hirdetés

Alice Zeniter: Budapesti napló, 2017

2018. május 15.

A Literarisches Colloquium Berlin által indított „Allons Enfants!” projekt keretében 2017-18-ban 8 francia-német írópáros utazik különböző európai országokba, és dokumentálja élményeit. Alice Zeniter és Matthias Nawrat Budapestre utazott. Élményeikről levél formájában cseréltek gondolatot. Alice Zeniter bejegyzéseiből olvashatnak.

hirdetés

A Literarisches Colloquium által életre hívott „Allons Enfants!” projekt keretében 2017-ben és '18-ban 8 francia-német írópáros utazik el különböző európai országokba, hogy saját és mások perspektívájából szemléljék a jelenlegi európai állapotokat, valamint dokumentálják élményeiket. A Literarisches Colloquium Berlin Alice Zenitert és Matthias Nawratot kérte fel arra, hogy Budapestre utazzon és fedezze fel (újra) a várost. Élményeikről, benyomásaikról az utazás előtt, alatt és közben levél formájában cserélnek gondolatokat. Levelezésük, csak úgy, mint a többi írópárosé az Allons Enfants! blogon olvasható. Alice Zeniter bejegyzéseiből olvashatnak.

Repülőtér

2017 novemberében járunk. Megérkezem a budapesti Liszt Ferenc Repülőtérre. Amikor 2008-ban Budapestre költöztem, még Ferihegynek hívták.
Nevet változtatott, ahogy vagy húsz másik hely is a fővárosban.
A Moszkva teret átkeresztelték Széll Kálmán térre. A Roosevelt térből Széchenyi István lett. A Köztársaság teret pedig II. János Pál térnek hívják azóta. Budapest főpolgármestere, Tarlós István ezen kívül számomra érthetetlen okokból úgy döntött, hogy a Margit-sziget környékén egy aprócska teret Elvis Presleynek keresztel el.
Magát az országot néhány éve már nem Magyar Köztársaságnak hívják. Most már csak Magyarország. Így kevésbé kimerítő leírni, gondolom. A 2011-es alkotmány a már-nem-köztársaság keresztény gyökereit idézi fel, s kinyilvánítja, hogy az ország szimbóluma a Szent Korona. Egyébként a bevezető részben a következő kijelentés is szerepel: „együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet." Amikor megszavazták az új szöveget, még Budapesten éltem és igyekeztem követni az eseményeket a rádióban. Az új szavaknál mindig fel kellett csapnom a szótárat. Akkor vettem észre, hogy amióta ideköltöztem, még soha senki nem beszélt nekem hűségről: sosem hallottam még ezt a szót. Még ma is azon töprengek, hogyan lehet a „hűség" önmagában, vagyis bármiféle meghatározott kötődési pont nélkül akárminek is az alapvető értéke. Ami a szeretetet illeti, és azt, ahogy az állam kisajátít bizonyos beszédmódokat, ez a probléma a saját országomban már néhány évvel a magyar Alaptörvény előtt felmerült. „Franciaországot vagy szereted, vagy elhagyod." Philippe de Villiers fordulatát, némileg szelídítve, Nicolas Sarkozy még belügyminiszterként tűzte zászlajára 2006-ban. A kijelentés természetesen felvetett néhány kifejezetten abszurd kérdést. Hogyan gondolta az állam megteremteni vagy nem megteremteni az iránta való szeretetet? Miféle feltételek alapján? Tartanának-e nemzeti szintű szeretetteszteket? Esetleg csak azokban a csoportokban, akik nagyobb eséllyel hajlanak más irányba? A nemszeretet mely fokán lenne javallt szedni a sátorfát? Már az első intő jeleknél? Vagy csak visszaeséskor?
Az Alaptörvénynek ugyanaz a bevezető része ezt is kijelenti: „a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka". És emiatt, hogy minden ember becsületes és erős legyen, hozta létre az Orbán-kormány a közmunkaprogramot, ahol bárki kedvére robotolhat a minimálbért jóval alulmúló fizetésért.
Más nyugtalanító pontok mellett a 2011-es alkotmány azt is leszögezi, hogy házasság csakis egy férfi és egy nő között köttethetik. Emellett a fogantatástól kezdve biztosítja az önvédelemhez, illetve az élet védelméhez való jogot. Az utolsó előtti budapesti utam idején a metróállomások falai olyan plakátokkal voltak tele, amelyek az abortuszról igyekezték lebeszélni a magyar nőket. A kampányt, ahogy később megtudtam, az EU gyermekvállalást támogató programjának forrásaiból finanszírozták.
Ez alkalommal Soros arca fogad mindenütt, ahogy a taxim a belváros felé vezető úton robog.

