Ahogy már megszoktuk tőle, aprólékosan boncolja az emberi kapcsolatokat, finoman érezteti, milyen bonyolult, érdekes és kiszámíthatatlan az elme működése, és hogy igazabb és árnyaltabb képet kapunk mindarról, ami velünk történt, ha néhány évtized távlatából elemezzük az eseményeket.

Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy valamiféle derűs nyugalommal megbékéljenek sorsukkal.

 

 

 

Részlet A gyerekek maradnak című novellából

 

Pauline még ki sem nyitotta a szemét, máris tudta, hol van. Semmi nem lepte meg. Aludt, de nem olyan mélyen, hogy bármit elengedjen.

Briant a főépület parkolójában várta meg a gyerekekkel, és elkérte tőle a slusszkulcsot. Azt mondta, ott a szülei előtt, hogy valamire még szüksége van Campbell Riverből. Brian megkérdezte, mire. És van-e pénze.

– Semmi különösre – magyarázta, hogy Brian azt hihesse, tamponra vagy fogamzásgátlóra, amit nem akar a nevén nevezni. – Van.

– De tankolnod is kell – figyelmeztette Brian.

Később beszélnie kellett vele telefonon. Jeffrey azt mondta, neki kell felhívnia.

– Mert tőlem nem fogadná el. Azt hinné, hogy elraboltalak, vagy ilyesmi. Nem hinne nekem.

De a legfurcsább az volt, hogy Brian mintha azonnal elhitte volna. Ugyanott állt, ahol korábban Pauline, a főépület előcsarnokában – a bingó már véget ért, ott mentek el mellette az emberek, Pauline hallotta őket, jöttek ki az étteremből, vacsora után – és Brian azt hajtogatta: „Aha. Aha. Aha. Oké.” Nyilván uralkodnia kellett a hangján, de mintha a fatalizmus vagy a balsejtelem olyan forrásából merített volna hozzá, hogy az messze nem volt indokolt.

Mint aki végig tudta, egész végig, hogy mi történik Pauline-nal.

– Jó – mondta. – És mi legyen a kocsival?

Mondott még valami mást is, valami képtelenséget, aztán letette, Pauline meg kilépett a telefonfülkéből, ott a benzinkút mellett, Campbell Riverben.

– Ez gyors volt – mondta Jeffrey. – Gyorsabb, mint hitted.

Pauline azt felelte:

– Nem tudom.

– Lehet, hogy tudat alatt sejtette. Meg szokták sejteni.

Pauline megrázta a fejét, jelezte, hogy inkább maradjon csendben, és Jeffrey annyit felelt: „Bocs.” Mentek az utcán, nem érintették meg egymást, nem beszéltek.

 

El kellett menniük telefonfülkét keresni, mert a motelban nem volt. Most, kora reggel, ahogy Pauline lustán körülnézett – először volt alkalma lustának, szabadnak lenni, amióta ebbe a szobába lépett –, látta, hogy szinte semmi nincs benne. Csak egy ócska öltözőasztal, egy támla nélküli ágy, egy kárpitozott, karfa nélküli szék, az ablakon spaletta törött léccel, és narancssárga műanyag függöny, amely elvileg a tüllhöz hasonlít, nem kell beszegni, csak alul levágni. Volt egy zajos légkondicionáló is, Jeffrey éjszakára kikapcsolta, és az ajtót láncra zárva kinyitotta, mivel az ablakot lelakatolták. Most csukva volt az ajtó is. Éjszaka nyilván fölkelt, és becsukta.

Ennyi maradt Pauline-nak. Minden kapcsolata megszakadt a parti házzal, ahol Brian összetörve aludt vagy nem aludt, akárcsak azzal a házzal, amely eddig a Briannel közös életét jelentette, illetve azt, ahogy élni akartak. Nem maradt bútora. Elszakította magát a hatalmas, megbízható ingóságoktól, mint a mosógép, a szárító, a tölgyfa asztal és az újrapácolt ruhásszekrény, meg a csillár, amely egy Vermeer-festmény után készült. És ugyanígy azoktól a holmiktól is, amelyek kifejezetten hozzá tartoztak – a kristálypoharaktól, amelyeket ő gyűjtött, meg az imaszőnyegtől, amely persze nem eredeti, mégis gyönyörű. Különösen ezektől a dolgoktól. Még a könyveit, talán azokat is elvesztette. A ruháit. A szoknyáján, a blúzán meg a szandálján kívül, amit a Campbell River-i útra vett föl, talán nincs is más tulajdona. Mert soha nem fog visszamenni, bármit elkérni. Ha Brian megkeresi, és megkérdi, mi legyen a dolgaival, megmondja neki, hogy azt csinál, amit akar: ha úgy gondolja, szórjon mindent kukászsákokba, és vigye ki a szemétre. (Valójában tudta, hogy Brian fel fog mindent rakodni egy teherautóra, ahogy meg is tette, és nemcsak a télikabátját, a csizmáját, hanem a kapcsos övét is gondosan utánaküldi, amit az esküvőjükön viselt, azóta soha, az imaszőnyeggel egyetemben, amellyel a nagyvonalúsága valódi vagy számított végső kinyilatkoztatásául minden mást beborít.)

