Drámaírókkal és színházi emberekkel beszélgetve gyakran merül fel a kérdés, mennyiben önálló műfaj a dráma, s mennyiben valósul meg csupán a színházi előadásban. Alkalmazott műfajnak szokták tartani, ezért a drámaírók nagy bánatára, kevesen és ritkán olvasnak drámákat önmagukban. Ha a drámákat alkalmazott irodalomnak tartják, vajon mi lehet a helyzet a dalszövegekkel, a zenével ismert és megismert textusokkal: megélnek-e köteteként, vagy rétegigényeket kielégítő olvasmányok maradnak, kis szerzői és zenekari fanklubok tagjainak féltetten őrzött, ritkán kölcsönzött példányai?

 

A nagyszámú dalszöveg-kiadvány ennek ellenkezőjéről győzhetne meg: ha érdemesnek tartják megjelentetni, bizonyára kereslet is van rá. Pajor Tamás, a Neurotic egykori, az Ámen mai énekesének írásait, dalszövegeit, szösszeneteit és töredékeit tartalmazó kötet kapcsán a alkalmazott művészet kérdése pedig más értelemben is felmerül: „vállalom: – írja a kötete előszavában – számomra a hitvallás az első, e művészet pedig – csúnya szóval – alkalmazott”. A kötetlen kötet a húsz évvel ezelőtt megtért egykori underground-idol 1988-tól írt szövegeit tartalmazza: így a Neurotic egykori slágereire izzított olvasók, akik végre szeretnék már megtudni, de tényleg, hogy a Rapben pontosan mi is dupla a triplacsavar mellett, amikor a legnagyobb szentekre kérés még csak szólam volt, tartalom nélkül, nem járnak túl jól, ha csak otthon lapozzák fel a megszerzett olvasmányt, e szövegeket ugyanis továbbra is nélkülözniük kell.

Aki viszont egye fene, letenne a Neurotic-slágerek nyomtatásban viszontlátásáról, ám Jézuson létének és igazságának örömén kívül az írás és a rímek szépségére, az értelem örömére is vágyik... nos, az sem jár jól. A szerző prózáinak többségében egy kissé sértett, magát a jézusi megkereséstől többre hivatottnak tartó ember mindennapi mantrái rajzolódnak, s ezt egy-két ötletes darab vagy szófordulat nem feledteti, de a Neurotic-dalszövegekben frappánsan ható rímpárok és képzettársítások, átkapcsolásos szóösszetételek magasságáig a megtérés utáni lírában is csak itt-ott emelkedik fel: talán istentelennek minősül a gyönyör e fajtája, s maradnak a bárkinek érthető, könnyen megjegyezhető jehovatanúis térítő klapanciák, mint a „mert mindenki várja / Diósgyőr és Tatabánya / És Dorog minden gazdagsága / És Csepel és Ózd és Leninváros / A királyra vár a mennyországból”, vagy „Egyszer csak DURR / Itt van az Úr / Egyszer csak DIRR / Megjön a hír”, az olyan, valódinak feltüntetett, bár csak újraszajkózott általános igazságokból álló társadalomkritikai hangvételű dumák, mint az „A rendőr gonosz vággyal a szemében ránéz a feleségedre / Az új versenymotorjáról, amit vettek neki a te pénzeden / Sötét és gonosz ez a világ, csak az Úrral bírod ki / aki veled van, és rád vigyáz.” Ne tudom, valaha megtért-e valaki az úr szócsövének e szavaira, de hogy leírva szavak egymásra hatása sokkal erőteljesebb, azt akár a következő két sor így morbidba forduló értelmezési lehetősége is megvilágítja: „Halljátok meg az örömüzenetet / Jézus már meghalt, és elvette a bűneiteket.”

Esetenként szép mondatok fellelése, mint „Az ítélet az, ha nem hiszel abban, aki azért jött, hogy az ítélet alól felmentsen.”, a köré épülő küldetéstudattól átitatott beszédmodortól komoly feladattá is válhat. De vannak persze nyelvzsonglőri telitalálatok is, mint a Nagy utazás sorai: „Az egri nők forrón szurkoltak / A törökök forrón szürkültek / Így jöttek létre az első aszfaltbetyárok […] a dal nem a Hair hanem Háry János”. Részletekben, apró gyöngyszemekben, játékokban gazdag anyag ez, de mintha az igazgyöngyöt nem kagylóhéjak szépen függeszkedő soraiból kellene a tiszta tengervízben kifejteni, hanem hatalmas adag síkos, képlékeny anyagban kotorászva. Ehhez kevéssé illik a könyv undergroundra hajazó borítója, mely a pénzhiányt, a design elutasítását és a nyolcvanas évek xerox-korszakát eleveníti meg: a szövegcímek melletti kis virág- és nonfiguratív ornamensek, iniciálék helyesek, de nem feltétlen vannak összhangban sem a térítői hevülettel, sem a borítóval.

A Partvonal magasabbra pozicionálta a könyvét, s már a boríróról az az érzése az embernek, mintha szeretnék a zene fogságából kiszabadítani az önmagukban is megállható dalszövegeket: a szerző vezetékneve öles betűkkel áll a középvonalon (Dusán), a cím, Csak szöveg, kis betűkkel alatta szedve, a háttérben egy régi írógép billentyűzete és a hengeren lévő sorfogó fémrúdja is a szövegre, az írásra asszociáltatja a rá tekintőt, de a papírminőség, a szedés, a színvilág is elegáns – egy dalszerzői életművet ünnepel a kiadvány, mely elég gazdag, s még ha legtöbb esetben nem ér is meglepetés a kiszámítható rímek és ritmusok világában, s esetenként nehéz, mintha óvatos, gyakorló késdobáló próbahölgye volna vidéki haknicirkuszban, összerakni az értelmet, javarészt mégis alkalmasak arra, amire szánva voltak: zenével együtt biztosan szórakoztatóak, s meghagynak abban a kényelmes pozícióban, hogy a hitemmel azt kezdjek, amit akarok.