hirdetés

Almási Miklós: Nem elég a száraz tudás

2017. május 4.

Pad alatt megy a Facebook, a tanár meg csodálkozik a lehajtott fejeken, meg az el nem olvasott HF-en. – A katedrán című sorozatunkban oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Almási Miklóssal beszélgettünk. 

hirdetés

Milyen út vezetett a tanári pályádhoz? Milyen motivációk, előképek mutattak irányt? Nem hagyhatom ki Lukács alakját; ő milyen előadó volt, mennyire tanár, mennyire mester?

Almási Miklós: Imádtam (imádok) tanítani. Egyetemen, Lukács mellett 1949-től, még gimnazistaként kerültem be az óráira, és ellestem, miben volt ellenállhatatlan vita- és tanítói módszere: többnyire szemináriumokat tartott – pl. klasszikus regények –, ahol a legbutább kérdésből is kihámozta azt a picinyke magot, amit tovább tudott vezetni-gondolni. Letolás nem volt, de követelmény – maximalista. (Egyik szemináriumról a másikra feladta pl. Flaubert Érzelmek iskolája című regényét...) Máig egyik legizgalmasabb vitavezetési tanulsága volt, nekem pedig a "Flaubert-rejtvény” megoldása is. Miszerint a modern regény első nagy dobása. Szigorú légkör volt: legalább három nyelven illett olvasni. Előadni nemcsak az iskolában tudtam, akkoriban volt szabadegyetem, meg mindenféle ismeretterjesztő hely: ott éreztem rá az előadás-forma ízére: máig úgy vélem, hogy az előadásban – előadóművészet (qua: színészet) – állandó kapcsolatot kell tartani a közönséggel, poénok, nehéz gondolatok felváltva, szerepelni kell tudni. Nem elég a száraz tudás. Na, ezt szedtem fel „tanulóéveimben”.

A biográfiád arról tanúskodik, hogy tanítottál gimnáziumban, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején vagyunk. Milyen légköre volt akkor a Petőfi Gimnáziumnak? Mit tanítottál? Mennyire voltak szűkek és mennyire mozgathatók a korlátok? Mekkora volt az ideológiai nyomás?

Száműzetés volt, '58-ig adjunktus voltam, kirúgtak, így kerültem a gimibe. Mégis beleszerettem. (Művtörténetet, filozófiát tanítottam, két melléktárgyat.) De a jobbak számára volt egy kis magán-szemináriumom. A gimnáziumok, abban az időben (’56 után) tele voltak kirúgott okos emberekkel, így az akkori gimi – megfelelt a mai egyetem első évének. (Lebukott barátaim mind ott dolgoztak – persze mindegyik valami pót-szemináriumot is tartott. Hermann István pl. színházat csinált, Huszár Tibor ott csiszolta a szociológiai szemlélet alapjait, Fehér Ferenc Csepelen írta Flaubert-könyvét. Én novellaelméletet próbáltam: szerencsére vették a lapot. Légkör: mivel a gimi vezetői is „lebukott” 56-osok voltak, megvédtek a „felső” nyomástól, és örültek, hogy valami okosat csinálok, csak ne legyen nagyon feltűnő. Az ideológiai nyomás átlagos volt. Akkori diákjaim máig szívesen jönnek össze velem.

A diákok milyen irányokra, milyen nézőpontokra voltak fogékonyak?

Nyitottak voltak, már akit érdekelt, hogy AM mit hablatyol. Persze pl. művtöriből az absztraktokat, szürrealistákat meséltem nekik, az volt a hírem, hogy az óráim (külön-szemcsijeim) olyasmire nyitnak ablakot, ami egyébként tilos.

Akkoriban az ötvenes évek kultúrpolitikai prését már lazítani kezdték; a kiadók világirodalmi horizontot nyithattak, az elhallgattatott kortárs írók könyvei jelentek meg. Például Ottlik Iskolája is 1959-ben jött ki. Milyen mértékben voltak felszabadítók ezek a változások? Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a levert forradalom árnyéksávjában vagyunk még.

Lazuló kult. pol. 1962-ig szilenciumom volt (nem jelenhettem meg), nem is nagyon vettem részt az irodalmi életben. (Örültem, ha békén hagynak.) Fejlődésemben sokat segített, hogy Lukács mellett megbélyegzett „revizionista” voltam, neo-marxista, mondanám ma: jobban ismertem, mi történik Párizsban vagy Berlinben. Brecht-mániás voltam. Szakdolim Lessing Hamburgi dramaturgiája címmel 1957-ben németül, az NDK-ban jelent meg, ami groteszk jelenség volt egy szilencium alatt álló szerzőtől. (Magyarul nem jelent meg, jobb is, mert erősen dogmatikus esszé volt, de jó hosszú.) Igaz, próbálkoztam. A Doktor Zsivágó angolul '57-ben jelent meg – oroszul istentelen késve – fekete utakon megszereztem és írtam egy naiv-buta tanulmányt a nagy orosz regényirodalom megújulása témában. Egy főelvtárs kezébe került, behívatott, hogy maga „ezt az ellenforradalmi moslékot” komolyan veszi, joggal van félreállítva.”

