt, akik nem is olyan régen kezdeményezték, hogy kötelező törvényi kvóta írja elő a politikusok nembeli megosztásának arányát. Egy vezető politikusasszony is azzal érvelt, hogy hirtelenjében nincs annyi alkalmas és rátermett nőjelölt, akikkel fel lehetne tölteni a kezdeményezés által előírt létszámot. De ha a parlamenti patkó szikes és kietlen mezején szertenézünk, leljük-e honunkat a haza törvényhozásában? Vajon a rátermett és alkalmas politikusok dús televényét látjuk? Vajon nem csupán attól jobb az egyik listáról betuszkolt politikus, mert férfi?
Hozzászólás
…csak pillanatra ugrottam vissza, elrondítani az előbbi idillt:), igazán nem szándékosan, csak éppen az előbb fogalmazok, s hát nem beugrik az, amit itt előbb válaszában említ? …itt, hogy ezek az emberek jó emberek, és tudnak szeretni. Ami ma nagyon, nagyon nagy kincs, ritkaság. És tudnak adni. És akkor itt az a pont, ahol egyben el is bizonytalanodom. Mert igen ám, de mindig kapni is akarnak. (itt most szüleim kizárva, ők innen nézve –elnézést a szóért– balekok, mindig csak adtak életükben, fűnek-fának, aztán mit kaptak, egy jó szót se, de hát nem-e ez a szülők sorsa, s az állam most öregségükre, bűntudatból-e, kezd visszacsorgatni ezt-azt, hogy boldoguljanak). Nos, adni és kapni. Így együtt. Úgy adni, hogy közben másik szemükkel máris kapnának. Akaratlan Borbély Szilárd jut eszembe. Mégiscsak van neki is egy kicsike igaza. Nem kicsi, de most a forma kedvéért. Merthogy én meg nem szeretek elfogadni úgy, hogy közben tudom, adnom is kell majd valamit. Akaratlanul Pelikán elvtárs jut eszembe a filmből, na és a vallomás azokkal az ürgékkel, mindegy. Különben is ez általános probléma, párom is, és akkor ez már Pest, ennek az adom-kapomnak áldozata (csoda-e, jogász apja) Na itt sem vagyok, csak játszottam egy kicsit. A litera szemet huny majd fölötte(m). üdv zs.
Kedves Szilárd, (ha szólíthatom így*) nem tudom megítélni, hogy őszintén írok-e, vagy rajzolok, amikor elindul kezem alatt a vonal. Csak annyit, ha akarnám, sem tehetnék másként, kezemet ismeretlen erő irányítja. És én örömmel vagy küzdve, mikor milyen hatás, adom meg magam. Naivan hangzik, mégis így van. A hit dolog is, kicsit olyan, amivel születünk. Vagy a tehetség amit kapunk. Persze önmagában mindez sem érték. Igen, azt hiszem összességében, boldog vagyok, hogy írhatok. Mindig is öntörvényű voltam, az alkotás valami szent dolog. Megint ezek a közhelyek. És mégis. Legkönnyebb tiszta lapokkal játszani (küzdeni). A szüleim pedig,… az érzéseket, szavakat, születésem óta, ha olykor harc árán is, azt hiszem, megfelelően tudtam kezelni. Azt nem mondom, hogy jó ember vagyok, lehetnék jobb is. De azt hiszem az élet minden percében hű voltam magamhoz. Nincs lelkiismeretfurdalásom. Akárhogy is, az ember mindenből tapasztalatot szerez. Az emberektől pedig csak annyit kérhetünk számon, amennyi számukra megadatott. Boldog vagyok, hogy írt, jókkal búcsúzva. (*látja? a megszólítás viszont problémám, 39 évesen is kislányként)
" A magyar kultúrát ugyanis áporodott ideológiai konstrukciók hatják át." Tegyük hozzá, a kultúrákat általában ideológiai konstrukciók alkotják, hatják át, építik fel, s bontják le. A kulturális praxis alapvetően nem is más mint a különféle ideológiák, érdekek és felfogások színrevitele, s tetszik nemtetszik küzdelme. Persze jó volna ha egyebek mellett nem éppen azokkal az "áporodott" (s igen makacsnak és virulensnek bizonyuló) felfogásokkal kellene szembesülni, melyre a szerző utalt.
