Hazánkban Marék Veronika Boribonja a műfaj klasszikusa. Vajon mi lehet a bő három évtizede hódító Boribon-könyvek titka? A tökéletes kép-szöveg arányon túl talán az, hogy Boribon, a „játékmackó” teljesen antropomorf, úgy is mondhatnánk, óvódás-morf, vagyis kérdéseivel, hangulataival, érzelmeivel (és nem mellékesen: testalkatával is) maga az örök kisgyerek. Annipanni pedig (akire képtelenség lenne a „gazdája” szót alkalmazni) örök anyai attribútumokkal rendelkezik. 

Nem is csoda, hogy a legelső, még Annipanni nélküli Boribon-történet, amely a Boribon, a játékmackó címet viseli, a Boribon és a hét lufi vagy a Boribon születésnapja örökérvényűek után olvasva (utóbbiban Boribon a harmadik születésnapját ünnepli) több gyereket megríkatott, és a felolvasásába óvatlanul kezdő szülők is szentségtörő műként tartják számon. Ebben a legelső történetben ugyanis Boribon még valóban csak egy játékmackó, amelynek (és nem akinek) Gabi és Gyuri a gazdái (igen, ők gazdák) – egy testvérpár, akik egy dologban hasonlítanak egymásra, mégpedig abban, hogy nem vigyáznak a játékaikra. Boribonra sem. A Boribont gyermekként ismerő-értelmező olvasat felől nézve a játékmackó elhanyagolása, sérülései és „operációja” valóban traumatikusnak tűnhetnek: túlzás nélkül állítható, hogy az elanyátlanodás rémétől kezdve a kasztrációs félelemig sokféle szorongást felidéznek a kis olvasókban.

A továbbiakban ugyan éppenséggel nem Boribonról lesz szó, a fentiek jól példázzák: kisóvodásoknak, hároméveseknek írni nem csupán annyit tesz, hogy a szerző bővített tőmondatok segítségével megtámogatja a vizuálisan is sugárzó tényt, miszerint Főhősöcske köszöni, jól van, éli világát. Ennél sokkalta nagyobb felelősség. A főhős világának azonosnak kell lennie a gyermek világával, hogy önmagára ismerhessen, s ami még több, hogy önmaga esetleges feszültségeit az „olvasmányélmény” segítsen feloldani. Ezt a felelősséget vállalta tehát magára Berg Judit és Agócs Írisz, amikor a Pagony felkérésére megálmodtak és megalkottak egy új főhőst, Maszatot.

Maszat egy kisfiú. Ez egyrészt megkönnyíti a vele való azonosulást, másrészt azonban a hozzá viszonyulás egy fontos gesztusa mégis elvész, legalábbis elveszhet. A kisgyerekek szeretnek a „nagyok” tudásával, megértésével, olykor fölényével (lásd: „csacsi öreg medvém”) fordulni a náluk kisebbek, „csacsibbak”, ügyetlenebbek felé. Erre Boribon vagy a meghűlt agyvelejű, csacsi öreg Micimackó tökéletesen megfelelnek, nem beszélve arról, hogy emberi-gyermeki tulajdonságaik ellenére mindketten játékmackók: ölelni, szeretni, dédelgetni valók. Maszat a maga „ugyanolyanságával” ezt a lehetőséget nem biztosítja a kis olvasók számára. Igaz, a könyv – és a Pagony – gondoskodott dédelgetni valóról: a könyv mellett azonnal kapható Maszat kis barátja, Hóchóc, „aki” szintén egy átlelkesített játékfigura. A Könyvhéten már ott ült a Pagony standján a plüss Kippkoppok és cipelő cicák társaságában.

