hirdetés

Ami hozzámtartozik, és ami elhelyezhetetlen

Szávai Dorottya: Bűn és imádság: A Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról, Akadémiai, 2005

2007. március 22.
A Bűn és imádság nem pusztán hagyományt teremtett, de mondhatni úgy hozott be szempontokat a Pilinszky-diskurzus, egyszersmind irodalom és hittudomány párbeszédébe, miként Pilinszky költészete hozta be a metafizikai, illetve misztikus hagyományt a magyar lírába: szinte előzmények nélkül.
hirdetés

„Évfordulók önmagukban nem telítik új tartalommal az irodalom jelenségeit, Pilinszky költészete pedig különösen kevéssé alkalmas bármiféle ünneplésre” – írta Balassa Péter a Harmadnapon kötet megjelenésének huszonötödik évfordulója kapcsán (1984), s olvastam szavait tavaly májusban, amikor is épp kettős Pilinszky-évforduló adott okot – ha nem is ünneplésre, de – megemlékezésre (a költő születésének 85. és halálának 25. évfordulója), s a Pilinszky-líra által való feltöltődésre-telítődésre.
 
2006. május 27-én Pilinszkyért virraszthatott, aki hajlandóságot érzett magában a megemlékezés efféle formájában részt venni. Felejthetetlen volt Beney Zsuzsa a Pilinszky saját készítésű fotóiból készült kiállítás megnyitóján, a maga nemében páratlan kísérlet volt a Hajós utca 1.-ben előadott Gyerekek és katonák is, János jelenéseinek mégis-színházzá változó, mozdulatlan elkötelezettséget tolmácsoló víziója, és persze a meditáció programba foglalt formáján túl bárki meditálhatott, egy Pilinszky-összessel vagy a Márkus Annának kézzel írott füzet facsimile kiadásával, vagy akár a Pilinszky-szakirodalom olvasgatásával.
 
Az akkor kezem ügyébe eső kötetek közül az 1990-es emlékkönyv inkább lapozgatnivalónak tűnt, a kötet-egész beszédmódját mintha kikezdte volna az idő, az In memoriam sorozat 2000-es Senkiföldjén kötete azonban érvényes maradt (innen az a citált Balassa-mondat), és a belső Pilinszky-kép árnyalását akkor a levelezés egy-két feledhetetlen mondata segítette elő. A bűntudat állandó jelenléte és a megbocsátás szomjúhozása, az állandó bocsánatkérések, de a „bűnbe” szó szerint mámoros visszaszédülések krónikája az olvasó lelkivilágának és lelkiállapotának önkényétől függően összeegyeztethető volt akár A madár és a leány című mese világvégi szomorúságával is; de mi tagadás, az alapszólamként a mélyben morajló „Haza akartam, hazajutni végül” apokaliptikus óhaját ruházta fel leginkább irtóztató árnyakkal.
 
Akkor még nem olvastam Szávai Dorottya Bűn és imádság – a Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról szóló – kötetét, amely pedig éppen bűn és imádság alakzata, illetve a tékozló fiú parabolája felől értelmezi Pilinszky János költészetét. Amint azt a szerző – a Sorbonne s az ELTE doktora – már egy évtizede a Vigila hasábjain, illetve a Merre, hogyan? tanulmánykötetben is kifejtette, bűn és imádság kettőse Pilinszky lírájának egyik megalkotó metaforája, a tékozló fiú szólama pedig legsajátabb versbeszélői pozíciói közé tartozik.
 
Szávai a Kortárs hasábjain recenzeálta Tolcsvai Nagy Gábor Pilinszky-monográfiáját (Kalligram, 2002), mint egy fájdalmas hiányt pótló művet, hiszen Tüskés Tibor 1986-os Pilinszky-könyve óta „nem született átfogó, szintetikus olvasat annak a költőnek a lírájáról, aki az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb költői teljesítményét nyújtotta”. Valóban, Fülöp László és Tüskés Tibor monográfiái „a dogmatikusság más-más fokán” avultak el, jogos Szávai Dorottya megállapítása, hogy „az új évezred Pilinszky-monográfiáját már csak azért is üdvözölnünk kell, mert a mindenkori új olvasók nagy revelációval induló Pilinszky-élményét nem szükséges többé e – lényegében nem esztétikai alapú – kézikönyvek által »pervertálni«.”
 
Feltűnő, hogy a recenzens mégis rögvest vitába szállt Tolcsvaival, mégpedig azon kijelentésével, miszerint „Pilinszky költészetében a metafora szerepe jelentős, de nem középponti”. Szávai doktori értekezéssé fejlődött meglátása szerint ugyanis a Pilinszky-líra egyik legfőbb jellegzetessége éppen az Isten-élmény áttételes, metaforikus kifejeződése, vagyis Pilinszky költészetét – idézem – „ontológiailag” tartja metaforikusnak. Az irodalmár került tehát vitába a kognitív nyelvésszel a trópustan területén, bár megengedhető a feltételezés, hogy versértelmezőként álláspontjaik nem estek-esnek oly távol egymástól, inkább hasonlat és metafora (kezdetektől fogva problémás) definiálásában rejlik e nézeteltérés oka.
 
Szávai 2002 decemberében védett, s a 2005-ös megjelenésre jócskán átdolgozott doktori értekezésének kulcsfogalma a metafora, s Az ember itt című (és kezdetű) versben néven nevezett két szó, bűn és imádság két szava („Az egyik hozzámtartozik. / A másik elhelyezhetetlen.”) úgy nyer értelmezést dolgozatában, hogy külön fejezetet szentel Pilinszky Camus-olvasatának, illetve Pilinszky és Kafka dialógusának, miközben a háttérben állandóan jelenlétet biztosít a Dosztojevszkij-próza számára mint a Pilinszky-költészet pretextusának.
 
