Szerkesztette: Székely László
ISBN: 963 9548 56 1
400 oldal, B/6, kötve
Ára: 2150 Ft
A könyvfesztiválon: 1720 Ft
Einstein rendkívül gazdag életművet hagyott ránk. Bár összes műveinek kiadására nem vállalkozhatunk, e kötetnek mégis az a célja, hogy általános és kiegyensúlyozott áttekintést adjon e zseniális fizikus munkásságáról. A kötet öt fejezet-re tagolódik. Az első fejezet témája természetesen a relativitáselmélet. A második fejezet Einsteinnek a kvantum-mechanikáról és a determinizmus kérdéséről írott fontosabb cikkeit tartalmazza. Einstein köztudottan vallásos ember volt, a harmadik fejezet írásai tudomány, vallás és filozófia viszonyát boncolgatják. A negyedik fejezet Einsteint a közéleti embert mutatja be, s a kötetet végül Einstein tudományos önéletrajza zárja.  A kötet olyan írásokat is tartalmaz, melyek most először olvashatók magyar nyelven

VALLÁS ÉS TUDOMÁNY

Az ember minden cselekedete és találmánya érzett szükségleteinek kielégítésére és fájdalmának csillapításra szolgál. Ezt mindig szem előtt kell tartani, ha a szellemi mozgalmakat és azok fejlődését meg akarjuk érteni. Mert az érzés és a vágy minden emberi törekvés és alkotás motorja, még ha ez utóbbi oly fenségesnek is tűnik föl számunkra. Melyek tehát azok az érzések és szükségletek, amelyek az embert a vallásos gondolkodáshoz és a szélesebb értelemben vett hithez vezették? Ha tüzetesen megvizsgáljuk a dolgot, hamarosan látni fogjuk, hogy a vallásos gondolkodás és élmény bölcsőjénél a legkülönbözőbb érzéseket találjuk. A primitív kultúrákban elsősorban a félelem az, ami a vallási képzeteket előidézi. Az éhségtől, a vadállatoktól, a betegségtől, a haláltól való félelem. Minthogy a létnek ezen fokán az okozati összefüggéseket még kevésbé látja át, az emberi szellem maga talál ki többé-kevésbé önmagához hasonló lényeket, amelyeknek akaratától és cselekedeteitől a rettegett élmények függenek, s akiknek jóindulatát azzal nyerheti meg, ha bizonyos dolgokat cselekszik, és olyan áldozatot hoz, amelyek a nemzedékről nemzedékre szálló hit szerint e lényeket megszelídítik, illetve az emberekkel szemben jóindulatúvá teszik. Ebben az értelemben a félelem vallásáról beszélünk. Ez nem mesterségesen jön létre, de állandósul a külön papi kaszt kialakulása által, mely kaszt azután közvetítőnek játssza ki magát a nép és a rettegett lények között, és erre alapítja hatalmi helyzetét. Igen gyakran a más tényezőkre támaszkodó vezér vagy uralkodó - illetve a kiváltságos osztály - világi uralmának megerősítése érdekében a papi teendőket is ellátja, vagy a politikai uralom és a papi kaszt között érdekközösséget hoz létre.

A vallás kialakulásának másik forrása a szociális érzés. Az apa és az anya, a nagyobb emberi közösségek vezetői - halandók és esendők. A vezetés, a szeretet és a támasz utáni vágy a magva a szociális, illetve erkölcsi isten fogalmának. Ez az isten a gondviselés istene, aki megvédelmez, határoz, jutalmaz és büntet. Az az isten, aki az ember mindenkori látóköréből tekintve a törzs és az emberiség életét  –  illetve az életet általában  –  szereti és segíti, vigasztaló a szerencsétlenségben és a csillapíthatatlan vágyban, s aki az elhaltak lelkét megőrzi. Ez a szociális vagy erkölcsi isten fogalma.