Lakás

A szállás, ahol Solveiggel és Matthiasszal lakunk, tipikus budapesti lakás. A szokásos nagy szögletes belső udvart körülölelő épület, minden emeletén kovácsoltvas korláttal szegélyezett körfolyosó. A lakás belmagassága több, mint három méter. Amikor itt laktam, az erasmusos diákok gyakran héliumos lufikat fújtak fel, s nézték, ahogy felszállnak a plafonig, mintha a vendégeknek tapasztalati úton kellett volna felmérniük a szoba mennyezetének magasságát, hogy ezáltal csökkentsék – vagy növeljék – a tériszonyt.
Amikor, nagyjából három Budapesten töltött év után, visszaköltöztem Párizsba, elviselhetetlennek éreztem a lakások szűkösségét.
Budapest olyan város, ahol – még ma is, amikor Matthias és Solveig társaságában sétálok – bőven van hely. Mindenfelé „eladó" vagy „kiadó" feliratú táblák. A kocsmák sokszor több száz négyzetméteren terpeszkednek. Soha nincsenek tele. Csapatostól is beállíthatunk.
A dohányzási tilalmat már az elköltözésem után vezették be a nyilvános helyeken. Nem tudom megszokni a dohányzók kis csapatainak látványát a járdán, a kocsmák és éttermek bejáratánál. A város emlékeimbe égett képében nem szerepelnek ilyenek, ezért minden alkalommal zavarnak, ha meglátom őket. Olyanok, mint valami puzzle-darab, amely nem akar beilleszkedni a többi közé.

Az Andrássy Egyetem nagyterme, ahol hétfő este a kerekasztal-beszélgetésünk zajlik, maga is aránytalanul nagyvonalú. Finom kristályfüggős csillárok világítják meg, a kimunkált stukkókkal díszített falak pedig fájdalmasan fehérek. Abszurdnak tűnik farmerben és pufidzsekiben beállítani ide, sőt szinte faragatlanságnak. Csodálkozva állapítom meg, hogy szemben találva magam ezzel az évszázados birodalmi pompával, nem a pompát érzem anakronisztikusnak, hanem kapásból saját magunkat látom rendetlennek.

Piketty?