1962-ben a Magyar Színháztudományi Intézet csoportvezetője lettél. Szokás úgy emlékezni a korszakra, mint amelyben bizonyos, a hivatalostól eltérő művészet-ókoncepcókkal foglalkozó, kisebb műhelyeket a hatalom engedélyezett.

Az áldott emlékű Hont Ferenc – ellenálló, színházi teoretikus és rendező (a Szegedi Szabadtéri Játékokat ő találta ki) – abban az időben oda gyűjtötte a lebukottakat: szabad légkört biztosított, plusz kitekintést a „nyugati” irodalom-művészet világára. És szabadidőt is adott a könyvírásra. Munkám kezdetben rabszolgameló (angol színházi folyóiratok kivonatolása volt. Viszont ott is volt egy „magánszemcsim” – de már filozófiáról, pl. egzisztencializmusról, fenomenológiáról – sokat kellett olvasni. Kedves barátaim közül sokan jártak be hozzám: Bacsó Béla, Angyalosi Gergely, Orosz István (meghalt), Kardos András, Berkes Erzsébet (meghalt, kritikus volt). Jól ment, míg le nem szóltak a pártbizottságról, hogy hagyjam abba. Egyetemre kétszer-háromszor hívtak, volt is órám, de második után mondták, hogy AM „nem kívánatos”.

A máig emlegetett, emlékezetes pályaszakasz az 1978-as Esztétika szak tanszékvezetői státusza. A nevedhez fűződően alapozódott meg a máig ható hagyomány, amely a nyolcvanas években a szabad gondolkodás bázisa lett. Ezt hogyan lehetett elérni, kialakítani?

Igen, a 80-as évekre – isten tudja, miért – sztár-tanszék lett az Esztétika. Ne felejtsem el: újraindításában – egy időre betiltották – nagy érdemei voltak Zoltai Dénes tanár úrnak. Én azon voltam, hogy jó fejek jöjjenek, György Péter, Szilágyi Ákos, Radnóti Sándor, Spiró György. És szabadabb curriculum… (A régi bölcsészkari épületben lévő tanszéki ajtónkra valaki felmázolta: „nyomul az esztétika”.) Már nem akartam se Lukács-központot, se neo-marxizmust, csak tág világképet, színvonalat és követelményeket. Balassa Péter az új magyar próza élharcosa ikon lett (Esterházy, Nádas első mélyelemzéseivel), a kilencvenes évek elején Heller Ági a tanaraknak házi vitákat rendezett (pl. Rawls igazságelméletéről). Fodor Géza zeneelméleti órái páratlanok voltak, Mozartot magyarázta és közben zongorán mutatta, miről beszél. Rényi András képzőművészeti előadásai – vetítésekkel – ugyancsak izgalmasak voltak (ellesett folyosói beszélgetés: Nem jössz? Nem, moziba megyek.” Ne hülyéskedj, a Rényi tízszer izgalmasabb). A Film-szak – Kovács A. Bálinttal – tömegeket vonzott. Annyira ment ez a nyitottság, hogy Szilágyi Ákos előadássorozatára – a bizánci „állam-teológia” aktuális vonzataira – rengetegen jöttek. És „nyomultunk” a hermeneutikával, Gadamerrel, Ricoeurrel és Heideggerrel. Aztán a 90-es évek elején György Péterrel és Kovács A. Bálinttal megalapítottuk a „Kommunikáció szakot”, ez igazi nyerő szám lett. Azzal, hogy széles volt a kínálati listánk, és pályaképes diplomát ígért. És jöttek külföldről sztárok, Derrida pl. egy hétig volt vendégünk, próbálta elmagyarázni, mi a dekonstrukció. Közepes sikerrel: akkor ez még vadiúj fogalom volt.

Milyen állandó kurzusaid voltak?