Szávai Dorottya az ima mint poétikai alakzat vizsgálata során analógiát mutat ki a metafora jelöltje („megszólítottja”) és az imában megszólított Transzcendens között, feltételezve, hogy előbbi az utóbbi retorikai megfelelője. A párhuzam létjogosultságának meggyőző bizonyítékát adja egy bevezető verselemzés, amely a Pilinszky-líra egy szokatlan poétikai alakzatát, a költői levelet boncolgatja (Juttának). Szávai ez irányú vizsgálódásainak tétje – nem csak a konkrét episztola elemzésekor – a kérdés megválaszolása: a Pilinszky költészetben megjelenő megszólított Te mennyiben jelöli a perszonálison túli Másikat.
 
Albert Camus művészete a 60-as években került Pilinszky érdeklődésének centrumába. A költő 1961 és 1968 között több cikket szentel a Camus-életműnek. A francia szerző hatása a költő életművében elsősorban az abszurd fogalmának integrálásában érhető tetten – emellett azonban Pilinszky meglehetősen kritikusan viszonyult a camus-i létszemlélethez. Szávai Dorottya elemzésében megkísérli összevetni Pilinszky és Camus viszonyát a zsidó-keresztény tradícióhoz. E vizsgálatot egyszerre teszi indokolttá és mégis problematikussá Pilinszky költői és katolikus identitásának nemegyszer konfliktusos viszonya, illetve Camus életművének erőteljes, de nagyon is kritikus (és e vonásában az értelmezők által gyakran figyelmen kívül hagyott) kötődése a zsidó-keresztény tradícióhoz.
 
Szávai a Camus-t olvasó Pilinszky bemutatásán keresztül (Camus művei közül elsősorban a Közönyre, A pestisre és két esszékötetre – Sziszüphosz mítosza, A lázadó ember – koncentrálva) eljut egy lélektani kérdésig is: fölvetése szerint Pilinszky alkatilag közelebb áll a Camus-féle abszurd ember meghasonlottságához, mint ahhoz a lélektani integritáshoz, amelyet a vallásos lét feltételeként szokás számon tartani. A Camus-vel folytatott intertextuális párbeszéd figyelembevételével Szávai Dorottya arra az (alkotás)lélektani következetésre jut, hogy Pilinszky költőként is egyfajta absztrakciós áttétellel – elsősorban a metaforizáció eszközével – formálja meg a hit tapasztalatát, az Istennel folytatott dialógust.  
 
Pilinszky „Kafka-korszaka” az 1960 és 1978 közötti időszakra tehető. Szávai Dorottya meglátása szerint a Harmadnapon utáni Pilinszky-líra (Nagyvárosi ikonok, Szálkák) bűnfogalma magán viseli Kafka bűnfogalmának nyomait. Pilinszky 1971-es, összegző igényű Kafka-esszéjét Szávai a Pilinszky-Kafka dialógus számos pontját kijelölő szövegként részletesen elemzi. Értelmezése a bűn problematikája köré szerveződik, különös tekintettel a tékozló fiú parabolájának újraírására. Kafka életművének biblikus jelentésrétegét vizsgálva megkísérli rekonstruálni Pilinszky Kafka-olvasatát – aki az agnosztikus Camus esetében is az Isten-kép kérdését helyezte olvasata előterébe. Szávai a Pilinszky-Kafka dialógus olvasatának alapjául szintén a metaforikus nyelv közösségét veszi, amely egyaránt sajátja – a bibliai beszédmódtól elválaszthatatlanul – Kafka prózájának és Pilinszky lírájának. 
 
Amint azt jeleztem, az egyébként roppant méretű szakirodalmi apparátust mozgató Szávai nem egyszer a költő publicisztikai írásaira (P. J. Tanulmányok, esszék, cikkek, Századvég, 1993) hivatkozva bizonyítja, hogy Pilinszky nyelvszemlélete nem választható el Isten-tapasztalatától. A TEC kitűnő kulcsszó- és témamutatója segítségével magam is a tékozló fiú, a kapcsolódó atyai ház és a bűn fogalmának keresésére indultam, és meglepetten tapasztaltam, hogy a Pilinszky-univerzum Szávai Dorottya által feltárt, megkérdőjelezhetetlenül fontos Camus- és Kafka-galaxisán túl még számos kisebb csillagrendszer feltárható volna – főként, ha nem csak az olvasó, hanem a zenét hallgató, képzőművészeti alkotásokat szemlélő Pilinszkyt is értelmeznénk.
 
Ahogyan Szávai megállapította Tolcsvai könyvéről, hogy követendő hagyományt teremtett a Pilinszky-líra megértésének nem záruló történetében, úgy megállapíthatjuk, hogy a Bűn és imádság nem pusztán hagyományt teremtett, de mondhatni úgy hozott be szempontokat a Pilinszky-diskurzus, egyszersmind irodalom és hittudomány párbeszédébe, miként Pilinszky költészete hozta be a metafizikai, illetve misztikus hagyományt a magyar lírába: szinte előzmények nélkül. S ahogy Pilinszky költészete kevéssé alkalmas bármiféle ünneplésre, úgy Szávai Dorottya magasztalásra érdemes kötete is kevéssé volna alkalmas ünneplés eszközévé válni – mégis meggyőződésem, hogy aki bármikor is hajlandóságot érzett Pilinszkyvel virrasztani, az a meditáció egy sajátos formájának is tekintheti a Bűn és imádság kötet roppant lelki és intellektuális örömöket nyújtó olvasását.
 
 
Szávai Dorottya: Bűn és imádság: A Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 355 old. 3750 Ft
 

Tamás Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.