A kiállítás kurátora, Mélyi József kortárs művészeket kért fel, hogy a megnyitón tárják a publikum elé érzéseiket, emlékeiket, véleményüket arról, mit jelent számukra Amerigo Tot életműve.

Mélyi József szándéka szerint ugyanis a kiállítás elsősorban nem Amerigo Totról szól, hanem az emlékezet és a felejtés kérdéséről. Arról, hogyan tudjuk a fennmaradt művekből, dokumentumokból és elképzelésekből megkonstruálni egy olyan művész múltját, aki életében maga is egy kultúrpolitikai konstrukció részét alkotta. A megnyitó középpontjában is ez a dilemma állt: mit lehet kezdeni egy olyan művész emlékezetével, aki a  kortárs művészet szemszögéből közömbös.

Ez alkalomból közöljük Péterfy Gergyely megnyitó beszédét:

 

Megnyitó a LUMU Amerigo Tot – párhuzamos konstrukciók című kiállításához

(elbizonytalanítás)

   Valami nincs rendben, valami nem stimmel, valahol valami félrecsúszott. Valami van az idővel, valami nem szokványos, valami bosszantóan, ugyanakkor üdítően rendhagyó. Mindjárt például az, hogy kezdek hinni a szememnek és kezdek hinni az első benyomásnak, mint egy romlott, vén görög, vagy egy romlatlan ifjú barbár. Ilyenre vagy az elhülyülés, vagy az élettapasztalat jogosítja fel az embert: mindkettő az idő adománya, és/vagy sarca. Kevesebb idő birtokában, kevesebb idő adózójaként ádázul küzdöttem ez ellen; óh, ne, csak felületesen ne ítéljek; biztos én vagyok a hibás, ha ellenszenvesnek találok valakit, hiszen az igazából a rokonszenvemre tarthatna igényt, és biztosan az én gyengeségemről mesél, mit mesél, ordít, ha valakit szimpatikus nekem, pedig az valójában megvetést érdemelne. Rokonszenvem, gondoltam, átver; hülyeségek és hülyék tetszenek, ellenszenvem viszont épp azoktól taszít, akikhez tartoznom kellene. Gondoltam, az szolgálja az ember épülését, ha mindazt, ami vonzza, eltaszítja magától, amitől pedig viszolyog, magához engedi. Hogy ez lenne a tanulás folyamata: kilépegetni önmagunkból; legyőzvén a gravitációt, végül boldogan levitálni. Belefáradtam az állandó erőkifejtésbe, viszont nem lettem épületesebb; de legalább már egyik sem érdekel. Sem az életuntságom, sem a barbárságom, sem pedig az, hogy nem tanultam meg repülni. Ezt neveztem az előbb bosszantóan, ugyanakkor üdítően rendhagyónak.

(meghökkentés)

      Hogy pontosabban megvilágítsam, mire gondolok: gyerekkoromban például borzadva vettem észre, hogy szeretem Kádár Jánost. Nehéz az ilyen érzelmekkel szembesülni. Küzdöttem a fölém magasodó, szelíd mosolyú, és az ügyesen terjesztett legenda szerint Rákosi vallatólámpáinak fénye miatt levedző szemű nagyapa-isten ellen, aki egyébként deklasszált és rendszeridegen családom körében általános gyűlöletnek örvendett, nem volt tehát honnan tanulnom ezt a szeretetet, ez belülről fakadt, és nem lehetett elállítani. Pokoli volt nap mint nap megélni azt a szégyent, hogy szeretet nimfatáncú csermelye fakad ott, ahol kénköves gyűlöletnek kéne füstölögnie: ezt a szégyent nem értheti meg, aki soha nem ébredt valamilyen faji, szexuális, kulturális, de legalább teológiai kisebbség tagjaként. Nem értheti meg, akiknek tökmindegy volt – teszem azt – Kádár János.