Nálunk otthon (pontosabban Háromszék szívében) a gyerekek, nők állnak becsben, annyira, hogy a többnyelven beszélő lelkész és tudós-politikus nagyapám, aki élete nagyrészében tanár, (jelenlegi ismereteim alapján) rövid ideig a bukaresti román parlament magyar képviselője, szinte csakis a lánygyermekét vette pártfogásba, táplálta szeretetével, és nevelte évekig annak is két leányát. Egyikből orvos, másikból gyógyszerész lett, mindkettő az emberiség hasznára. Én legkisebb fiúgyermek leányaként, igaz, nem jöhettem számításba. Nálunk úgy esett, hogy a család fiatalabb sarjait csakis lánygyermekkel áldotta meg a sors, testvéremnek is három lány, párja családjában is mind lányok. Nálunk tehát uralkodik a feminizmus. Akarva, akaratlan. Férfiak teljességgel elnyomva. Ezt biztosíthatom, sőt a család afelé tart, hogy pszichológusi magyarázattal is szolgálnak, a lányok is, akár a szülő, az anya. A gyerekek, unokák szüleink nagy bánatára már csak olasz lányregényeket fordításban, kisebbek Janikovszky Évát, s nem klasszikus tündérmeséket, sem hagyományokat őrző regényeket (Ábel a rengetegben), olvasnak. Az igaz, csakis a lányok vannak kényeztetve, és főleg akik szintén lányokat szülnek, de mindenesetre szülnek legalább, s aki nem felel meg az ideálnak, az, kissé ugyan sarkítva, de nem egészen elfogulatlan, számkivetett, senki, nem is ember. Aki pl. írásra vetemedik, mint jómagam, eltérve szokástól. Apám szerint –aki fájlalja hogy képzőművészként nem lettem, bár minden tehetségem hozzá, 2. Barabás Miklós–, s máskülönben is ha valaki ír, ha már író az író, de legalábbis művet alkot, tegye úgy, hogy nemzete büszkeségére. S hogy nem a nemzetemnek adom hálám, hanem saját magammal vívom meg küzdelmem, szinte fájdalommal tölti el. Hogy elfecsérelem tehetségem, időmet. Különös, innen nézve, önnél a mérleg súlya. Elgondolkodtató, és mégis. Ha két oldalról (vagy több) szemlélem, mindjárt más. Most mégis önt igazolva, ide mellékelem egyik szövegem, talán az előbbiekből érthető lesz (egyszerű szöveg, igaz, semmi extra, de talán mégis van mondanivalója): A senki és semmi (2002 aug.13) Nyuszianya aggódón felém s érthetetlen: (Mackó távolabb tőlem valahol- „Olyan senkik és semmik vagytok.” Pillanatra akadó tekintetem, egy pontban végtelenben- mégis értem. Egyszerű bár, s nem találkozhat velünk. Bennünk semmi ami normális, a fény neki a köznapiság, gyerekzsivaj, aggódó futkorászás, fáradtság utáni pihenés. Majd ugyanaz mindennap reggel-este-nappal-éjszaka, -velünk üresség. Mi végre értelem nélkül? -kérdeném, és nincs igazam. Igaza csak anyámnak lehet. (Én csupán gondolkodhatok azon, hogy anyámnak igaza.) Más: Haszontalan dolgokkal töltöd az idődöt! –viharzik be Nyuszianya (bár nevetve) mondta Einstein anyja, –teszi hozzá mackó hozzám kuncogva később –Na olvasd már gyorsan hogy menjünk hamar reggelizni. A versbe épphogy belekezdtem, s már tetőpontra érkeznék vele, hát a kolléganő érkezik, s Nyuszianya gyorsan s hangosan vele eliszkol. De hát mégis az apám és anyám, akik telve jósággal, szeretettel. Azok a szülők, akik mióta eszemet tudom, csak adnak. Törődést, mást, mi szükség. S nem-e majdminden szülő, aki így, hasonló. Lehet-e mégis nemszeretni ezeket a szülőket? Akiknél minden másnál fontosabb a család. (Bocsásson meg, hogy éppen önnek írom ezt, akinek a szülő fájó emlék.) Akik nehezen viselik, hogy más is lehet hivatás, elsőszámú, mint a gyereknevelés, egy nőnek. (igazából az írást, alkotást most mégsem nevezném hivatásnak, valami más, ami létszükséglet, mindegy, hogy egyértelműbb, marad