[Hétfő éjszaka]
Az ősz vége döglött fényű levegőjének bottal üthetjük a nyomát, írja a szerző szinte kutyafuttába’ noteszébe, mintha valami rosszindulat lelkesítené, meglehet, távol esik természetétől úgy a rosszindulat, mint az, hogy akármiféle kedvvel látná el; általában rendkívül heves, ugyanakkor kedélytelenül találó utálatot érez, ehhez képest a düh elvétés nála. Időnként fellázadni fellázad, és leginkább öltözködés közben (mintha gyerekkora óta semmit se változott volna értetlenkedő alapvonása), ilyenkor mindig csend van és homály és egy hang se; milyen furcsa ez! Mire végez, leszáll az éj; egy hűvös, nedves évszakot írunk, írja, így éjjel már közel sem mindegy, mi van rajtunk, ha el akarunk indulni – de nem nagyon megy. Minek?, hacsak nem ásni, Zsigmond kedvéért, a hideg, saras földet.

Itt van a fejemben minden, ami a létre emlékeztet, leginkább az, ami nem valami mozgékony; kövek, gyökerek, cserjék, mindenféle száraz bozót, fagyott széncinege, és néhány ezer hajléktalan, egymillió maradéklakó, bújnak a közterek virágágyásai vagy az ablakpárkányok kórói mögé, férgek, férgek és tetvek között. Még vízkereszt előtt elpusztulunk valószínűleg, ha van kegyelem, és ha nekem már holnap éjszaka sikerül, kirohad, kipusztul, kiirtódik koponyámból végre ez a sok dudva, amit ennek az országnak a talaja teremhet (ne, a levegőről ne beszéljünk), így a szerző.

[Kedd hajnal] 
Meghibásodik a rendszer, az ember összeomlik, és aztán (már ha Zsigmond mondja), természetjárással frissíti a romjait, míg a földdel egyenlő nem lesz, ha nincs más kiút. Vannak előjelek; kohósalakkal telik meg kesztyűnk, bakancsunk, mikor beledugjuk lábunk, kezünk; érthetetlen, hogy’ került elő megint a kesztyűnk, a bakancsunk. Nem lehetnek a gyerekkor ruhadarabjai ezek, én meg tuti, nem vásároltam. Ajándék lehet. Kalapot meg kabátot se vásároltam soha, egyáltalán nem szeretném, hogy csak azért vegyek föl ilyesmiket, mert fázok. Alig van kellemetlenebb, mint amikor mindenfélét magunkra öltünk, hogy ne fázzunk; nem elegáns, mivel rémkeserves; alamizsnáért felöltözni, elképzelhető, hogy megérné. Nem, nem ajándék, megvan, az egészségüket és erejüket fitogtató katonák dobálták el, tele volt velük a határ, Zsigmond hozott nekem kesztyűt, bakancsot, többfajta kabátot, még mielőtt mind megszerezték volna a környékbeliek. Máskülönben semmi szükségem rájuk, általában egy szétszakadt ágyban fekszem, akkora, hogy az egyik matracot magamra borítva nyúlok ki, így a szerző. Néha viszont menni kell, mondja Zsigmond; temetni járunk. Volt régebben egy dögkút itt, hanem azt is beföldeltük, mert elhordták belőle a dögöket.