Volt egy Bevezetés az esztétikába, akkor a nyelvszakosoknak kötelező volt, én imádtam, mert nagyteremben tartottam, és tényleg „színielőadásként” fogtam fel a fogalmi bevezetést. Mellette műelemzéseket csináltam, hogyan kell drámát, novellát, regényt „esztétikai” módon vizsgálni. Ez szeminárium volt, az abszurdokról kétszer volt félév, a hallgatók imádták, nemcsak Beckett volt, hanem Genet, Mrožek, Örkény, Max Frisch stb. Aztán elég korán bevezettem a Közgazdasági alapfogalmak kurzust, a bölcsészkaron akkor ez újdonság volt, senkit sem érdekelt. (Közben nem értették a gazdaság működését, emiatt [is] dőltek be a családi hitelek.) Én meg Amerikából ezt a tanulságot hoztam magammal: e problémákon forog a világ sorsa (pénzelmélet: a mai világban nem árutermelés, hanem pénztermelés folyik – új pénzügyi eszközökkel). Ezekről akkoriban jelent meg pár könyvem – a témát szerettem, benne otthon voltam –, 2008 elején megjósoltam a nagy válságot, és igyekeztem izgalmassá tenni az órák beszélgetéseit. Óriási vita volt az ökológiai „footprint” hazai nagyságáról, meg hogy mi fogy el először a nyersanyagok közül: urán, olaj, netán a víz? Snowden: áruló vagy hős volt? Kemény tárgy volt filoszok számára, de annyi megmaradt, hogy mi fán terem a kamatszámítás (hitelek: egy tízéves hiteltörlesztésnél miért fizeted kétszer meg a felvett összeget, meg aztán jó tudni a hitelek kockázatait); és megismerték a shortolás műveletét. (Már aki kedvelte: mert – valljuk be – még a Kommunikáció szakon sem tartozott a curriculum hagyományos tárgyai körébe.) De nem voltam szakbarbár: a pénzelméleti kurzus a Kőműves Kelemen balladából kiemelt kérdéssel indult: mennyit keresett – mai dollárban számítva – a tizenkét kőműves. (Amihez nemcsak számításokat kellett végezni – a „véka” hány kiló? –, hanem ismerni kellett a balladát, sajnos kiderült, hogy jobbára csak a vidéki gimiből jött hallgatók tudtak róla. Nosza egy fél óra elment a csodálatos ballada elemzésével.)

Akkoriban különleges öntudatot kölcsönzött a bölcsészeknek, akik ide jártak. Milyen volt a tapasztalatod, mitől vált ennyire felvillanyozóvá a szak? Nyilván a korszak is belejátszott.

Akkoriban volt valami ellenzéki hangulata a szak légkörének; szemben állt a mindenkori jelennel, a provincializmussal, akár még politikailag is. Mára ez az érdekesség lekopott-eltűnt: „éhen haló szakmának” nevezi a köznyelv… Ugyanakkor utódaim – Bacsó Béla, György Péter, Hammer Ferenc, Gács Anna – fenntartják a szak eleven jelenbeliségét: szakmailag (idegen nyelvű kurzusok) és közéletileg: a HH (hallgatói hálózat) és az OHA (oktatói hálózat) ellenzéki mozgásában nagyon is benne voltunk/vagyunk.

Több évtizedes visszatekintés és minták állnak rendelkezésedre, a '89 utáni időszakban is aktív voltál; milyen szemléletbeli változásokat tapasztaltál? Hogyan módosul a diákok érdeklődése, a nézőpontok iránya?

Szerencsések voltunk a Kommunikáció szak beindulásával. A ma placcon lévő média komoly egyéniségei nálunk végeztek. És tenném hozzá: mi is sokat tanultunk a szakma tanításával. Kezdetben még volt házi újságunk is; Mészáros Antónia szerkesztette, szigorúan és nívósan. Mára legenda lett, a pénz persze már rég elfogyott ilyesmire. A másik vonzerőnk, hogy a kezdet kezdetén beléptünk a digitális korba: a szak indítása „gépterem” és wi-fi hálózat építésével kezdődött – pedig még én is szkeptikus voltam, hogy van-e ilyesmire szükség. Akkoriban – ’91-’94 között – egy kanadai egyetem támogatta induló lépéseinket, és a hozzánk akkreditált tanár verte belénk (tanárokba), hogy az internet a jövő és tessék megtanulni! Villámgyorsan átálltunk. Máig hálás vagyok nekik. Ami nehezebb lett: ebben az új világban kínlódás rávenni a hallgatókat, hogy könyveket olvassanak. Pad alatt megy a Facebook, a tanár meg csodálkozik a lehajtott fejeken, meg az el nem olvasott HF-en. Valamikor Balassa Péter Thomas Mann Doktor Faustusából tartott féléves szemináriumot – tömegeknek –, és mindenki olvasta vele együtt a regényt. Ma ilyesmi elképzelhetetlen.

Miben látod a megújítás-megőrzés esélyeit; mennyire nosztalgikus és mennyire reális a humaniórák visszaszorulásával számolni? A tudás szerkezetének arányváltozásait hogyan lehet jellemezni?

Sokáig pesszimista voltam, minek ilyesmiket tanítani, megélni nem lehet belőlük. Aztán azt láttam, hogy pl. The Economist címlapján – francia választásokról – ez a címsor virít: Zut, alors. De a Financial Timesban is volt már „das ewig Weibliche” kifejezés; az ilyesmiket csak humán műveltséggel lehet érteni. De hogy ne menjek messzire, „egyszer majd kérünk magától valamit” a mondat Tanú című filmből átment a köznyelvbe. Idézzük is mutyizások láttán. De mondok komolyabb kérdést: a mediterrán országok (olasz, portugál, görög) pénzügyi válságait sem lehet megérteni történelmi stúdiumok nélkül.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.