Mi minden volt a Szlovák Intézetben tartott Kalligram-esten? Történeti monográfia, önéletrajz, kisregény, bulvár-rémregény, esszékötet, polemikus vitairat, első kötetes nagyepika, koncepciózus tanulmánygyűjtemény és egy álmoskönyv; ezen kívül vadas marha knédlivel, remek borok, és príma, bár langyos sörök – és akkor a helyszínelés kritikai részét nagyjából le is tudtuk.

Mivel összesen kilenc könyvet mutattak be egy füst alatt, ezért határozott, feszes tempóban követték egymást a méltatások. S mivel ez a riport megpróbál valamit visszaadni az est hangulatából, itt a bekezdések követik egymást pattogó ütemben.

Elsőnek G. Kovács László ajánlotta a szlovák történésznő Daniela Dvořáková A lovag és királya című aznap megjelent könyvét. A történeti munka Stiborici Stibor lengyel-magyar főúr, és Luxemburgi Zsigmond király kapcsolatát dolgozza fel, és emellett a középkori életkultúra enciklopédiája is egyben, amely bevezeti az olvasót a korabeli igazságszolgáltatás és orvostudomány részleteibe. A hatalmas forrásanyagot feldolgozó és képekkel illusztrált kötet több, mint 10 év kutatómunkáját összegzi, és a jelenkori magyar-szlovák—magyar-szlovák történettudományi együttműködés ékes bizonyítéka. S ha már az ékes bizonyítékoknál tartunk, G. Kovács kedvcsináló gyanánt elárulta, hogy a könyvből kiderül, hogy hogyan helyettesítették a papok az akkor még nem létező urológusokat, hogyha a már akkor is létező potenciazavarokat kellett megállapítani.

Miloš Forman Jan Novákkal közösen írt önéletrajzát (Fordulatok) Horeczky Krisztina úgy szemléltette, hogy benne Forman emlékezik, és nem nosztalgiázik. És van is mire: gyerekkorában a nácik majdnem az egész családját elpusztítják, utána jön a kommunista rendszer, és jönnek, jönnek a filmek, a könyvben bővebben szóba kerülő Tűz van babám, aztán Forman Csehszlovákiából elmegy, és Amerikában is meghatározó rendező lesz. Klasszikus amerikai filmeket készít (Hair, Ragtime, Száll a kakukk fészkére), hogy újra visszajöjjön Európába forgatni (Amadeus, Goya kísértetei). Horeczky finoman megrótta a rendezőt, aki ez esetben önéletrajzíró, hogy néha rosszul emlékszik saját filmjei cselekményére, és részleteire. Kérdés nem az-e a legnagyobb erény, ha a néző viszont pontosan emlékszik egy-egy filmre? Életére viszont igyekszik pontosan emlékezni. Sokaknak ez nehezebben megy.

Tavaly megérkezett Magyarországra a szépíró Maurice Blanchot, kezdte bemutatását Szávai János. Akárcsak Prosut esetében, itt is beszélhetünk a „magyar Blanchot”-ról, azaz arról a komoly műfordítói problémáról, hogy egy teljesen rendhagyó és egyedi grammatikát és retorikát kell meghonosítania a fordítónak. Az idegenséget otthonosan, a nyelvben megbúvó semmit pedig plasztikusan visszaadni. Blanchot magyar hangja, Bende József, elsőnek a Halálos ítélet című elbeszélést ültette át magyarra. A francia récit szó egyszerre jelenti a kisregényt és az elbeszélést, ez a rugalmas műfaj és beszédmód lett a szépíró Blanchot legsajátabb műfaja. Szávai röviden ismertette a szerző életét, bár rá is igaz, amit Füst Milán mondott magáról, hogy nem életrajza, hanem munkarajza volt.

