Alakul és bontakozik egy izgalmasnak tűnő költészet.

 

Lesi Zoltán verseivel szerkesztőként találkoztam először. Weöres Sándort idéző ciklusa álarchaikus nyelvének játékossága és fülledt erotikája rögtön megfogott. („Finom föld / takar be, tsókos tsend fe- / zül, bujtogatlak, ellib- / ben rózsaszín halálod.”) Mindig kedveltem a kísérletezni merő, a trenddel szembe haladó, bátor fiatal költőket. Nem mindig érettem, hogy a Daphnis ketskéi ciklus versei miről is szólnak, ám mégis éreztem, élveztem az izgalmas lehetőségeket és a frissítő erőt bennük. Közölni kell mindenképpen, gondoltam, hadd kapjon teret ez a költészet.

 

Azóta megjelent egy komoly, kötet nélküli költőket bemutató antológiában is (Használati utasítás).

 

És most itt vannak az újabb versek. Mások, mint amit ismertem már, itt a felhőknek a lába majdnem földig ér, a tűzfalak meztelenek, a telihold pedig nem más, mint egy csupasz dróton lógó villanykörte. Mások tehát, de ez nem is baj. Sőt. Ha lehet, még közelebb állnak versolvasói szívemhez, ez már nem a kísérletezés terepe, hanem az életé. „…a költészet le van szarva, / de mosogassak el”, és „Sajnos csak annyira / érdekel a mosogatás, / mint téged a hexameter.” Jobban értem, átélem e feszítettebb-pontosabb, jóllehet, nyelvileg sokkal hagyományosabb verseket. A játékosság lefojtódott, szövegszervező elemmé vált, főként a sorátviteleket segítve.

 

Egyszerre tud friss és mély lenni, ez nagy dolog. („…őt néztem, ahogy próbál / a mennyországban egy / színdarabot. Befektetik / a kádba, szájába kis- / halat tesznek, összefröcs- / kölik a kórházzöld / csempéket, és várnak.”)

 

Hagyományépítő és eredeti, mintaképpen az előbb Csillagszóró című verséből idéztem.

 

Hajrá tehát, és további jó bontakozást!