Akkor mi most nem is vagyunk itt

Mesés férfiak beszélgetése

2011. május 28.

Jelenits István a hősiesség fenntartását és példáinak tiszteletét antropológiai jegynek minősítette... - A debreceni Csokonai Színházban, Vidnyánszky Attila Mesés férfiak szárnyakkal c. előadása előtt Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtörténész, Lukács Béla fizikus és Németh György ókortörténész beszélgetett hősiességről és boldogságról. Borbély Szilárd írása.

A debreceni Csokonai Színház Stúdiószínháznak nevezett termében egy másik darab díszletei között kerül sor a beszélgetésre. Az ötlet rendhagyó. A szerda délután öt óra dacára a terem megtelik, némi izgatott várakozás is érezhető. Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtörténész, aki egyébként a közeli Berettyóújfaluban született, Lukács Béla fizikus és Németh György ókortörténész beszélget a Vidnyánszky Attila által rendezett Mesés férfiak szárnyakkal című előadáshoz kapcsolódóan. Azért kapcsolódóan, mert inkább rávezető beszélgetésről van szó, hiszen a darabot ezután fogja megnézni a három meghívott vendég. Az előadás egyszerre aktuális és időtlen kérdéseket boncol. Aktuális, hiszen idén április 12-én volt 50 éve, hogy Gagarin sikeresen visszatért az első űrutazásról. Ehhez az alkalomhoz kapcsolódóan a próbák ideje alatt, az elmúlt egy-másfél évben számos olyan információ került napvilágra, amelyeket a szovjet rendszer sikerrel titkosított ez ideig. És időtlen, mert az űrkutatás által az emberiség nagy, kollektív, önmagát meghaladni akaró vállalkozásairól mutat fel egy nagy erejű színházi parabolát.

A három beszélgetőpartner szárnyaló beszélgetést ígér. Nem hisszük, hogy közelebb fogunk kerülni valamilyen bizonyossághoz, de abban igen, hogy nem csalódunk majd. A Vidnyánszky-rendezés még nem kerülhet szóba, és ezt mód felett sajnáljuk, mert akkor még izgalmasabb volna ez a beszélgetés. Öt után nem sokkal be is óvatoskodnak a terembe a szereplők. Leülve a reflektorok fénye ellen próbálnak védekezni. Lukács Bélának ekkor tűnik fel, hogy egyedül rajta van nyakkendő. Meglazítja. Az előadásból ott maradt díszletek között nem tudni, hogy az asztalra zsúfolt kék és rózsaszín kupakos ásványvizek, a márkanevet elhallgatjuk, vajon kinek vannak odakészítve ilyen nagy számban. A bevezető filmspot alatt pár percre lekapcsolják a fényt. A bevezető vetítés végére Lukács Bélának sikerül eltávolítania a nyakkendőt. Most már minden készen áll a beszélgetésre.

