Egressy Zoltán: Rakovszky Zsuzsától kérdezem, nem haragszik-e, hogy őt jelölöm meg következő interjúalanynak? Most olvasom éppen gyönyörű új művét, nagyon sok kérdésem lenne hozzá, és csak egyet lehet feltenni, úgyhogy ezt a frappánsat kérdezem tőle, a többit majd a litera…

Rakovszky Zsuzsa: Hát már miért haragudnék? Vagy nem illik kérdéssel válaszolni? Mert akkor csak így egyszerűen: nem.

Milyen alkotói körülményeket gondolhatunk a novelláskötet „köré”? Teljesen önállóan íródott, szerveződött, esetleg a korábbi regények erőterében bukkant fel néhány téma-figura, amelyek-akik azokba a nagyszerkezetekbe nem fértek, nem passzoltak bele, és itt találtak helyet maguknak?

R. Zs.: Is-is. Nem az előző regényekbe nem fértek bele, hanem úgy éreztem, a következőbe nem fognak beleférni, és úgy gondoltam, mielőtt belefognék, gyorsan megírom mindazt, ami foglalkoztat, és amiről úgy érzem, hogy ebben a bizonyos leendő regényben nem lesz helye.

A Hold a hetedik házban szövegeinek egyik alapmotívuma a két ember közötti bűntudatkeltés alapreflexe. Mennyire véli ezt az európai mentalitástörténet alapelemének? Vajon honnan ered?

R. Zs.: Ez lenne az egyik alapmotívum? Én ezt észre se vettem. Egy novella van, amelyiknek biztosan ez az alapmotívuma, bár kétségkívül a többiben is fel-felbukkan. Nem tudom, alapeleme-e az európai mentalitástörténetnek – lehet, persze, azt mondani, hogy a keresztény hagyományból táplálkozik (ha jól emlékszem, Nietzsche éppen ezt tartotta a kereszténység lényegének), de föltételezem, hogy ahol csak ismerik a bűn fogalmát, ott a bűntudat valamilyen formája is létezik. Manipulálni vele viszont valószínűleg ott könnyebb, ahol nem elég egyértelműek a szabályok, és végül is a két – vagy több – ember közti erőviszonyok döntik el, kinek sikerül a másikat a bűnös szerepébe szorítania. Lehet, hogy a mi helyzetünkre ez a jellemző, és ezért bukkan föl ez a motívum ilyen gyakran a novellákban is.

Az a háttérben kijelölt pozíció, amit a megszólalásainak a ritkasága is jellemez, áttételesen prózája szűkszavúságának keresztmetszetében is megmutatkozik. Utóbbi alatt minőséget, azaz leszűrtséget és a szavak aprólékosan megmért súlyát értem. Alkati halkságról beszélhetünk, és/vagy a megmunkálásnak a csöndes aranymetszéséről?

R. Zs.: Amilyen jól esik a kérdés, olyan nehéz rá válaszolni - az embernek a saját alkatára sokkal kevesebb rálátása van, mint egy kívülállónak --, de azért igen, azt hiszem, a halkság alkati  adottság. Ami a szűkszavúságot illeti, tényleg igyekszem kihúzni mindent, ami fölösleges, és örülök, ha nagyjából sikerült. És nyilván a korábbi költői gyakorlatnak is van hatása a próza megmunkálására, „a szavak aprólékosan megmért súlyára”.

Költőként mutatkozott be induláskor, nem is akárhogyan. A folytatás sem volt ’akármilyen”. Mi hozta azt a fordulatot, amely ilyen erős hangsúlyokkal a próza felé fordította?

R. Zs.:  Ha nem költészetről és prózáról beszélnénk, hanem mondjuk líráról és epikáról, akkor talán simábbnak tűnne az átmenet: mielőtt prózát kezdtem volna írni, írtam szerepverseket vagy drámai monológokat, ahol a figurák számára  ugyanúgy ki kellett találni egy, az enyémtől különböző karaktert és élethelyzetet, mintha egy regény vagy dráma szereplői lettek volna. Talán ennek is van valami köze az előző kérdésben említett halksághoz: legjobban az olyanfajta verseket szeretem, amelyeket olvasva az olvasó fejében megképzik valamilyen határozott költői személyiség, és  úgy éreztem, nekem nincs olyan átütő lírai személyiségem – vagy nem sikerült ilyet konstruálnom --, ami, mondjuk így, odaállna az ábrázolt anyag és az olvasó közé, magára irányítaná a figyelmet – így aztán ki kellett találnom ilyen beszélőket, és ezzel már el is indultam a próza felé.

Könyvében nem problematizálódik a női megszólalás kérdése, amely oly divatos téma egy ideje. Az életek problematizálódnak. Mérvadó-e ennek ellenére az Ön számára az ún. női irodalom körüli-fölötti viták?

R. Zs.: Nem mondhatnám, hogy a vitákat nagy figyelemmel követtem volna -- és régebben biztosan azt mondtam volna, hogy nincs külön női irodalom, csak irodalom --, de mostanában úgy látom, van olyan vonatkozása a problémának, amelyik érint, éspedig éppen az, amiről az előbb beszéltünk – azt hiszem, az alkati dolgokon kívül talán az is megnehezítette annak a bizonyos lírai személyiségnek a megteremtését, hogy a női lírában jóval kevesebb ilyen hagyományos szerep van, amit akár folytatni, akár ellenpontozni lehetne – a próza viszont, vagy legalábbis bizonyos fajtája, „átlátszóbb”, ott kevésbé érződik ez a hiány.

Jánossy Lajos