A zsidó nép Szentírásában szépen megfigyelhető, amiként az a félelem vallásából erkölcsi vallássá fejlődik, ami azután az Új Testamentumban folytatódik. A kultúrnépek vallásai, de különösen a keleti népeké elsősorban erkölcsi vallások. A félelem vallásáról az erkölcsi vallásra való áttérés fontos haladást jelentett a népek életében. Óvakodni kell azonban attól az előítélettől, hogy a primitív kultúrák vallása tisztán félelemvallás, és a művelt népeké tisztán erkölcsi vallás. Inkább kevert típusok ezek, de azért a szociális élet magasabb fokán már inkább az erkölcsi vallás az uralkodó.

Mindezen típusokban közös az isteneszmény emberi jellege. A vallási érzés ezen fokán csak különösen művelt egyének vagy igényes közösségek szoktak ténylegesen túllépni. Létezik azonban a vallási érzületnek egy harmadik típusa is, de ez csak nagyritkán jut kifejezésre; ezt kozmikus vallásosságnak fogom nevezni. Az, akiben nincs meg ez az érzés, nehezen fogja megérteni, mert egyáltalában nem jár együtt semmiféle emberszerű isten fogalmával.

Az egyén érzi az emberi kívánságok és célok jelentéktelenségét és azt a fenségességet és csodálatos rendet, amely a természetben és a gondolatok világában megnyilvánul. Az egyéni létet börtönnek érzi, és a létezők összességét mint egységest és érthetőt szeretné átélni. A kozmikus vallásosság csírái már alacsonyabb fejlődési fokon is megmutatkoznak, így például Dávid több zsoltárában és a próféták némelyikénél. Sokkal erősebbek a kozmikus vallásosság összetevői a buddhizmusban, amelyre bennünket különösen Schopenhauer csodálatos írásai tanítottak.

Minden idők vallási lángelméi kitűntek kozmikus vallásosságukkal, amely nem ismer el emberi képre kigondolt tant és istent. Ezért nincs olyan egyház, amelynek fő tantételei a kozmikus vallásosságon nyugodnának. Innen van az, hogy a mindenkori eretnekek között olyan embereket találunk, akiket e legemelkedettebb vallásosság töltött el, és kortársaiknak hol istentagadóknak, hol szenteknek tűntek. Ebből a szempontból tekintve az olyan emberek, mint Démokritosz, Assisii Szent Ferenc és Spinoza nagyon közel álltak egymáshoz.

Miként közölheti egyik ember a másikkal a kozmikus vallásosságot, ha az sem kialakult istenképhez, sem vallástudományhoz nem vezethet? Úgy vélem, hogy a művészetnek és tudománynak legfontosabb teendője, hogy ezt az érzést a fogékonyakban fölkeltse és éltesse.

Így érünk el a tudomány és vallás viszonyának oly fölfogásához, amely a többitől nagyon különbözik. A történelmi áttekintés után ugyanis az ember a tudományt és a vallást engesztelhetetlen ellenfeleknek tartaná, és ez nagyon érthető. Mert aki a történések okozati törvényszerűségéről meg van győződve, az nem hihet olyan lény eszméjében, amely a világtörténés menetébe beavatkozik; föltéve természetesen, hogy az illető az oksági hipotézist komolyan veszi. A félelemvallásnak nála helye nincs, épp oly kevéssé a szociális, illetve erkölcsi vallásnak. Olyan isten, aki jutalmaz és büntet, számára már csak azért is elképzelhetetlen, mert az ember külső és belső, törvényszerű szükségesszerűségek szerint cselekszik, tehát Isten szempontjából épp úgy nem lehetne felelős, mint egy élettelen tárgy az általa végrehajtott mozdulatokért. Ezért – eléggé jogtalanul – a tudománynak azt vetik a szemére, hogy az erkölcsöt aláássa. Ám az ember etikai magatartása együttérzésen, nevelésen és szociális kötelékeken nyugszik, és semmiféle vallási alapokra nincs szüksége. Elég szomorú volna az emberekre nézve, ha a halál utáni büntetés félelmével és a jutalmazás reményével kellene őket kordában tartani.