Hóchóc nemcsak Maszat életében, de a könyvbéli két kis történet alakulásában is különleges szerepet tölt be. Több mint játék: társ, barát; Agócs Írisz illusztrációinak köszönhetően egy kicsit doppelgänger is (ezt az érzésünket nemcsak az erősíti meg, hogy Maszat is csíkosban van, hanem hogy a Sári nevű szereplőnek is van egy Sári-jellegű rongybabája); egyébként pedig eleven lelkiismeret, felettes én – vagyis szülő. Rászól Maszatra, ha csúnyán bánik Sárival, a Bújócska című történetben pedig eljátssza, hogy telefonon hívják a zöldségek, keressék meg őket, így csalja ki Maszatot a kertbe. Minden kisgyereknek akad egy ilyen barátja. Hol a gyermeki fantázia, hol a szülői leleményesség mozgatja.

Persze amikor kevéssel kell sokat mondani, a kevésben a hibák is felnagyítódnak. A Maszat játszik történetben – noha a kihagyások nyilvánvalóan szándékosak – mintha kissé „elmaszatolódott” volna az a pont, ahol Maszat csúnya viselkedése, irigykedése után a gyerekek mégis kibékülnek, és együtt játszanak tovább. Apróság, de talán ha Maszat előbb engedné Sárit a kis motorra ülni, és Misi azután dobná Maszat felé a labdát, igazságosabb lenne a mikrotörténet alakulása.

Agócs Írisz rajzaira azonban semmiképp nem mondhatjuk, hogy maszatosak lennének: látszik, hogy ezúttal kevesebb és tisztább színt, határozottabb kontúrokat, átlátható tereket használt, mindezek ellenére sem mellőzve a vizuális humort. (Például amikor Maszat játékmotorjával lehagy „egy igazi motorost is”, láthatjuk, hogy a motoros gondterhelten hajol kilyukadt kereke felé, még a rajzszög is kivehető – az egész kompozíció pedig egy csiga kontúrjait ölti: a kormány a szarv, az ülésen lévő bukósisak a ház. Egy oldallal korábban egy igazi csiga is „száját tátja” Maszat gyorsasága láttán.)

Az Agócs Írisztől megszokottabb illusztrációk díszítik a Csimota egy új sorozatában megjelent könyvecskéjét is. Az Emberke színe című kötet éppen címével kissé félrevezetheti az olvasót: aki úgy véli, hogy Az ember(ke) tragédiájának egy újragondolt színével találkozik majd, Madách Imike és Karinthy Frici után ezúttal Böszörményi Gyuszi tollából, az téved. Illetve ahogyan az asszociációink közt óhatatlanul felsejlő dráma és paródiája is kötődik bizonyos szálakkal a Bibliához, úgy ez a történet is párhuzamba állítható megannyi teremtéstörténettel és persze a különböző parafrázisokkal is… de egy a lényeg: Böszörményi Gyula meséjében szó szerint a teremtett ember bőrszínéről olvashatunk. A sokszínűségről.

Éppen ez az Irodalmi Centrifuga Alapítvány és a Csimota közös sorozatának célkitűzése: az emberiség sokszínűségéről, a másságról, a másságban rejlő értékekről, illetve ezek elfogadásáról jelentetnek meg meséket, amelyek még 2006-ban születtek az ICA felhívására. Az általános iskolásokat célzó történetek a kiadói és szerkesztői (Bódis, Gordon) szándék szerint „árnyaltan, sztereotípiák nélkül jelenítik meg a demokráciákat alakító emberiség vágyálmát”. 

Böszörményi Gyula meséjében mégsem sikerült elkerülni a didaxist. Az embert Ég Atyácska és felesége, Hold Anyó alkotják meg. A teremtés aktusa nem sokban tér el a „porból lettünk” képzetétől: Ég Atyácska sárból gyúrja-formázza az embert (s majd saját végtelen lelkéből ad a teremtménynek egy leheletnyit); a különbség abban rejlik, hogy színt Hold Anyó tanácsára kap a teremtmény – s nem is egy, de rögtön öt különböző példány. (Távoli rokona ez a Hold Anyó Lázár Ervin Bazsarózsa Máriájának: a Zsiga föstő fest című mese szerint „hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt”. De ez egy másik történet, bár tanulsága ide is igaznak tűnik: „a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el”.)

