Abból a világból érkezett, amely a nyelvet nyersen, de persze jól megcsűrt, megcsavart radikalitással használja. Ahol a nyelv, az utcapoézis darálós kivagyiságát, az oppozíciót, a harcos kívülállást, a számkivetettség dafkés poézisét szolgálja. És most itt nézelődik néhány rangos publikáció után – Holmi, Jelenkor – egy színtiszta literátusi világban.

Hogyan kerül onnan ide? És ugyan miért?

Elöljáróban a gondokról. Hogy lenne itt egy irodalmilag foglalt, de legalábbis szépen és gondosan használt családi név. De míg a fölmenő az epika nagyobb formátumaiban jeleskedik, addig az utód a líra ügyei felé tájékozódott. Ne legyenek kétségeink, így sem, vagy ezért sem volt könnyű dolog bekopogtatni az irodalmi kocsma ajtaján, szép jó napot kívánok, lenne néhány még meleg költeményem, hová tehetném őket? Závada Péterről Akkezdet Phiai nevű rappes formáció egyik frontemberéről beszélek, aki számottevő rajongóval, több magasan jegyzett lemezzel bír, illetve mindazzal az illékony habbal, ami az efféle előadói világgal jár együtt. Mellesleg roppant sikeres zenészek gyakran országos költőnek – is – vélik magukat, miközben a dög irodalmi élet fennhéjázó, klános voltát kárhoztatják, amikor az nem ismeri el adys, józsefattilás nagyságukat – és nem nyit ajtót.

Závada Péter bejött. Itt van bent, és ez jó. A rap hangos, látványos szerepet kínált, és rendben, abból minőségi szerep is lett. Ám ami most formálódik, egy másik szerep, több csenddel, magánnyal, több kétséggel, halkabb és kényesebb mámorral, kevesebb hallgatóval – olvasóval – együtt járó. Jóllehet a megnyíló Hadik kávéház egyik kora őszi fölolvasásán, melyet Saiid és Újonc prezentált, és csak szövegeket olvastak, oly heves volt az érdeklődés, hogy a csilláron is lógtak.

Závada Péter kortársainak mintája leginkább Marno János vagy Szijj Ferenc szabadverselése, illetve lebilincselően macerás szövegformálása lett. Méltán.

Miközben Závadát a formagond igénye a hagyományos, kötött versvilág felé hívta. Kedves, konzervatív kisgeller, nem messze maga Parti Nagy Lajos verselész, hallani hangját, csuklója könnyed, szomorú roppanásait, ahogy elrontja, mert úgy tökéletesebb, magát a tökéletességet. Ballagni, menni ilyesmi csodák után, micsoda kihívás ez! És tudja-e, hogy kabátja balzsebében Juhász Gyula fényképe is ott lapul? S mi az, ami konkrétan történik Závada verseiben? Semmi különös, semmi programszerű vagy tételes, csak ami egyelőre alapban kell, szükséges és elkerülhetetlen: újraértelmeződik a lélek működése. Fölfestetik az elnémulásában is beszédes pillanat, a kéz alól kimúló idő, helyet kér a lélek drosztján egy-egy nosztalgikus életkép, halkan fölberreg, s a szerelembe tolat a testtel, a szívmotor. Závada igen nyíltan bánik az érzelmeivel, versei bátran és melankolikusan érzékiek. Meleg van bennük. Vagy fújdogál a szél, a huzat dúdolni tanul, szűrt, opálos színekkel mosogatják egymást a napszakok és hangulatok. Viszont akárhogyan is, a dalszerűség megmaradt. Majd biztosan élesedik az irónia. Majd biztosan lesz ilyen-olyan lehűlés, jön nagyobb versköd, óvatosul a hit, hogy tényleg az fáj, ami fáj.

De máris igencsak szerethető opusok kerülnek a Litera olvasói elé. Láttam írójuk munkáit két évvel ezelőtt. Láttam egy évvel ezelőtt is. Láttam, hogy nő, fényesedik az érzék, hogyan tisztul a lírai körülményesség, hogyan lesz egyre fényesebb, kimunkáltabb a szonett, a rím, és pontosabb a mondat.

Például arra gondolok, hogy Az el nem múlás logisztikája máris remekdarab, akárki költő megirigyelhetné.

Darvasi László