A kerekasztalt követő fogadáson a barátnőmmel, Veronikával beszélgetek, aki épp hazajött Zürichből, ahol él, és aki először a tanítványom volt, amikor Budapesten tanítottam, aztán pedig a Szomorú vasárnap című regényem magyar fordítója lett. A közönségben ma este csak Vera és Solveig értették meg a hozzászólásaimat szinkronfordítás nélkül. Ők voltak az egyetlenek, akik abban a pillanatban csóválták a fejüket vagy ráncolták a szemöldöküket, amikor mondtam valamit, és nem pár másodperccel később. Másfelől én voltam az egyetlen, akinek a német és magyar hozzászólásoknál szinkronfordításra volt szüksége. Időeltolódással nevettem a hozzászólók szellemességein.
Egy fiatalember csatlakozik az asztalunkhoz és szaggatott angolsággal Piketty könyvéről kezd beszélni, amelyet – erről biztosít – többször is olvasott. Európa Piketty által védelmezett ideája megszólítja őt, mondja. És mert ez az idea neki annyira fontos, ezért minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni, hogy a migránsok betegyék a lábukat Európába. Válaszként elmondom, hogy nem értem az összefüggést, és hogy Piketty valószínűleg az ellenkezőjét mondaná. Azt válaszolja, hogy neki van igaza, és hogy ez egy keresztes hadjárat.
Vera és én letesszük a poharat és távozunk, minden undvariaskodás nélkül. Lemegyünk az udvarra cigizni, s igyekszünk szárazon maradni a zuhogó esőben.
— Tudod, a migránsoktól való félelem betegessé vált errefelé, mondja, valahol a nevetőgörcs és az undor között hányódva. Pár hete egy idős hölgy a rendőrséget hívta, mert migráns hordát látott portyázni a falujában. Valójában katolikus hittérítők érkeztek valami nemzetközi találkozóra. Egy részük fekete volt.
— Vagyis természetesen...
— Pontosan.

Hollywood

Amikor kilépünk a Helsinki Bizottság irodájából, ragyogóan süt a nap, nehéz nem hunyorogni. Az András szemei alatti karikák olyan mélyek, sötétek és ráncosak, hogy olyat eddig ritkán láttam. És amit a kormány dühös elszántságáról mondott, amellyel a képtelen, hátrafelé tartó rendszerüket építgetik, felforgatta a gyomrom. Nem tudom, hogy Solveig, Matthias vagy Tibor hasonlóan érzett-e, de én szinte szégyelltem magam, amiért ott ülök az irodában és vesztegetem András idejét, miközben tisztában vagyok vele, milyen munkahegyekkel kell megbirkóznia a bizottság maréknyi alkalmazottjának nap mint nap.
Amit András az iroda falai közt leírt, az a diktatúra működése, az üldözési mániás hatalom kóros rendellenessége. Nehéz léptekkel haladunk a stílustörő fehér nap alatt és, amikor az ebéd miatt a Menza felé vesszük az irányt a Liszt Ferenc téren, a járdán egyszercsak belebotlunk egy csupa mosoly Daniel Brühlbe.
Ez a tudathasadásos pillanat Budapest mai állapotát tükrözi és foglalja össze: egy napsütötte főváros, amely épp azokon a hírhedt „sötét órákon" megy keresztül, amelyekkel a francia politikusok látástól vakulásig riogatnak minket, de közben mégsem veszíti el vonzerejét. Lenyűgöző mennyiségű amerikai sorozatot és filmet forgatnak itt. (Néhány évvel ezelőtt így találtam magam egy barátnőm lakásának ajtaja előtt, ahol Jeremy Ironsszal mulattunk). Az utcák tele vannak új boltokkal, új éttermekkel, amelyek letaszítják a térképről az utolsó szocializmusból átöröklődött munkásétkezdéket is, meg a turkálókat, ahol tucatjával lehetett kapni a molyrágta szőrmebundákat. A teraszok részeg angol és francia hordáktól roskadoznak, akik legénykorukat temetik olcsó korsó sörök társaságában. A látványosságok kis fényképezőgépfalak mögé szorulnak.
És, szóval Daniel Brühl. Emlékeztető, hogy ez az ország lehet egyszerre Orbanisztán és Hollywood.