Az előadás dramaturgja, Kozma András moderátori bevezetője után megpróbálja tematikusan terelni a meghívottakat. Elsőként rákérdez a „hős” fogalmára. Kicsit didaktikus a kérdés, de jó kiindulópontnak bizonyul. Valljuk meg, nem könnyű a helyzete ilyenkor a moderátornak. A kérdés alkalmasnak is bizonyul - bizonyos mellélövéseket sem megspórolható módon - az estet átívelő témának. Kozma András a jobbján helyet foglaló Lukács Bélát találja el elsőként, aki a hős fogalmának a természettudományok területén, jelesül a fizika területén kimutatható erősen korlátozott jelenlétére utal. A hős és az áruló relatív, nézőponttól függő volta axiómaként kerül be a válaszába, szemléltető példaként Kossuth és Görgey nevét említi, mondván, az egyik hős, a másik áruló, noha van olyan nézőpont is, miszerint a hős Avram Iancu volt, és az előbbi két szereplő pedig egyszerűen bozgornak minősül. A fizikai kutatás nem hősi tevékenység, aligha lehetne hős fizikusokat felsorolni, de természettudós lévén szeret konkrétumokból kiindulni. Ennek jegyében ismertet egy morális paradoxont, amelyben egy nagyra hivatott ausztrál fizikus érintett, a Gallipoli című filmből ismert Henry Moseley, aki a háború kitörésekor Európában tartózkodott és jelentkezett frontszolgálatra. Az ausztrál egységgel együtt az lett volna a dolga, hogy utat nyissanak II. Miklós cárnak, hogy az bevonulhasson Isztambulba, de a törökök ezt az egységet beszorították a tengerbe. Moseley a harcok közben fejlövést kapott, és mindezt bizonyosan nem mint fizikus cselekedte. Később felmerül még a Curie házaspár esete, akik a fizika érdekében folytatott kísérletezés következményeként haltak meg, de hogy a radioaktivitás akkor még nem kellően ismert következményeinek korlátozott ismerete miatt bekövetkezett halálukat lehetne-e hősi elszánásnak nevezni, ismét mód felett kétes. Marie Curie egy nálánál nagyobb vasrúddal keverte a sűrű, szilvalekvárszerű masszát, amely erőfeszítés bizonyosan igényelt az átlagot meghaladó elszánást, de hogy ebben morális önfeláldozás munkált volna, az nem állítható határozottan. Ha tudtak volna a sugárzás élettani következményeiről, talán megkísérelnek védekezni ellene.

A nézőpontok és az információs hozzáférés kulturális kódoltságát és ennek hagyományozását teszi a második válaszoló, Németh György is központi témává. A Leonidas vezetésével a Thermopülai-szorosban elpusztult 300 spártai harcos példájának erkölcsi értékét veti össze a források feltárását szem előtt tartó tudós pontosságra törekvésével. Az ókortörténész a források kritikus felülvizsgálata révén a 18-19. századi, heroizált ókorképpel szemben egy sokkal esendőbb és emberközelibb ókort lát maga előtt. Leonidas később, Livius történeti munkája által megformált hősi tette ugyanis sértődésből és makacsságból született. A hadvezér ugyanis azért maradt az ismeretlen számú, a történetírók által csillagászatira növesztett perzsa sereggel szemben a szorosban, ahol a források által említett perzsa emberanyag darabra se fért volna el, hogy dühét és sértődését kifejezze. Katonai szempontból a csata hiábavaló volt, a háromszáz legkiválóbb spártai katona feláldozása pedig taktikai és stratégiai balfogás. Ugyanis a Leonidas által itt beáldozott 300 elitkatona nagyon hiányzott a későbbi, a perzsákat legyőző csatában, amelyet velük együtt sokkal kisebb veszteséggel nyerhettek volna meg. A hősiesség ugyanis ott van jelen, ahol az önfeladás valamely nagyobb cél érdekében tudatos önáldozathoz vezet. Az igazi hősiesség eldöntése azonban nehéz feladat, ha a körülményeket is szemügyre vesszük. Leonidas példája felveti az Iliász-olvasás által Akhilleusz sértődésének mozgósító erejét. Ezt továbbfűzve az eset annak lehetőségét teszi elgondolhatóvá, hogy Leonidas is „az énekké válás” dicsőségét sóvárogta, és nem a tett maga, hanem az általa elérhető hírnév mozgatta.