Ég Atyácska és Hold Anyó egymás és teremtményeik iránt érzett szeretete, izgatott alkotómunkájuk kedves ábrázolása jó mesei alapanyag, de a történet nem kerek. Lezárása – melynek során Hold Anyó előre elkeseredik, hogy az öt különböző színű ember nem fogja megérteni egymást – váratlan, és csak jóindulattal mondhatjuk, hogy a történet nyitott vége továbbgondolásra, beszélgetésre ösztönöz. Egy tankönyvben, szöveggyűjteményben bizonyára így lenne, de önálló mesekönyvként elképzelhető, hogy csalódást okoz.

A sorozat másik tagja Finy Petra meséje. Tolla alatt hercegnő született: egy Fehér Hercegnő, ott, ahol a fehér bőrszín taszító, és a sárga tűnne kívánatosnak! A beszédes nevű Bái hercegkisasszony egyébiránt mindenestül bájos volt, de hogy arca nem a rizsportól fehérlett, hanem önmagától, taszította a kérőit. A mesének egzotikus, sajátságos pszeudo-kínai hangulatot ad, hogy minden egyes hasonlata, metaforája a hímzett selymek és festett porcelánok képi világát idézi; motívumai látszólag egy másik világ elemei – hiszen a sárkány nem hétfejű és ellenséges, hanem Arany és igaz barát, a nagy út során nem kell a főhősnek hússal (önnön húsával) táplálnia, elég hatvankilenc tálka rizs és hatvankilenc csésze jázmintea –, s mindeközben a történet mégis egy univerzális fájdalomról, az el nem fogadottságról szól. A másság miatti kitaszítottságról.

Takács Mari gyakran elnagyolt, egyénivé külön-külön nem váló karakterei ezúttal is megőriztek valamit bumfordiságukból, ám a szöveg finomságát mégis tükrözi a képek finomsága, ha nem is a kínai selymek-porcelánok szolgai imitálásával, de az ábrázolt textúrák díszítettségével (még a hercegnő haja is önálló entitás). Nagy kár, hogy a szöveg tördelése nem igazán szép: a megszólalásokat nem gondolatjel, csak egy-egy szöveghez tapadt kötőjel vezeti be; a sorok végén gyakran el kell választani a szavakat, és csúnyák a magukban fityegő szótagok; a 16. oldalon pedig két durva hiba követi egymást.

Bái hercegkisasszony önkéntes metamorfózisa nagyon is lekerekíti a történetet, mégis nyugtalanító, valódi továbbgondolásra sarkalló zárlat. A fordulat egyszerre ismerősen anderseni, és ugyanakkor idegen is, hiszen a hercegnő egy olyan létezővé alakul át, amelyhez – kissé talán korszerűtlenül fogalmazva – nem társul a nőiség képzete.

S ha e fél mondat korszerűtlen, hát a korszerűtlenség vádja érheti Boldizsár Ildikó legújabb könyvét is, amelyben Királylány születik. Még alig látott napvilágot a kötet, de már megosztja a szakmát, az olvasókat. Van, aki könnyeit törölgetve rögtön hármat vesz belőle, és van, aki  értetlenkedve közhelygyűjteménynek titulálja.

Miről is van szó? Boldizsár Ildikó évek óta állítja, mesekutatóként is, de főként meseterapeutaként, hogy egyrészt a mese sosem csupán az idill világa, másrészt, hogy a mesebeli cseppet sem idilli helyszínek és helyzetek egyáltalán nem a képzelet szüleményei. Igenis, mindenki találkozott már hétfejű sárkánnyal (legföljebb főnöknek vagy anyósnak hívják azt a sárkányt), vagy mindannyian estünk már a verekedő kősziklák fogságába (csak éppen fogságunkat a pszichológia „kognitív disszonanciának”, szikláinkat az egót felőrlő ellentétes irányú motivációknak nevezi).

