„Vékony volt, mint egy vízimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett - két égő, tiszta szem, de mint amelyek nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég.” Ezekkel a szavakkal jellemzi Krasznahorkai László Ion Grigorescut, a román képzőművészt Odakint valami ég című elbeszélésében. Ez a szöveg néhány éve egy napilap karácsonyi mellékletében jelent meg, s most helyet kapott a szerző legutóbbi, a napokban megjelent Seiobo járt odalent című kötetében is. Ez a dísztelen, már-már dokumentumszerű szöveg megrendítő erővel és szépséggel definiálja a művész, a valódi művész fogalmát, mint ahogyan megrendítő az is, hogy egyúttal arról is tudósítja olvasóját, hogy egyáltalán létezik még ilyen ember, hogy van még olyan minőség, amely önmaga súlyánál és jelentőségénél fogva képes szembehelyezkedni mindazzal, ami odakint ég. Ami odakint ég, az nem más, mint maga a világ, és a világgal szemben mindaddig tehetetlen az ember, amíg rá nem talál arra az egyetlen pontra, amely a világon kívül helyezkedik el.

Grigorescu egy nemzetközi képzőművész-találkozó egyik meghívottjaként érkezik a székelyföldi Szent Anna-tó partjára, ahol a többiektől távol, egy bozótos, elvadult területen ássa ki a földből szobrát, egy rémülten menekülő, tajtékzó pofájú lovat. Nem tesz semmi különöset, csupán „leássa” a lóról a felesleges földet, hogy végre kiszabadulhasson. Bár az, hogy ez a kiásás egyet jelent-e a szabadulással, erősen kétséges. Inkább a menekülés, a reménytelen menekülés tényét teszi nyilvánvalóvá ezzel a gesztussal, amely gesztus minden jel szerint egyáltalán nem a nagyközönségnek szólt. Hiszen csupán a véletlenen múlt, hogy a többiek, az a tucatnyi művész egyáltalán megpillanthatta a lovat. Követték ugyanis Grigorescut, mert el nem tudták képzelni, hová tűnik el minden reggel néhány órára. Ha valami miatt mégsem találtak volna rá, a szobor napokon belül elporladt volna, vagy formátlan földkupaccá változtatja egy kóbor zivatar. Madarak, borzok, rókák vetettek volna rá egy-egy jelentőségteljesen üres pillantást. Hogy Grigorescu nem szólt volna arról a többieknek, mit alkotott, az szinte egészen biztos. Ott áll egy szobor az árok aljában, a földmélyi, archaikus csendben, és egészen mindegy neki, látja-e valaki vagy sem. Mint ahogy egészen mindegy alkotójának is, aki nem azért bontotta ki azt a szerencsétlen állatot a talajból, hogy mások aztán majd értetlenül bámulják, miközben elismerően hümmögnek, és azt mondják: hát ez igazán nagyszerű.

Ez az egész a mai ember számára érthetetlen és nevetséges. Hogy valaki csak azért tesz valamit, mert meg kell tennie, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy mások majd tudomást szereznek-e erről az aktusról. Ha nem látja senki, annál jobb. Mert az, hogy nem látja senki, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy maga a tett nem képvisel különös jelentőséget. Hajlok arra a feltételezésre, hogy az alapvető fontosságú cselekedetek túlnyomó része mindig is ehhez hasonló körülmények között jött és jön létre, magyarul nem látta senki, nem hallotta senki. És ennek ellenére, vagy talán épp ezért lehetnek olyan súlyúak ezek a tettek, hogy hatásuk messze meghaladjon minden képzeletet. Egy titok csak akkor titok, ha még arra sem derül fény, hogy titok áll fenn, mondja Tezuka professzor Martin Heideggerrel folytatott beszélgetésében, Útban a nyelvhez című közös könyvükben. Hát ez az. Ez az, ami kívül esik a mai ember szellemi horizontján, aki képtelen önmagán kívül mást is érzékelni, önmagán kívül mással elmélyülten foglalkozni. Vagyok én, és ez az én a világ, mondja ez az ember, és ezen az énen kívül aztán tényleg fogalma sincs semmiről.

 

 

Grigorescu metafizikus árokásásáról eszembe jutott az a két korhadó fatuskó odafent a Dél-Börzsönyben, a Hatló-patak völgyében, amelyekhez egy időben rendszeresen elzarándokoltam. „Egészen véletlenül” akadtam rájuk egy őszi sétám során, és amikor először megláttam őket egy gyertyános szálerdőben, sokáig mozdulni sem tudtam a döbbenettől. Két állat meredt rám dermesztő tekintettel, két nem evilági lény, és egészen biztos voltam benne, hogy csakis azért álltak itt az idők kezdete óta, mert rám vártak, hogy jöjjön el ez a délután, s vele jöjjek el én is, hogy mélyen a szemükbe nézhessek. Mélyen a szemükbe néztem, és magammal vittem a tekintetüket, hogy a magam tekintetébe olvasszam az övékét, s úgy láthassak, ha csak töredékesen is, ahogyan ők látják maguk körül a világot. Sem ösvény, sem vadcsapás nem vezetett hozzájuk, mégis minden bizonytalanság nélkül megtaláltam őket később is. Sokszor mentem hozzájuk, többnyire egyedül, csak egyetlen egyszer valakivel, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget nekik.

 

 

Rég jártam már arra, de nem is kell ott lennem ahhoz, hogy a szemükbe nézhessek. Nem tudom, mi van azokban a szemekben. Talán semmi sincs, de az a semmi iszonyatos erővel van jelen abban a négy sötét üregben. Tudom, hogy sosem fogom megérteni, mit akarnak mondani azok a szemek. Talán már nincsenek is. Talán az évszakok azóta leették róluk addigi formájukat. Ha így lenne, megnyugtatna. Mert onnantól úgy lennének jelen, hogy nincsenek. A nincs a legerősebb jelenlét.