Jelenits István a két tudós relativizáló álláspontja után mégis a hősi példák tiszteletére hívja fel a figyelmet, hiszen ezek adnak tartást a viselkedésmintáknak, és az erkölcsi célokat segítenek kijelölni. Horatius szállóigéje, miszerint szép és édes a hazáért halni, akkor is tartást tud adni az embernek, és az esendő lényt önmaga meghaladására, természetes gyávaságának legyőzésére serkenti, ha maga elsőre gyávának is bizonyul. Mint például, szúrja közbe Németh György, maga Horatius, aki a csatában eldobta pajzsát, és inkább a biztos futást választotta, mint a lehetséges hősi halált. Jelenits István viszont arra emlékeztet, hogy az őskeresztények idejében is voltak, akik elsőre nem vállalták hitüket, de másodszorra már színt vallottak, vállalva a mártíromság koronáját, akiknek példája nélkül a kereszténység győzelme talán nem történhetett volna meg. A gyávák bátorsága éppúgy hősiesség. Jelenits István korunk deheroizáló mentalitása ellen óv, amely a példák erejének gyengítése által az erkölcsi értékek pusztításához is vezet. Nem szeretne olyan világban élni, amelyben minden nagyságot lekicsinyelnek és kipusztítanak, mondja. Németh György hozzáfűzi, hogy ő sem szeretne olyan világban élni, amely hazugságokra épül.

Az így felszínre került dilemma innentől kezdve fogva ejtette az egész beszélgetést, megkerülhetetlen és feloldhatatlan gordiuszi csomónak, apóriának, bizonytalansági konstansnak, a hit paradoxonának bizonyult. Jelenits István a hősiesség fenntartását és példáinak tiszteletét antropológiai jegynek minősítette, hogy a halál tudatában élő egyetlen lényként az ember képes értelmet adni a halálnak. Halálát és szenvedését fel tudja ajánlani valamilyen cél érdekében, és ez által az elkerülhetetlenül bekövetkezőnek értelmet kölcsönöz. A beszélgetésnek ezen a pontján közbeszóló Vidnyászky Attila is emellett tette le a voksát, erősítve a relativizáló szemlélettel szemben a fenség, a pátosz, az áldozatvállalás mellett a morális tartás jelentőségét, amely képes példát adni nemzedékeknek. Utalt arra, hogy az előadás alapjául szolgáló történet szereplőit – minden történelmi esendőségen és kényszeren túl – úgy tűnik, valami több is mozgatta. Nem a hírnév, nem a halálnak értemet adó felajánlás, hanem valami több, amit nem értünk pontosan, de az előadás is ezt a kimondhatatlan tartományt kutatja. Példának okáért megemlítette az egyik rakétakutatót, Ciolkovszijt (ekkor szokták a színészek sietve azt mondani, hogy „egészségére”), aki olyan nyomorult körülmények közt él, hogy gyereke aközben hal éhen, miközben a tudós egy általa szebbnek gondolt jövőről, utópiáról álmodik és azért megszállottan dolgozik. A diktatúra, a félelem mindezt nem magyarázhatja meg. Németh György megjegyzi, hogy azért a szovjet rendszer forráskritika szempontjából nem a megbízhatók közé tartozott.

Ekkor az utópiákra terelődik a szó. De a témák ekkortól egyre bonyolultabb hálója képződik meg. Az izgalmas és szórakoztató beszélgetés minden részletéről nem lehet beszámolni. Lukács Béla ekkor Annie, a puskás lány című amerikai musicalból idézi az egyik dal refrénjét: amit te tudsz, azt én tudom sokkal jobban, valahogy így, és Németh Györgynek címezi a slágert. Ugyanis Anatolij Fomenko nevű, differenciálgeometriával foglalkozó orosz matematikus és iskolája a történeti kronológia matematikai vizsgálata által azt vetette fel, hogy a történelem mai konstrukciója, az időben minél messzebb tekintünk vissza, az derül ki róla, hogy egyszerűen nem létezett. A birodalmak információs szolgálata megbízhatatlan. Talán a bizánci birodalom volt a legmegbízhatóbb. A Németh Györgynek célzott közbeszúrás éle akkor villan meg, amikor Lukács Béla elárulja, hogy Fomenko szerint az antikvitás történelmének ma ismert elbeszélései, kronológiája, nevei és tényei kitalációk. Nem hogy az volna a kérdés, hős volt-e Leonidas, hanem egyszerűen nem is létezett se Leonidas, se a csata.