Azt is régóta állítja, hogy a mesékben különböző megpróbáltatások várnak a férfiakra és a nőkre. Ezt az állítását nem egy cikkben, tanulmányban kifejtette már, s implicit módon alátámasztotta meseválogatásokkal is. Ám míg lányoknak és fiúknak gyűjtött külön csokorba esti meséket (a Novella Könyvkiadó Esti mesék… sorozatán belül, hat éve), kevesebb figyelemben részesült, mint amikor a Magvető kiadónál jelentek meg férfiaknak és nőknek a férfiakról és nőkről szóló válogatásai. A Királylány születik kötetben rettentő kockázatos dologra vállalkozott: mindazt a tudást, amely a lányokról, nőkről szóló mesékből kiolvasható, újrafogalmazta, de nem tanulmányként s még csak nem is új, modern meseként, hanem „áldásként”.

Egy hónappal ezelőtt a Boldizsár Ildikó saját meséiből készült Amália című bábelőadás megnyerte az V. Gyermekszínházi Szemlét. A mesévé, majd színházi előadássá gyúrt női tudás kortól és nemtől függetlenül lehengerelte a nézőket, az előadás valóban könnyekig megható volt. A sok – jogos – dicséret mellett egy kritikusabb hang „giccshatárt” emlegetett – óhatatlan, hogy e határon billegés jut az eszünkbe a csokornyi „szívből jövő jókívánság” olvastán is.

Ezt az érzésünket a kötet képi világa is meg-megerősíti: Szegedi Katalin illusztrátor a kilenc égi királylány megalkotása közben kilenc különböző atmoszférájú világot is ábrázol. S míg a szeleburi és nagyon csíkos Sitta, a szél szülötte esetében egy nagyon „szegedikatás” kép jön létre, addig Noatah, a hó gyermeke láthatóan túlságosan hideg világot képvisel ahhoz, hogy ne fogjon ki a művésznőn (a hómező állatai nem sikerültek igazán meggyőzően). Összességében azonban az Armelle, Noatah és Wamveru kivételével latin madárnevekre hallgató égi királylányok világa – a mesebeli madarak mindig az égi, lelki-szellemi tartalmakkal tartják a kapcsolatot –  csupa szimbólum nemcsak a szöveg, de a vizualitás szintjén is: mindig van mit fölfedezni.

Viszont nem érdemes a könyvtől mesét várni, mert nem az. Nem érdemes – mint a Csipkerózsikára áldást osztó tudós asszonyok közé meg nem hívott tizenharmadik asszony – áldás helyett átkokat szórni: meg vagyunk hívva. Meg vagyunk hívva környezetünk királylányainak életébe, s csak rajtunk áll, hogy tudós asszonyként segítjük-e életüket. De kevésbé patetikusan fogalmazva: meg vagyunk hívva egy jungiánus meseértelmező kurzus bevezető óráira, hiszen „ahol általánossá válik a mesék iránti érzéketlenség, ott elkerülhetetlen a meséket magyarázóan úgy fordítani, hogy tartalmuk kinyilatkoztassa önmagát” (Marie-Louise von Franz). A Királylány születik  a „királylányságot” mint kiérdemelt, megszenvedett végeredményt, mint minőséget definiálja, s nem csillogó-villogó külsőségek halmazát.

Egy dolgot érdemes: a Királylány születiket ötévesen lapozgatni. 

***

Berg Judit (ill.: Agócs Írisz): Maszat játszik, Pagony, 40 oldal, 2009 (1680 Ft)
Böszörményi Gyula (ill.: Agócs Írisz): Emberke színe, Csimota, 24 oldal, 2009 (2200 Ft)
Finy Petra (ill.: Takács Mari): A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány, Csimota, 24 oldal, 2009 (2200 Ft)
Boldizsár Ildikó (ill.: Szegedi Katalin): Királylány születik, Naphegy, 36 oldal, 2009 (2900 Ft)