Míg Blanchot prózai életműve most kezd csak megjelenni, addig a Gombrowicz-sorozat, a most megjelent Megszállottak című regénnyel immáron a hatodik darabnál tart. A könyvet exponáló Pályi András igyekezett elhelyezni a regényt az író életművén belül, és kitért arra is, hogy milyen műfaji kódoknak felel meg egyszerre. Az, hogy Gombrowicz a második világháború előestéjén írta művét ezúttal egyáltalán nem metaforikus. Az újságokban, folytatásokban közölt regény utolsó fejezetei már a német bevonulás után láttak napvilágot (bár akkor éppen nem napvilág, inkább éjvilág volt.) Ekkor Gombrowicz már úton volt új hazája, Argentina felé. És, azt, hogy regényével is úton volt, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy bizonyos elemei, problémái és megoldásai megelőlegezik a későbbi nagy regényeket. Kicsit szórakozásból, kicsit pénzkeresésből írta, de a pénzkeresés mellett a hangkeresés is érződik a műben. Pályi találóan „bulvár-rémregénynek” nevezte, amely metafizikai borzongásával, intellektuális élével a gothic thriller műfajával rokonítható.

Hogy mennyire sokoldalú alkotó is Schein Gábor azt az elmúlt évben három kiadott könyvvel is bizonyította. A sok oldal közül ezen az esten Schein Traditio – folytatás és árulás című esszékötete került szóba. Vári György mélyenszántó és magasra tartó elemzésének szerkesztett változatát Vári távollétében Mészáros Sándor olvasta fel. Vári szövege a könyv alapos és okos kritikája. Várinak a meghívás fennáll és komolyan továbbgondolja a kötet történetfilozófiai és politikaelméleti vizsgálódásait.

Mi szokott lenni a botránykönyv? Az, ami botrányt okoz, vagy megbotránkoztat? Amihez botrány tapad? Amikor Bárány Tibor elkezdte laudálni Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című vitairatát, tudományos pamfletjét, nagyelemzését, igyekezett leírni azt a kontextust, mely a könyv körül kialakult. Az irodalomtudós Bezeczky nagyon-nagyon közelről végig olvasta Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét, amely akadémiai értekezés volt, és jóformán tankönyv lett, komolyabb szóval paradigma. Bezeczky nagy íróasztalon dolgozott, mert emellé a kismonográfia mellé még oda fért Kulcsár Szabó Ernő többtucat publikációja is, és elkezdte ezeket a szövegeket összeolvasni. Ahogy Bárány fanyaron megjegyezte, egy irodalomtudós számára szövegek szisztematikus vizsgálata, nem botrányos cselekedet, hanem munkaköri leírás. Bezeczky könyvében hűvös eleganciával (erről az attitűdről bővebben Bán Zoltán András írt ezen a portálon: veszi végig, hogy hol mond magának és ekképpen koncepciójának is ellent Kulcsár Szabó.

Márton László előadói stílusával kevesen szállhatnak versenybe. Ezen az esten volt azonban egy ügyes jelentkező: egy ki nem kapcsolt, avagy folyamatosan újracsengő mobiltelefon (vö: a telefon, amint hívja önmagát) személyében és formájában. Mivel a helyszínelő eme a készülék közelében ült, ezért Márton improvizált méltatásából, amelyben Hunčík Péter Határeset című regényét bontotta ki, csak keveset halott. A pszichológusként praktizáló és közügyekben is aktívan szerepet vállaló Hunčíknak ez az első szépirodalmi műve. Márton elragadtatottan (látni remekül lehetett, ha hallani nem is) sorolta, hogy a debütáló író hányféle regényanyagot és diskurzust rakott egybe metaforikus című művében. Családregény, nemzedéki regény, Ipolyság-regény, történelmi regény – magyarul közép-európai regény mágikus realista ízekkel. Hunčík Péter profi módon változtatja a nézőpontokat, a Márton által felolvasott rövidrészlet, egy olyan kamerafelvételre emlékeztet, amely 360 fokos szögben, egy teljes fordulatot véve jut vissza kiindulópontjához, ugyanoda, azaz ugyan-máshova. Márton nem Márton lett volna, ha nem használja fel a frappáns címet. Zárásképpen viccet mesélt a délceg lovagról, akit letámad a boszorkány az erdőben. A csúf boszorkány felajánlja a lovagnak, hogyha jól válaszol egy kérdésre, akkor odaadja magát neki. A kérdés a következő: „melyik az, az állat, amelyiknek lapos farka van, fák között ugrabugrál, és diót eszik”. A lovag így felel: „kardszárnyú delfin”. „Határeset, elfogadom” válaszolja a némber.

