Két Balázs mutatott be két Attilát – sajnos nem igaz – egyikük Atilla. A csordultig megtelt Boltíves Galéria falairól részben Nádas Alexandra „Újabb Tájnaplóim” című kiállításának képei, részben a galéria alkotóműhelye tagjainak képei lógtak. A nagyközönség még nem, de majdnem. Székeken, lócákon, fapadokon ücsörögtünk. Foglalt összecsukható szék várt a csak később megjelenő Kabdebó Lóránt professzorra; Pap Tibor költő egész közel húzódott a kötetbemutató szereplőihez, mások a levegősebb ajtóközeli lépcsősorra telepedtek, igaz így csak auditív élményekkel gazdagodhattak; a levegőben pogácsa és bor illata keveredett (előbbi Nyilas Atilla anyósának, feleségének és lányának alkotásai révén, mint később megtudtuk) a félhomályos pincetárlat nehéz levegőjével.

 

Negyed nyolckor k.kabai lóránt köszöntötte a közönséget és a bemutatásra kerülő kötetek szerzőit, valamint a megjelent méltatókat. Bevezetésképp a költők olvastak fel verseikből. Nyilas Atilla a Háromság ciklus(?) három (1., 2., 3.) darabjával nyitott (Az odaút; A kastély; Új remény), melyek közül (gyors könyvlapozgatásom alapján kiderült) csak az első szerepel a kötetben, amely igen egyéni (minimum) kettős szerkezettel bír (a tartalomjegyzék rendszerezése eltér a könyvben lineárisan következő versek (sor)rendjétől), egyből a versgyűjteményből kimutató gesztust produkálva. A gyűjtemény valóban jóval tágasabb, mint a kötetbe rendezett versek sora, hangzott el később, s majd egyszer a bővítmények is megjelennek kötet formájában, így az ígéret. Zemlényi Attila a kötetbeli Majré Dzsoni című költeményét olvasta fel.

 

Györe Balázs mutatta be Az Egynek álmai, avagy Álmoskönyv. Versek Nyilas Atillától címet viselő könyvet. Györe Balázs Emersont, Brodszkijt, Krúdyt, Graham Greene-t, Damon Schwartzot, Ottlikot, Williams-t idézte meg az álom, az álmok kapcsán, amely nála határozottan elkülönül az álmodozástól. Szerinte Nyilas álmai nem olyan könnyű álmok, amilyeneket Sütő András anyja ígért a fiának. Az álmok és a versek felelősséggel járnak, ugyanakkor kiszolgáltatottá tesznek bennünket.

 

Ottlik – akivel Györe sokat álmodott – szerint a szót sohasem álmodjuk, csak a képet és az érzést. Az álmokat most, ahogy a verseket is, éberen olvashatjuk Nyilas kötete által, aki megszitálta, megkomponálta, versekké szerkesztette őket, a magáét és másokét. Györe szerint Nyilas versei okosak, intenzívek, a felfedezés örömét rejtik, előzetes kutatómunkáról árulkodnak, de élményt nyújtanak, nem okoskodnak. Az álmoknak érzelmi sorsa van.

 

Végszavában Györe Balázs elsorolta, hogy miről nem beszélt a kötet kapcsán: az egyes versekről, a kötet beosztásairól, a borítójáról, a ciklusairól, a szerkesztéséről, a dramaturgiájáról, egyszóval a poétikájának közkeletű szegmenseiről. Inkább a saját kapaszkodóit és fogódzóit tette ki közszemlére, hiszen mindenkinek magának kell megfejteni az álmokat, ahogy korábban Greent idézte: az ébrenlét a közös világ, míg az álmok az egyéni, tanuk nélküli világot jelentik.

 

Végül szuggesztív módon felolvasta a kötet nyolcvannegyedik oldalán található Kísérlet az álomról című, Krúdy mottóval megspékelt verset, amely már nem is olyan meglepő módon: a tartalomjegyzék szerint az első a sorban!