(szimpátia megnyerése)

      És éppen erről van szó: lehetne tök mindegy is, de mégsem az. Mert – és mostantól még vadabbul szubjektív leszek – nekem átkozottul szimpatikus ez az Amerigo. Szimpatikus a Szerb Antal Utas és holdvilágában megjelenő ifjú szobrász, aki a győztesek útján gyalogszerrel érkezik, a Gianicolon a szent város szent gyepén hál, s hajnalban az Acqua Paola vizében felfrissülve a város fölé hajol; szimpatikus, ahogy ugyanezzel a gesztussal ugrik fejest egy későbbi montázsán a Budapesti panorámába; szimpatikus a Keresztapában, Al Pacinoval a hóna alatt, szimpatikus a nőivel, szimpatikus az összes fotóján, szimpatikusak a vázlatai, szimpatikusak a szerszámai, szimpatikus a hangja; és egyáltalán, mindenki szimpatikus, akit Lénárd Sándor legalább egy mosolyra méltatott; turulista náci csürhét verni bizony menő; megszökni a Gestapotól menő; partizánnak lenni menő; sok pénzt keresni, sokat csajozni, gengszterfilmben játszani, hajósinasnak lenni, autóversenyezni menő; nagyot mondani, münchausenkedni, barátainktól szeretve lenni menő; pápákat sok pénzre levenni menő; Szkander bég emlékműpályázaton első díjat nyerni menő, tömeggyilkosok sanda játszmáiban parasztnak lenni viszont, hölgyeim és uraim bizony gáz. Eljátszani a világhírűt egy nyomorult kis országban, amelyiknek fogalma sincs a világról, úgy, hogy közben nyilvánvalóan szó sincs világhírről: gáz. Szobrot ajándékozni a központi bizottságnak gáz. Elpityeredni a z internacionálén és közben megcsinálni a csurgói madonnát: gáz. Acél György hátát lapogatni gáz. Nagyon nagy gáz. Képzeljétek el Márai Sándort, ahogy lila mackónadrágban kisfröcssöt iszik Biszku Bélával, vagy Lénárd Sándort, ahogy a Rudas fürdő zuhanyzójában Ipper Pál hátát szappanozza. Avagy ad absurdum, és horribile dictu, és hogy a hülyeség teljes legyen, sapienti sat alapon nagyon óvatosan, de határozottan, szemünket lehúnyva és áhítattal képzeljük el Wass Albertet, ahogy Vas Istvánnal és Vas Zoltánnal egy borgőzös hajnalon hórát táncol a Román kultúra házában.

      Azért ugye vannak dolgok, amelyek jó, hogy nem történtek meg, vannak viszont, amelyek megtörténtek, és kezdeni kell velük valamit, ha másért nem, azért, mert rettentően bosszantóak. Hogy egészen ellenszenvesen fogalmazzak: ugye azért csak hízelgett a dunántúli parasztnak, hogy a nagyok gazsulálnak neki. A csurgói csendőr fineszes fia csak rájött a trükkjére, hogyan juthat saját palotához a budai várban.  

(játszadozás)

      Most akkor hogy is van ez? Szeressem, vagy ne szeressem? Mit kezdjek a szimpátiámmal?

      A kurátor jeges kezű boncmesterként teregeti elénk egy élet és egy korszak belső szerveit, ér- és idegrendszerét, és a szorgos, vizsgadrukktól fűtött medikusok hebehurgyán és egymással versengve találgatják hogy melyik szerv milyen szimptómát mutat.

      A tehetség nevű szerv első pillantásra egészségesnek tűnik. Felülete egyenletes, konzisztenciája jó, illata a korának megfelelő. Alighanem bármire alkalmas, tökéletes hexametert írni, meghallani egy a-mollt, eljátszani Hamletet, kétszázhússzal venni a kanyart, és megrajzolni egy emberi arcot. Hogy melyik irányba fejlődik, véletlen és szerencse dolga, Amerigo Totnak pedig mindkettőből bőven kijutott. Még a tehetsége is szimpatikus. Mert vannak persze úgynevezett ellenszenves tehetségek, monomániás, öntömjénező, befelé forduló, repetitív, hátborzongató, kisszerű tehetségek, kuporgató, zsugori, zsörtös, hiszteroid és katatón tehetségek, és e tehetségeket hordozó emberek, akik öntömjénezővé, monomániássá, elmebeteggé, hideggé, emberi kapcsolatokra alkalmatlanná stb. válnak. Amerigo egyik sem lett, de talán éppen azért, mert hiányzott belőle a tehetség ápolására fordított figyelem, pánik, görcs és mánia, katatónia és zsugoriság, fösvénység és harács. Ezért képes bármit megcsinálni, és ezért nincs saját stílusa. Ezért aztán nem is talált ki semmit, nem jött rá magától semmire, csak roppant ügyesen utánozta a többieket. Majdnem olyan tehetséges volt, mint azok, akik őrülettel, monomániával, vagy egyéb praktikákkal kipréselték a tehetségükből a valódi nagyságot.