Érthető tehát, hogy a vallások a tudomány ellen mindig küzdöttek és követőit üldözték. Másrészt azonban azt állítom, hogy a kozmikus vallásosság a kutatás legerősebb és legnemesebb hajtórugója. Csak aki azokat a hallatlan erőfeszítéseket és mindenekelőtt azt az odaadást föl tudja fogni, amelyek nélkül úttörő tudományos gondolati alkotások nem jöhetnek létre, csak az tudja elképzelni annak az érzésnek az erejét, amelyből ilyen – a gyakorlati élettől távolálló – munka származhat. Mily mélyen kellett hinnie Keplernek és Newtonnak a világépítmény értelmében, és mily vágy élt bennük a világban megnyilvánuló értelem legcsekélyebb csillanásának megragadására, hogy az ég szerkezetének gépezetét hosszú évek munkája során kibogozniuk sikerült! Aki a tudományos kutatást elsősorban csak gyakorlati következményei révén ismeri, az könnyen helytelenül ítéli meg azoknak az embereknek szellemi állapotát, akik a föld országaiban és az évszázadokban szétszórva – szkeptikus kortársaktól körülvéve – a velük hasonló szelleműeknek a helyes utakat mutatták meg. Csak az, aki életét maga is hasonló céloknak szenteli, csak az tudja elképzelni, hogy mi lelkesítette ezeket az embereket, mi adott nekik erőt, hogy a sok sikertelenség ellenére a célhoz hívek maradjanak. Ezt az erőt a kozmikus vallásosság adja. Egy kortárs nem egészen indokolatlanul azt mondotta, hogy kizárólag a mai – általánosságban materialista beállítódású – korszak  valóban komolyabb kutatói az igazi mélyen vallásos emberek. 

KUTATÁS VALLÁSOSSÁGA

Önök nehezen fognak olyan elmélyülten kutató tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Ez utóbbi számára Isten olyan lény, akinek gondviselésére számít, akinek büntetéseitől fél – magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek apja iránt érez; – egy olyan lény, akivel bizonyos mértékben személyi kapcsolatban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.

A kutatót azonban a történések oksági összefüggései ragadják meg. Az ő részére a jövő nem kevésbé szükségszerű és meghatározott, mint a múlt. Az erkölcsi az ő részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy ehhez képest valamennyi értelmes emberi gondolat és rendelkezés csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önző kívánságok igája alól föl tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely a vallásos alkotókat mindenkor áthatotta.

A TUDOMÁNYOS IGAZSÁGRÓL

1. Nem könnyű dolog a „tudományos igazság” kifejezést könnyen érthetővé tenni. Így például az „igazság" szó értelme nagyon különböző, és attól függ, hogy átélt tényről, matematikai szabályról, vagy természettudományi elméletről van-e szó. A „vallási igazság” fogalmáról pedig egyáltalában nincs tiszta képzetem.
2. A tudományos kutatás – az oksági gondolkodás és szemléletmód fejlesztésével – csökkentheti a babonát. Annyi bizonyos, hogy a világ értelméről illetve fölfoghatóságáról való, a vallásos érzéssel rokon meggyőződés minden kifinomultabb tudományos munkának az alapját képezi.
3. Mélységesen meg vagyok arról győződve, hogy a legtökéletesebb értelem nyilatkozik meg a tapasztalatilag érzékelhető világ jelenségeiben: ezt értem isten fogalma alatt; a szokásos kifejezési mód (Spinoza) szerint tehát „pantheista” vagyok.
4. A vallási hagyományokat csak történelmi és pszichológiai szempontból vizsgálom –hozzájuk semmi egyéb kapcsolatom nincs.