Magányos nyelv

Sok rosszat mondtam a 2011-es magyar alkotmányról. És az kétségtelenül problémás – ezt Péter is megjegyezte a kerekasztal-beszélgetésen az Andrássyn –, hogy ez az írói Európa-túra valójában gondosan kiválogatott országok szemszögéből mutatja fel az Unió kríziseinek háromdimenziós látképét. Kritikus szemmel látunk neki egy olyan test boncolgatásának, amelyet kezdettől fogva életképtelennek ítélünk, már csak a szomszéd testekhez (Szerbia, Anglia stb.) való közelsége miatt is. Lehetetlen tehát úgy sétálgatni itt, hogy csupán az utcák díszeire vessünk kíváncsi és csodálattal teli pillantásokat. Ebben a pillanatban azt is nehéz megmondani, hogy miért szerettem annyira Magyarországot. Minden eltörpül azzal a szükséggel szemben, hogy kimondjuk, Magyarország nincs jól. Látom, ez a test valóban életképtelen, nem csak az Európai Unióhoz fűződő konfliktusos viszonyában (a szabadidőmben az én viszonyom is konfliktusos az EU-val), hanem számtalan más baja is van: sajtócenzúra, antiszemitizmus, homofóbia, gátlástalan urambátyám világ stb. András szeme alatt a karikák. Soros vicsorgása a plakátokon. Vagy a József Attila Kör fiatal íróinak elkeseredett, de nem belenyugvó kimerültsége. Hogyne akarná az ember kimondani, mennyire utálatos a begőzölt Orbán-gépezet?
És mégis, ki kéne mondani a többit is. Nem lesz időm mindent elmesélni. De mivel már beszéltem róla, térjünk vissza az alkotmányhoz, térjünk vissza a fiatal írókhoz. A magyar nyelv magányos nyelv, állítja a 2011-es szöveg, és ebben a minőségében oltalomra szorul. A magyar nyelv sziget (Magyarország tenger nélküli ország és, az alkalmazott szempont szerint, sziget is egyben), amely szláv és újlatin nyelvek között kallódik. A magyar nyelv ezen kívül agglutináló nyelv, több mint húsz grammatikai esettel, amely szórakoztatóan titokzatos mindenkinek, aki nem tanulta, hiszen sem a szem, sem a fül nem talál benne semmi ismerőset. A magyar egy olyan nyelv, amelyet alig több, mint tízmillió ember beszél, s így senki nem fog jóllakni abból, ha magyarul ír, mert az olvasók száma határozottan kicsi. Mégis, az írók, akikkel az utunk végén találkoztunk, akik elmagyarázták nekünk, hogyan vonta meg tőlük a kormány azt a kevés kis támogatást, amit addig kaptak, aztán hogyan hozott létre és költött milliókat egy új intézményre, ahol író és újságíró elvtársakat nevelnek; az írók, akiknek az elbeszélései miatt – be kell vallani – kedvünk támadt zsinórban inni a söröket délután háromkor, ezek a szomorú mosolyú fiatal férfiak és nők nem csak írnak, de egy kiadót is alapítottak, meg egy mentorprogramot az írópalántáknak, és nyári összejöveteleket tartanak, ahol eszmecseréket folytatnak és tanulnak. Magányos nyelvükben élnek, ebben az általuk védelmezett hajlékban, türelmesen rakva ragot rag után a darabjaikban, verseikben és regényeikben, és amikor rákérdezünk, hogy az írásból élnek-e – ahogyan ezt az én nyelvemben értjük, pénz szempontjából –, igennel válaszolnak, mert ők csak ebből élnek és nincs más válasz, akkor sem, ha amúgy pincérek, tanárok, reklámszövegírók vagy besegítenek egy alapítványnál.

Fordította: Kovács Veronika

Alice Zeniter Normandiában született. Párizsban az École normale supérieure-ban tanult. Tanulmányai befejeztével 2008-tól 3 évet Budapesten élt, ahol többek között az ELTE-n franciát tanított, és a Schilling Árpád által vezetett Krétakörben dolgozott asszisztensként. Harmadik regénye, a Sombre dimanche (2013) Budapesten játszódik, melyet Kovács Veronika fordításában, Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán címmel a L’Harmattan kiadó jelentetett meg 2014-ben magyarul. Negyedik, legutolsó regénye, a L’Art de perdre egy algériai francia család történetét meséli el, melyet jelöltek a Prix Goncourt díjra. Alice Zeniter Párizsban él.

Alice Zeniter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.