Alice Munro: Szeret, nem szeret... Kilenc történet
A Park Kiadó ajánlata
Alice Munro
Szeret, nem szeret… – Kilenc történet
Fordította: Borbás Mária
ISBN szám: 963 530 603 2
Ár: 3000 Ft
Terjedelem: 360 oldal
keménytáblás
- 2006. május 1.
Kilenc nő, kilenc sors, kilenc történet. Tárgyuk a szerelem, a szenvedély, a siker, a kudarc, a reménység, a bűntudat és a halál. Az egyik nő férjhez megy, a másik a rákkal küzd, a harmadik elárulja a nagynénjét, a negyedik eltemeti a férjét, az ötödik rátalál egy régi barátra, a hatodik meglátogatja unokahúgát , a hetedik hagyja hogy elcsábítsák, a nyolcadik elutazik féltestvéréhez, a kilencedik idősek otthonába kerül. Mindegyik történet az emberek közötti hamis hangokat tárja fel, az érzelmi bonyodalmakat, a furcsa, nemegyszer komikus vágyakat és a kitörési kísérleteket. A látszólag hétköznapi, ártalmatlan történetek egy életre rabul ejtik olvasóit, de ennél szebb rabságot senki sem kívánhatna magának.
A kanadai Csehovként emlegetett írónő művei tizenhárom nyelven jelentek meg és világszerte megbecsülésnek örvendenek. Számos díj mellet elnyerte többek közt az Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a rangos Giller Prize-t is. Szeret nem szeret... című novellájából Julien Moore főszereplésével forgatnak filmet. Kanada és a teljes angolszász nyelvterület egyik legnépszerűbb szerzőjének magyarul ez az első könyve.
Részlet az Oda-vissza című novellából
Több mint egy éve történt, hogy Grant egyre több kis sárga cédulát fedezett fel az egész házban. Ez nem volt merőben új jelenség. Fiona mindig felírt dolgokat – egy könyv címét, amiről a rádióban hallott, vagy az aznap feltétlenül elvégzendő munkákat. Még a reggeli menetrendjét is felírta – Grant rejtelmesnek és meghatónak találta ezt a precizitást.
7h.: jóga. 7.30–7.45: fog, arc, haj. 7.45–8.15: séta. 8.15: Grant és reggeli.
Az új cédulák nem ilyenek voltak. A konyhai fiókokra ragasztva – Evőeszköz, Konyharuhák, Kések. Nem nyithatta volna ki egyszerűen a fiókokat, hogy megnézze, mi van bennük? Grantnek eszébe jutott egy sztori a német katonákról, akik a cseh határon járőröztek a háború alatt. Egy cseh mesélte, hogy az őrjárat valamennyi kutyáján cédula fityegett: Hund. Miért? Kérdezték a csehek, mire a németek azt felelték, Mivel ez egy hund.
El akarta ezt mesélni Fionának, aztán meggondolta. Mindig ugyanazokon a dolgokon nevettek, de mi van, ha ezúttal Fiona nem nevet?
Még rosszabb dolgok következtek. Fiona behajtott a városba, azután egy fülkéből telefonált Grantnek, megkérdezte, milyen úton vezessen haza. Szokásos sétájára indult a mezőn át az erdőbe, és a kerítések mentén jött vissza – óriási kerülővel. Azt mondta, az ember mindig számíthat rá, hogy a kerítések eljuttatják valahova.
Nehéz volt eligazodni rajta. A kerítésekről úgy beszélt, mintha viccelne, és minden nehézség nélkül emlékezett a telefonszámra.
– Nem hiszem, hogy aggódni kellene emiatt – mondta. – Egyszerűen csak elvesztem az eszemet.
Grant megkérdezte, bevett-e altatót.
– Ha bevettem is, nem emlékszem rá – mondta Fiona. Aztán hozzátette, sajnálja, ha felületesnek hangzott.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem vettem be semmit. Talán kellene. Esetleg valami vitamint.
A vitamin nem segített. Fiona meg-megállt az ajtóban, és megpróbálta kispekulálni, hová indult. Elfelejtette meggyújtani a lángot a főzelék alatt, vagy vizet tenni a kávéfőzőbe. Megkérdezte Grantet, mikor költöztek ebbe a házba.
– Tavaly vagy tavalyelőtt?
Tizenkét esztendeje, válaszolta Grant.
– Ez rémes – mondta Fiona.
– Egy kicsit mindig ilyen volt – mondta az orvosnak Grant. – Egyszer a csomagmegőrzőben hagyta a bundáját és megfeledkezett róla. Akkoriban mindig valami meleg helyre utaztunk télen. Fiona azt mondta, szándékolatlanul szándékos volt; azt mondta, úgy hagyta maga mögött, mint valami bűnt. Amiért némelyek olyan érzést keltettek benne a prémekkel kapcsolatban.
Grant sikertelenül igyekezett még valamit megmagyarázni – hogy Fiona meglepetése és mentegetőzése mindezek miatt mintha csak holmi rutinszerű udvariasság volna, alig leplezve, hogy magában mulat rajtuk. Mintha váratlan kalandba botlott volna. Vagy játszana valamit, és remélné, hogy Grant is bekapcsolódik. Mindig is megvoltak a játékaik – abszurd tájszólások, kitalált szerepek. Grant nem mondhatta el az orvosnak, hogy Fiona némelyik magára öltött hangja, a csipogás, a kényeskedő nyávogás kísértetiesen utánozta Grant egykori nőinek a hangját, akikkel Fiona sosem találkozott, nem is tudott róluk.
– Nos, igen – mondta az orvos. – Kezdetben szelektív lehet. De nem tudhatjuk, ugyebár? Amíg nem látjuk, milyen formában jelentkezik a romlás, nem tudjuk igazán megállapítani.
Idővel nemigen számított, milyen címkét ragasztanak rá. Fiona, aki már nem járt egyedül vásárolni, eltűnt a szupermarketből, amikor Grant egy pillanatra hátat fordított. Egy rendőr talált rá, több sarokkal odébb, amint az úttest közepén sétált. A rendőr megkérdezte a nevét, és Fiona azonnal megmondta. Azután a rendőr megkérdezte, hogy hívják a miniszterelnököt.
– Ha ezt nem tudja, fiatalember, nem volna helye ilyen felelősségteljes állásban.
A rendőr nevetett. De aztán Fiona elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, nem látta-e Boriszt meg Natasát.
A két orosz agárt hívták így, amelyeket évekkel ezelőtt fogadott örökbe egy barátnője kérésére merő szívességből, aztán odaadóan gondozta a kutyákat életük végéig. Nagyjából azzal a felismeréssel egy időben vette őket magához, hogy valószínűleg soha nem lesz gyereke. A petevezeték eldugulásáról vagy elcsavarodásáról esett szó – Grant már nem emlékezett rá. Világéletében kerülte, hogy a különféle női berendezésekre gondoljon. Bár történhetett a dolog Fiona anyjának halála után is. A kutyák hosszú lába, selymes szőre, keskeny, szelíden makacs ábrázata nagyszerűen illett Fionához, amikor sétálni vitte őket. És akkoriban sokan úgy látták, hogy magát Grantet, aki éppen elnyerte első állását az egyetemen (apósa pénzét szívesen fogadták, a politikai színezet ellenére), Fiona egy hasonlóan különc szeszélyből eredendően szedte fel, ápolta, gondozta, kedvelte. Szerencsére azonban Grant ezt csak jóval később fogta fel.
Hozzászólás