Ebbe a jó hangulatba érkezett Esterházy Péter, hogy megossza, mit gondol Szilágyi Zsófia A továbbélő Móricz című hézagpótló kötetéről. Esterházy kiemelte, hogy Szilágyi könyve, mely voltaképpen esettanulmányokból és összehasonlító elemzésekből állt össze monográfiává, hajlékony nyelvezetével szívesen olvasható. Ennek egyik titka lehet, hogy Szilágyi is szívesen olvas. Előolvas, keresztül-kasul olvas, mellé olvas. Szilágyi irodalmi térképén olyan összeköttetések rajzolódtak ki, mint például Nádas és Móricz prózaművészete közös tengelyen. Esterházy felolvasásában magáról Móriczról is vallott. Egyszer a következő mondatot másolta le Móricz Naplójából: „Se pénzem nincs, se faszom hozzá.” Az ilyen mondatokkal aztán lehet mit kezdeni. Esterházy Móricz-ügyének egzisztenciális sarka a valóság és a fikció kapcsolata. Amint mondta: itt a Dichtung felől lehet közeledni a Wahrheithoz.

Az est utolsó bemutatandó könyve Krúdy Gyula Álmoskönyve volt. Krúdy legnépszerűbb és legtöbbször kiadott művét Szegedy-Maszák Mihály járta körül. Frissen és szellemesen. Előbb ismertette a filológiai részleteket, hogy ez a mostani kiadás az 1925-ös edíciót veszi alapul, és, hogy melyik részekből áll össze, azután egy halk mosoly kíséretében személyes anekdotákkal és frappáns példákkal szórakoztatta a közönséget, amelyik egy-egy jól végigvitt poén után már-már tapsolt is, miközben nevetett. Az Álmoskönyv szimbólumtárában mindenre van példa. Van, amikor egy negatív álomkép egyszerűen rosszat jelent, ez, nevezzük így az alapfok. Ezeket álmában is gondolja az ember. Aztán itt vannak az olyan álmok, amelyek ugyan negatív előjelűek, mégis pozitív dolgot harangoznak be. Így lesz például a felégetés a szerencse jelképe, vagy a bitófa magyarázata: „nagy becsületben és hírnévben lesz részed”. Vagy ravatalon feküdni: nagyon kellemes változás a közeli jövőben. Minden csak nézőpont dolga. Ez az álomtan középfoka. És itt vannak még azok az esetek, amikor egy-egy jelenség kinek-kinek mást jelent: a lánc szegénynek fogság, gazdagnak szerencse. (Ha a gazdag befogja a szegényt, az neki végülis szerencse.) Éjjel cicomázni leánynak: titkos szerető; öregasszonynak halál. S, ha valaki véletlenül (vagy szándékosan, ki tudja?), azt álmodja, hogy árbockosárban vadlibákat lát, az, jobb, ha tudja, kalandja lesz.

Az irodalmi est után az első dolog, amit megláttam egy szép pogácsa volt. Kíváncsiságból megnéztem van-e jelentése Krúdynál. Van: hosszú út, amelyből tán nincs visszatérés. Ezzel nem tudok most mit kezdeni, úgy döntöttem, hogy erre majd visszatérek.

Szegő János