Pauline úgy gondolta, soha többé nem fogja érdekelni, miféle szobákban lakik, miféle ruhákat vesz magára. Nem fog ilyen segítségre szorulni, hogy bárkinek a tudomására hozza, ki is ő, milyen ember. Vagy akár a saját tudomására. Amit tett, az épp elég, annyi van.

Nem tett mást, mint amiről annyit hallott és olvasott. Amit Anna Karenina tett, és amit Bovaryné szeretett volna megtenni. Amit Brian iskolájában tett az egyik tanár az iskolatitkárral. Megszökött vele. Így hívják ezt. Megszökni valakivel. Lelépni. Amiről becsmérlően beszélnek, humorosan, irigykedve. Egy lépéssel több, mint a házasságtörés. Aki ilyet csinál, annak szinte biztosan korábban is megvolt már a viszonya, egy ideje már házasságtörést követett el, mire annyira nekikeseredett vagy nekibátorodott, hogy ezt a lépést is meglépje.  Száz évben egyszer lehet olyan pár, akik azt állítják, hogy a szerelmüket nem hálták el, és technikai értelemben tiszta, de ezekről az emberekről – ha egyáltalán hisznek nekik – nemcsak azt gondolják, hogy nagyon komolyak és emelkedettek, hanem hogy szinte kétségbeejtően meggondolatlanok, szinte egy csoportba tartoznak azokkal, akik az első adandó alkalommal mindent feladnak, és elmennek valami szegény és veszélyes országba dolgozni.

A többieket, a házasságtörőket felelőtlennek tartják, tisztátalannak, önzőnek, sőt kegyetlennek. És szerencsésnek. Szerencsések, mert a parkoló kocsikban, vagy a magas fűben, vagy egymás meggyalázott hitvesi ágyában, vagy leginkább az ehhez hasonló motelszobákban nyilván kiváló szexben volt részük. Különben soha nem égett volna bennük mindenáron a vágy egymás társasága iránt, nem lett volna bennük ekkora hit, hogy a közös jövőjük minden tekintetben jobb és minőségibb lesz, mint a múltjuk.

Minőségibb. Ez az, amiben Pauline-nak most nyilván hinnie kell – hogy létezik efféle lényeges különbség életek vagy házasságok vagy emberi kapcsolatok között. Hogy némelyikben megvan az a szükségszerűség, az a végzetszerűség, amely a többiből hiányzik. Persze ugyanezt mondta volna egy évvel ezelőtt is. Az emberek ezt mondják, úgy tűnik, hogy hisznek benne, elhiszik, hogy az ő esetük egyedi és különleges, korábban soha meg nem történt, még ha mindenki más látja is, hogy nem az, és fogalmuk sincs, hogy mit beszélnek. Pauline sem tudta, hogy mit beszél.

 

A szobában nagyon meleg volt. Jeffrey teste is nagyon meleg volt. Sütött belőle a meggyőződés és a vitatkozókedv, még álmában is. A törzse vastagabb, mint Briané, derékban is zömökebb. Több hús borítja a csontjait, de nem olyan laza tapintású. Általánosságban véve kevésbé jóképű: Pauline biztos volt benne, hogy a legtöbben ezt mondanák. És nem is olyan kifinomult. Briannek az ágyban nem volt semmilyen szaga. Jeffrey bőrének, ahányszor együtt voltak, mindig volt valami beleivódott, kicsit olajos vagy diószerű illata. Tegnap éjjel nem mosakodott – de persze Pauline sem. Nem volt rá idő. Hozott egyáltalán magával fogkefét? Pauline nem. Igaz, nem tudta, hogy itt marad.

Mikor Jeffreyvel találkozott, még mindig ott volt a tudata mélyén, hogy ki kell találnia valami kolosszális hazugságot, amivel haza tud menni. És sietnie – sietniük – is kellett. Mikor Jeffrey megmondta, hogy úgy döntött, együtt kell maradniuk, és hogy Pauline vele megy Washington államba, és a darabot ejteniük kell, mert Victoriában túlzottan bonyolult lenne a helyzetük, Pauline olyan üveges tekintettel nézett rá, ahogy az ember a földrengés első pillanatában nézne valakire. Kész lett volna minden érvet felsorolni, miért nem lehet, továbbra is úgy gondolta, hogy meggyőzi, de abban a pillanatban az élete elsodródott. Visszamenni olyan lenne, mintha egy zsákot kötne a fejére.