[Kedd éjszaka]
Egy rövid katonai zubbonyt választok rendre, az ujja alig ér a könyökömnél lentebb, de valami miatt ezt kedvelem, mégiscsak vannak érzelmek!, gondolja; mostanában már valami fegyveren, mondjuk, egy sétaboton is töröm a fejem, nevet fel szárazon, amelyben egy vékony penge húzódik, nem vagyok persze biztos abban, hogy illik alkatomhoz, viszont megfontolandó, ellehetne hajítani a kutyáknak. Nem hoznák vissza, az Szűz Mária, még a kóbor kutyák, azok talán, de az enyémek, Szűz Mária, hogy nem. Nem vetjük el magát az ötletet mégsem, annyira nem bővelkedünk. Na, járjunk egyet!, állít be Zsigmond. Nem lehet megállás nélkül feküdni, ha agonizál az ember, nem árthat utoljára egy kevéske szenvedés, csak emlékeztetőül, hogy milyen jó volt!, szenvedni, milyen klassz, éjt nappallá téve! És ez így mehet tovább, írja fel a szerző, ha valaki nem érti a tréfát, és végül azt hiszi, hogy egy élő emberről van szó, akárha önmagáról, hogy nézzük az ablakon át ezt a lenyűgöző télelőt, hátunkat a szék háttámlájának nyomva, hanem ama izgalmas alakot nem láthatjuk, hisz éjszaka van. Miért kelek föl?! Itt ülök, mondja, és megrohannak a képtelen meglátásaim…! Úgy éljek! Illetve mozogjak (jobban mondva) a napi hirdetések között, amely téli öltözet, technika és bárányborda, politika vagy nő (utóbbiakról nem beszélve). Ezek megint életjelek, így a szerző, nem leszünk túl rokonszenvesek egy idő múlva senki számára, már ha voltunk; adtunk magunknak negyedórát, hogy ezt lejegyezzük, felkészüljünk ezáltal a holnap éjszakára, és már itt szarakodunk háromnegyed órája! Nem érdekel, miért, csak hogy elmúlt ez is, ez a háromnegyed óra. Meghitt pillanatok ezek, lássuk be!, így Zsigmond.

[Szerda este] 
Néha még arra is gondolok, hogy ha nem kaptam volna el a birkapásztorok tekintetét, talán élhetnék, mintegy boldogan. A halk folyó felé sétáltunk Zsigmonddal, kutyák nélkül, nem akartuk a bajt. A gátra mentünk, ugyanígy késő este, nem feladva, hogy még meghallhat valaki, ezért a bizonytalan észlelésért halomba vágtam, ha volt ilyen, minden biztosat; fülre húzott katonai sapka, katonai kalap, ilyesmik alól sandítottak ránk, írja föl jegyzetfüzetébe. És esküdni mernék rá, nem, elsőre nem vágtam magam a földre, aranyló szembogaramban ellenben valami miatt bíztam, szóval akár a földre vetettem magam a gáton, akár nem, állatira izgatott lettem és figyelmes. Egy birkát legalább eláshatnánk, gondoltam, más hullánk nincs (a sajátunkon kívül) egyelőre, már Zsigmond kedvéért is. Oh, ez a jó fagyott föld!, sose éreztem semmit iránta, egy kevéske vonzódásféle és magával ránt, lehúz, nem, ezt végképp lehetetlen elviselni, akár az öltözködést, talán hasonló okok miatt – hogy ápol és eltakar (vagy?, így van ez a mondás)? Mi lehet ezeknek a figuráknak a szívében…? Egyáltalán, hol a szívük helye…? Idegenebbek és büdösebbek, mint én, ezekkel nemigen lehet versenyezni, így a szerző, nem mintha valaki is tervezné. Zsigmond agyon akart vágni az ásójával egy birkát, mert, azt állította, őtőle lopták, viszont a birkapásztorok nem akarták visszaadni. Mekkora szerencse volt, hogy feljajdult a víz akkor, és mindenki a folyó felé fordult, Zsigmond rohanni kezdett. A túlontúl megviselt és végtelenül ostoba birkapásztorok meg tehetetlenül, riadtan néznek a folyó irányába, látszik, nem bírják jól felügyelet nélkül a közmunkát. A kút befagyott, lőréjük elfogyott.

A művészettörténész barátunk, ki közmunkásként állt be birkapásztornak, azt mondja egy idő múlva, hogy az egyik társuk az imént érkezett meg valahonnan egy rossz búvárszivattyúval, és nyomban alá is merült vele a vízbe. Egy rendkívül rátermett és tehetséges, eszes ember volt; elnyerte Farkas Bertalantól az űrhajósruháját kártyán; abban bukott alá. A folyó, mint a konyhakő, mondjuk, amikor a vízszerelő munkának lát a feszítővassal, mondja művészettörténész barátunk. 
Agyonbaszta az áram, baszd meg! Mondja aztán Zsigmond az áldozatot kihúzva az ártérre. A többiek hallgatnak, érthetetlen – egy ilyen szkafanderben!, hogy’ történhet meg…?!

[Szerda éj]
Hagyjuk, régi jelenet, írja föl a szerző, már visszatértünk, már levettük a kabátunkat, a kesztyűnk, bakancsunk. Amúgy, még annyit csak, hogy vetkőzni se tűnik mindig valami épkézláb ötletnek, egyáltalán nem, és nem is könnyű.