       De hát mit is beszélek, valódi nagyság, ugyan mi az. Olvasatok vannak, recepció, a jelentésadás kényszere, művészettörténészek, akik a maguk monomániáját nyomják, aki belefér a koncepcióba, híresnek neveztetik és nagynak, aki nem fér be, annak rozsda eszi szét a szobrait, és kimarad a még a lábjegyzetekből is. Sokkal sikeresebbek azok, akiket a sors nem áld meg erős termettel, vonzó arccal, markáns vonalakkal, az élet élvezetének képességével, ne adj isten nagylelkűséggel, lezserséggel és azzal a képességgel, hogy felismerjék, hol a helyük és mennyit érnek. Torz lélekbe, torz testbe, torz agyba plántált tehetség többnyire sokkal jobb művészetet teremt, mínusz már megint Goethe. De hát ez csak egy digresszió volt, térjünk vissza a proszektúrára. Ami tehát a boncasztalokon fekszik, azt mutatja, hogy ez az ember bármit meg tudott csinálni, amit akart, de valószínűleg ez az egész nem különösebben érdekelte. Akármihez nyúlt, jól sült el a keze, elég jól ahhoz, hogy zsíros pályázatokat nyerjen, ebből jól éljen, szép nőkkel vegye magát körül és jó barátokkal.

      Boldog és elégedett ember benyomását kelti, még így kibelezve is: bizonyára nem a szobrászi teljesítménye az, amelyen az önértékelése múlott. Mint minden jó színész, alighanem a tapsot szerette. A jól eljátszott szerep után joggal járó tapsot. Márpedig a szerep, úgy tűnik, tökéletesen sikerült. Amerigo hibátlanul játszotta a szobrász szerepét, annyira jól, hogy nem is szükségeltetett hozzá dublőr, mikor szobrot kellett csinálnia a színpadon. Az igazán nagy szerep azonban akkor jött el, amikor itthon léphetett fel. Politikusok addig-addig intrikálnak, hogy a nagy nyugat felé legitimálják a nyomorult kis rendszert, hogy hazatelepül a  világhírű szobrász: ez tényleg ziccerszerep, mintha Dürenmatt írta volna direkt elaggott bonvivánoknak: vaddisznófejű párttitkárok és békepapok gazsulálnak neki, felvonul a színen a kádárkor egész hátborzongató panoptikuma, véglényei, emberhez alig hasonlatos szubhumán kreatúrái, álművészei, áltudósai és álfilozófusai, ifjú művészpalánták dörgölőznek, szépasszonyok omlanak a lábaihoz, Jupiterlámpák izzanak, kamerákban kilóméterszám pörög a szalag, szobrok és interjúk egymás hegyén-hátán; fény, csillogás, palota a várban, kispörkölt Ortutayval, séta Illyés gyulával, csak aztán a  végén kiderül, hogy sajnos világhír, az nincsen, nem is volt soha, viszont a rendszert sincs miért legitimálni, mert magától összedől, és a függöny úgy megy le, hogy a néző nem tudja eldönteni, kínjában sírjon-e, vagy röhögjön. Mi más ez, ha nem jutalomjáték, örömzene, és fáklyásmenet?  

      Csak hát az a baj, hogy ez a groteszk komédia velünk, rajtunk esett meg, és ezzel legalább olyan nehéz mit kezdeni, mint azzal, ha az ember egy reggel arra ébred, hogy szereti Kádár Jánost. Elképesztően bizarr történet ez, akárhonnan is nézzük, és bizarr az a romhalmaz is, ami utána maradt, s amely most itt hever körülöttünk, szépen katalogizálva és csoportosítva, okosan és sokfelől latolgatva, elegánsan és rafináltan felkínálva az értelmezésnek. Próbáljuk magunkat jól érezni benne, már amennyire ez proszektúrán lehetséges.