így, különben a hivatás is létszükséglet, aztán ugye milyen messze a kettő). Pontosabban, hogy egyenrangú lehet a hivatás, és a család. Egy nőnek. S ha már a sors így akarta. Nem áldotta gyermekkel. Itt a literán is nemrégiben feljegyeztem egy egész regénynyi válaszszöveget egy régebbi közölt írásához, talán az elkövetkezőkben valamikor megteszem, ha jut idő, erő. Alkalmam nem volt beírni, fogyasztható állapotba hozni. (ezen a szövegen is gondolkodtam, megtehetem-e úgy, hogy nincs megfelelően közölhető állapotban) Majd talán egyszer. Jómagam, aki gyerekkoromat, 20 év otthon, Háromszék, s 20 itt, Pest, felnőttkor, töltöttem, talán össze lehetne vetni, közvetlen tapasztalataimat, s az ön tudását. Meglehet, természetesen hogy nem olvassa ezt a bejegyzést, vagy nem válaszol, immáron ezzel is megbékélve üdvözli, becsey zsuzsa (avagy a Rózsaszín nyúl). Ez persze nemsokat mondhat önnek, nem is baj. Apám szerint (úgy látszik, itt sem sikerül egyhamar befejezni), ha szívből beszél, úgy sosem fog megjelenni egyetlen könyvem sem, mert nem szolgálom a nemzeti értékeket. És mégis. Apám olyan apa, akit nem lehet nem szeretni. Nem panaszkodom, mégis nem könnyű ebben a kettősségben létezni, kicsit olyan mint amikor amit és ahogyan teszel, nem becsült, és mégis szereted, bár szenvedsz, azt, aki nem becsül. Mert ismered a ki nem mondott gondolatát is, vagy a kimondott mögöttit, fájdalmát, örömét, így vagyok az otthoni emberekkel is, gondolkodásukkal. Jómagam pedig valójában az vagyok, aki nem tartozik sehova se. Akiről ön ír. De éppen mert mindenhova tartozik, egy kicsi szeletben. Kívánós vagyok, telhetetlen az ételekben is (természetesen ha éppen úgy esik, alkalomadtán), mindent szeretek, apró mennyiségben, csak megkóstolni. Hogy ki ne maradjon valami. Íz. Tudhat-e, van-e valamilyen gyógyír. Természetesen marad az írás, de meddig. Viselni. Ha az írás maga sem hozza meg a kívánt nyugalmat. Persze bízik az ember, mindenek ellenére és szemben, örökké bízik, különben nem tudna egyetlen szót leírni. (Szeretek a literán lenni, és örülök, hogy pl. most ön is itt, mégha olykor nem is értek mindennel elfogulatlanul egyet, ami tollából. Vannak más, olykor egészen eltérő tapasztalataim is. De hát ez csak természetes, ön innen, én innen is onnan is, fél-fél, szinte mérleg közepén. Nagyon nehéz a mérleg közepén lenni, mindig egyensúlyozni, az élet minden egyes percében. És ebben semmi tudatosság, pl. éjszaka vagy hajnalra ébredt szó, mondat, gondolatsor, csak mint ami önmagát folyamatosan tisztítja. Fárasztó, és egyben örömérzet is, de tudhat-e az ember másként élni, annál mi adatott) Megj.: megtörténhet, a fent említett nagyapámról részletesebben is beszámolok az elkövetkezők során saját (nyulacska) blogomban. Annál is inkább, mivel hátrahagyott egy igen jelentős, csaknem 100 oldalnyi önéletírást, naplót.
És ha már így alakult, megragadom az alkalmat és gratulálok Szilárd a minimum 11-es lista első és harmadik helyéért (azt hiszem ez így egy világelső nem?, hogy a minimum 11-es listán valaki első is meg harmadik is... pl. ezt egy olimpiai bajnok nem tudná se követni se überelni ugyanabban a versenyszámban...)
2. "Kárpát hegység szent bérceire", vagy "Kárpátok szent bérceire" már helyes volna? vagy Petőfi őseire gondoltál? A mondat mindenképpen szimbólikus. És pl. egy másik versre (Ady) utalva, én is meg szoktam rendülni eme sor hallatán és szeretem is idézni: "Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?" Azt hiszem ez a verssor talán össze tudja kötni a legkülönbözőbb magyarokat...