 

Györe után Antal méltatott. Felolvasásában, mely Az apacs martinászok címet viselte, kitért a kötetet illusztráló feLugossy László képeire, az indiánológia korábbi, May Károlyt, Coopert és filmadaptációikat idéző topológiáira, a vadnyugat mítoszára, majd a város, a vidéki magyar város(ok) mítoszára: a vadromantika mellett a vasromantika is helyet kapott. Az Apacsok két ciklusba sorolt harmincegynehány verse kapcsán kitért a vidámságra, amelyek szomorúságot árasztanak, az apaversekre, a számvetésversekre, a titokversekre, az emberi kötelékeket tematizáló versek családi és baráti kapcsolatok fontosságát rejtő Zemlényi-versekre. A kötet tétjének a személyes élettörténet történetté, történelemmé szövődését tartotta. Olyan elődöket nevezett meg, mint Tom Waits, Kemény István vagy a jelenlévő k.k.l.. Kiemelte a Tilde és A Martinász utca című verseket, előbbit a szomorúsága, utóbbit a kötet központi tematikája miatt. Megidézte a nagy magyar indián költő, Oravecz Imre szellemét is egy parafrázis erejéig, majd feltette a kérdést: De miért is jó ez a verseskötet? Válaszában az otthonosság érzését, az „intellektualitás kontra ösztönszerűség”-et, a „démonok kontra .doc kiterjesztésű file-ok szereplését” emelte ki, de a hangsúlyozta fontosságát annak is, hogy a vers van a történetért, s nem fordítva. Humoros és szóvicces, a kötet elemeit is megidéző szövege a versek pontos megállapításait, jóságukat és nem-Budapest központúságukat emelte még ki. Ezt utóbbi kapcsán került elő a népi költő egyik új elnevezéseként a „lakossági költő” fogalma.

 

A méltatások után a két költő három-három verssel köszönte meg a laudációkat. Zemlényi a címadó Apacsok, a Kilenc jól begyakorolt, de még kipróbálatlan kardvágás és A Martinász utca címűeket prezentálta, a középsőt a képregények buborékjaiban helyet kapó hanghatások előadásával körítve, úgy mind: ssssshhhhhhhhhhhhhaaaaaaaaaa vagy uuuuuuuuugggggghhhhhhhhhhh.

 

Nyilas A súly, az Egy visszatérő és a Projekció verseket választotta a kötetből. Ezzel igazából megvolt az est outrója, de bónuszként még meghallgathattuk Nyilas köszönetnyilvánítását a kötet létrejöttét így vagy úgy támogatók felé: köztük a borítófestményt jegyző, az esten is megjelenő Szabó-Lencz Péter felé, akinek műve már évekkel korábban felkeltette a költő érdeklődését, s csak azért kutatta fel a képzőművészt, hogy a közreadott kiadvány számára megszerezze a színes, ámde korábban fekete-fehérben megismert művét.

 

A félhomány egyre inkább kápráztatta a szemeim, a levegő egyre inkább álomterhesebb lett, de k.kabai lóránt még bepróbálkozott egy kérdéssorral. Mit jelent pontosan Györe Balázs számára az álom? Miért más álmairól ír Nyilas Atilla? Miért a többszörös a kötetszerkezet? Végülis, kik azok az apacsok? És hogyan hatott Stephen King Rémkoppantók című regénye A Martinász utca című versre.

 

Györe Balázs igazi realista álmodónak vallotta magát, aki fekete-fehérbe álmodja a valóságot, az igazi érzéseket is itt tapasztalja meg leginkább, valamint a teljességet is e helyt találta meg, akárcsak néha Ottlikot.

 

Nyilast egy barátjának emailje inspirálta arra, hogy mások álmából írjon álmoskönyvet, így nyitottabb, sokfélébb a kötet, mintha csak a saját álmai kaptak volna benne helyet. A kettős szerkesztés egyfelől rájátszás az álmoskönyvek hagyományára, másfelől eltávolodást sugall az irodalmi szövegektől, inkább a tudományos szféra felé kacsingat kvázi, harmadrészt… bízzuk az olvasóra a megfejtést.

 

Zemlényi Attila az apacsok kapcsán az ipi-apacstól a maffiózókon át, a May-regények lektűrvilágának szocializáló hatását említette, amelyek igen meghatározóak (voltak) gyerekkor(á)ban. Ugyan ki akart sápadtarcú lenni, amikor varjú, fácán vagy galambtollat is hajába tűzhetett, és tomahawkot lóbálhatott?

 

Antal Balázs válasza aztán rövidre zárta az amúgy is végéhez közeledő beszélgetést, miután a popkultúra és a magaskultúra egymásrahatásának lehetőségei felett lamentálva elárulta, hogy nem olvasta a kérdezett King-regényt, így válaszolni sem tud.

 

A pogácsák és a borok itt aztán végképp átvették a szó helyét.

 

Vajon a festmények színesen álmodnak? Talán kifestett apacsokat is?