Csak annyit kérdezett:

– Biztos vagy benne?

– Persze – felelte Jeffrey. Komolyan azt mondta: – Sohasem foglak elhagyni.

Ez nem úgy hangzott, mint amiket mondani szokott. Aztán Pauline rájött, hogy – talán iróniából – a darabból idéz. Orpheusz mondja ezt Eurüdikének az első találkozásuk pár pillanatában, egy vasúti restiben.

Úgyhogy Pauline sorsa eldőlt: most már ő is azok közé tartozik, akik megszöktek. Olyan nő, aki megdöbbentő, érthetetlen módon mindent föladott. A szerelemért, mondanák a kívülállók elhúzott szájjal. És a szexre gondolnak. Szex nélkül az egész nem így történne.

És mégis, hol itt az a nagy különbség? Nem az a változatos foglalatosság, akárki akármit mond. Bőrök, mozdulatok, érintés, hatás. Pauline nem az a fajta nő, akiből nehéz hatást kicsalni. Briannek is sikerült. Valószínűleg bárkinek sikerülne, aki nem őrülten alkalmatlan vagy erkölcsileg visszataszító.

És mégsem ugyanaz semmi sem. Briannel – különösen Briannel, akihez valami önzésnek is beillő jó szándékkal fordult, akivel házastársi cinkosságban élt – sosem lehetett szó ilyen kivetkőzésről, ilyen elkerülhetetlen szárnyalásról, mikor nem kell az érzésekért küzdenie, csak engedni nekik, mint a légzésnek vagy a halálnak. És ez, gondolja, csak akkor fogja el, ha a bőr Jeffrey bőre, a mozdulatok Jeffrey mozdulatai, és a ráereszkedő testben Jeffrey szíve dobog, az ő szokásai, gondolatai, különössége, az ambíciói és a magánya (amelynek Pauline legjobb tudomása szerint csak a fiatalságához lehet köze).

Legjobb tudomása szerint. De mi mindenről nem tud. Nemigen tudja, mit szeret enni, milyen zenét szeret hallgatni, és milyen szerepet játszik az életében az anyja (kétségtelenül rejtélyes, de fontos szerepet, akárcsak Briannek a szülei). Egy dologban eléggé bizonyos: bármilyen preferenciái vagy ellenszenvei vannak is, hangot ad majd nekik.

Pauline kicsúszik Jeffrey keze alól és a felső lepedő alól, amely erőteljes öblítőillatot áraszt, lelép a padlóra, ahol az ágytakaró hever, és gyorsan belecsavarja magát a zöldessárga zseníliába. Nem akarja, hogy Jeffrey hátulról meglássa, ha kinyitja a szemét, és észrevegye, hogy lóg a feneke. Már látta meztelenül, de általában elnézőbb pillanatokban.

Kiöblíti a száját, megmosdik – a szappan, amit használ, akkora, mint két vékony kocka csokoládé, és kemény, mint a kő. A lába köze erősen kidörzsölődött, duzzadt és büdös. A vizelés erőfeszítésébe telik, és úgy tűnik, szorulása is van. Tegnap este, amikor vacsorázni mentek, hamburgert vettek, és rájött, hogy nem bír enni. Feltehetőleg újra beletanul ezekbe a dolgokba, majd visszaszerzik az életében a nekik járó súlyukat. Pillanatnyilag úgy tűnik, nem tud ilyesmire teljesen odafigyelni.

A táskájában van némi pénz. Ki kell mennie, venni fogkefét, fogkrémet, dezodort, sampont. Meg zselét. Tegnap este az első két alkalommal gumit használtak, harmadszorra viszont semmit.

Nem hozta el az óráját, Jeffrey meg nem is hord. A szobában persze nincs falióra. Pauline úgy érzi, korán van – a hőség ellenére korainak tűnik a fény. A boltok valószínűleg nem lesznek még nyitva, de valahol majd csak kap kávét.

Jeffrey átfordult a másik oldalára. Biztos felébresztette, ha csak egy pillanatra is.

Lesz hálószobájuk. Konyhájuk, címük. Jeffrey dolgozni fog. Ő meg jár a mosodába. Talán ő is dolgozik majd. Elárusít, felszolgál, diákokat korrepetál. Tud franciául és latinul – vajon az amerikai középiskolákban tanítanak franciát és latint? Kap az ember állást, ha nem amerikai? Jeffrey sem az.