Ekkor a valóság és a történelem, a megismerés és a múlt elbeszélései, mint a morális példák tárháza, a tanító történelem eszméje látszik szertefoszlani. A „kitalált középkor” elmélet felvetője Heribert Illig, aki szintén egy időparadoxonnal szembesítette a szaktudósokat, kétségessé teszi a honfoglalásra vonatkozó tudásunkat, ezzel pedig a magyarok identitása mosódik el diffúz módon a szlovák történelemben. Az est ekkor szürreális pontjára érkezik. „Akkor mi most nem is vagyunk itt”, veti közbe Jelenits István, derültséget keltve észrevételével. A tudomány és az erkölcs közötti viszony egyre mélyebb bugyrokba vezeti a beszélgetők intellektusát. A boldogság kérdése pedig ismét egy nehéz szemléltető példához vezet. Kozma András felveti, hogy vajon boldogabbak leszünk-e attól, ha Genf mellett a részecskegyorsítóval megtalálják a hix bozon (higgs boson) nevű parányt. Jószándékúan, de ismét darázsfészekbe nyúlt ezzel a kérdéssel, mert Lukács Bélától megtudjuk, hogy Debrecenben erre van egy jó válasza, miszerint az itt élők boldogabbak lesznek-e attól, ha majd 2015-ben (vagy ki tudja) működni fog a 4-es metró, amelynek a bekerülési költsége épp a svájci részecskegyorsító költségével paralel; de még ez persze a metró esetében növekedhet, fűzi hozzá utólag a tudósító, talán a végén másfél vagy két részecskegyorsító is kijön majd abból. Noha a választ a boldogságkvóciensre ez felelet sem adta meg egész bizonyosan, az információtól a teremben bizonyosan senki sem lett boldogabb. Sőt.

Így röppent el két óra, és időközben hét óra lett. Lassan indulni kell a Mesés férfiak szárnyakkal című darab ma esti bemutatójára. A beszélgetésen jelen lévő színészek már készülődnek. Összegzésképpen elmondható, hogy mindenki sokat tudott meg ezen a délutánon, és kicsit talán boldogabb is lett. Ennél több bizonyosságként aligha állítható. És noha közben többször kétségesnek tűnt, hogy mi magyarokként, illetve létező személyekként jelen voltunk-e a Stúdiószínház nézőterén, utólag visszatekintve talán kijelenthető, hogy igen. De azért kicsit bizonytalan vagyok ebben. És ha nem is szeretnénk tömegesen hősök lenni, gazdag beszélgetést eredményezett az a rendkívüli színházi produkció, amelyet megrendítő erejűnek, erős színházi látomásnak éreztem, mármint a Mesés férfiak szárnyakkal című előadást. Aki teheti, nézze meg.

A fotókat a szerző készítette.

Borbély Szilárd

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
emká emká 2011-05-29 22:59

Történelem? Természetesen zűrös, teli manipulált adatokkal – lódításokkal. De hogy az ókort a reneszánsz fantáziálta volna és semmi több? Rómában a tizennégy egyiptomi obeliszket? A hazugsághoz ez esetben őrült anyagi áldozatokra volt szükség. Megszállott és jól rejtőzködő hamisítóknak kellett lenniük, hogy semmi nyoma nem maradt, hogy sütötték ki, hogy készítették és juttatták el a világ különféle szegleteibe - mondjuk - a Thotmesz obeliszkeket. Köztük akad 32 méter magas, nagyjából 120 tonna súlyú is. Kitalálva mindehhez egy külön ábrázolási módot és jelrendszert. Érdekes.

A történelem nemcsak betűk-számok-történetek halmaza, hanem utak és hidak, s természetesen épületek, városok egymásra omlott rétegei, egymástól elkülöníthető szerkezetek, anyagok, technológiák. A történelmet-meséket író, évszámokat kiötlő emberektől eltérően a mérnöki művek, épületek például nemigen hazudnak. A Basilica di San Clemente al Laterano három, különféle korban épült szintje hogy lehet egy reneszánsz blöff.