Otthagyja neki a kulcsot. Ha vissza akar jönni, fel kell ébresztenie. Nincs mivel üzenetet írni – se mire.

Korán van. A motel a város északi végén, az országúton áll, a híd mellett. Még nincs forgalom. Pauline már jó ideje klaffog a nyárfák alatt, mire bármiféle jármű döngetni kezdi a hidat – bár éjszaka a súlyuktól rendszeresen remegett az ágyuk.

Most jön valami. Egy teherautó. De nemcsak a teherautó – egy hatalmas, sivár tény is közelít felé. És nem is a semmiből – már ott várt, kegyetlenül böködte, amióta felébredt, sőt egész éjszaka.

Caitlin és Mara.

Tegnap este a telefonban, miután Brian olyan leereszkedő, visszafogott és szinte kellemes hangon beszélt – mint aki büszke rá, hogy nem ütődik meg, nem tiltakozik, nem könyörög –, végül megtört. Megvetéssel, dühösen, és azzal se törődve, hogy ki mindenki hallja, azt kiáltotta: „Na és… a srácokkal  mi lesz?”

A kagyló remegni kezdett Pauline kezében.

Azt súgta: „Ezt majd még…” – de a férje mintha nem is hallotta volna.

– A gyerekek – kezdte Brian, ugyanezen a bosszútól remegő hangon. Mikor „srácok” helyett „gyerekeket” mondott, mintha egy asztalt borított volna rá: súlyos, hivatalos, nyílt fenyegetést. – A gyerekek maradnak. Pauline. Hallottad?

– Nem – vágta rá Pauline. – Igen, hallottam, de…

– Rendben. Akkor hallottad. Ne felejtsd el. A gyerekek maradnak.

Ennyit tudott tenni. Elérte, hogy Pauline lássa, mit csinál, minek vet véget, és megbüntette. Senki nem fogja hibáztatni. Jöhet még cselezés, jöhet egyezkedés, Pauline-nak biztosan meg kell még alázkodnia, de ez most már itt van, mint egy kerek kő a torkában, mint egy ágyúgolyó. És ott is marad, hacsak teljesen meg nem gondolja magát. A gyerekek maradnak.

A kocsijuk – az övé és Briané – még mindig a motel parkolójában áll. Brian kénytelen lesz megkérni az apját vagy az anyját, hogy még ma hozzák el érte. A slusszkulcs ott van Pauline táskájában. De van tartalék kulcs is – Brian bizonyára magával hozza. Pauline kinyitja a kocsi ajtaját, ledobja a kulcsot az ülésre, aztán bekattintja a zárat és becsapja az ajtót.

Most már nem tud visszamenni. Nem tud beülni a kocsiba, visszahajtani, és azt mondani, hogy őrültség volt. Ha megtenné, Brian megbocsátana, de soha nem jutna túl rajta, és ő sem. De azért folytatnák, ahogy szokás.

Pauline kijött a parkolóból, elindult a járdán a városba.

Mara súlya a csípőjén tegnap. Caitlin lábnyoma a padlón.

Pó. Pó .

Nincs szüksége slusszkulcsra, hogy visszamenjen hozzájuk, nincs szüksége a kocsira se. Bekönyöröghetné magát egy kocsiba az országúton. Engedj, engedj, menj vissza hozzájuk, amilyen gyorsan tudsz – hogyhogy nem tudja megtenni?

Egy zsák a fejére.

Egy cseppfolyós megoldás, a képzelet megoldása, kiömlik a talajra, és azonnal megszilárdul: felöltötte tagadhatatlan alakját.

 

Éles fájdalom. Később krónikus lesz. A krónikus azt jelenti, hogy állandó, de talán nem folyamatos. Azt is jelentheti, hogy az ember nem hal bele. Nem is szabadul meg tőle, de nem hal bele. Nem érzi minden pillanatban, bár nem is lesz túl sok napja nélküle. Aztán megtanul néhány trükköt, hogy tompítsa vagy elűzze, próbálja végül nem tönkretenni azt, amiért ezt a fájdalmat elszenvedi. Nem más tehet róla. Aki még most is az a naiv vagy az a barbár, nem tudja, hogy létezik ilyen tartós fájdalom a világon. Vagy mondhatja magának: úgyis elveszíted őket. Felnőnek. Egy anyára mindig vár ez a kissé nevetséges magánelhagyatottság. Elfelejtik ezt az időt, így vagy úgy, kitagadják. Vagy addig maradnak körülötte, amíg már nem tudja, mit kezdjen velük, mint Brian a szülei körül.

És mégis, micsoda fájdalom. Elviselni és megszokni, amíg aztán már csak a múlt az, amit Pauline gyászol, és nem bármi lehetséges jelen.