hirdetés

Amikor a rutinok nem működnek

2016. június 17.

A két pillanat között az történt, ami az egész országban: egyre több mindent határozott meg a politika, egyre kevésbé lett fontos a szakmai minőség. − Turbuly Lilla beszámolója a Pécsi Országos Színházi Találkozó negyedik napjáról.

hirdetés

A könyvheti programok miatt idén később kezdem a POSZT-olást, a negyedik napon érkezem, amire a kezdettől itt levők már éppen belerázódhattak a színházas mindennapokba. A Mura ingoványos árterein, erdők mellett fut a vonat, a felhők szinte az ágak csúcsáig érnek. Hetedszer jövök a fesztiválra, de – talán mert Zalából érkezem, nem Budapestről – mégsem ezek a nagyobbrészt mégiscsak a munkáról szóló hetek járnak a fejemben, hanem az első, gyerekkori emlékem, ami Pécshez köt. Ötéves koromban nyaraltunk itt, három kép maradt meg belőle: az első egy hang, ahogy elalszom a Dómban, egy orgonakoncerten, a pad háttámlájához koppan a fejem; hirtelen támadt záporban futunk lefelé a hegyről; a harmadik képen a TV-toronyból lenézve biztatom a szüleimet, hogy nem kell félni, nem dől el semmiképpen – miközben azt érzem, hogy egy pillanat és zuhanunk.

Barcs körül aztán felhagyok a magánemlékek lajstromozásával, és előveszem a POSZT műsorfüzetét. Nagyon más, mint az eddigiek. És ezen a ponton megpróbálom a lehetetlent: egy bekezdésbe sűríteni a Pécsi Országos Színházi Találkozó utolsó öt évét (a tizenötből) mindazoknak, akik nem követték nyomon a fesztivál sorsát. Számomra ennek két emblematikus pillanata van: az első (aminek magam is fültanúja voltam 2011-ben), amikor a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásáról szóló szakmai vitán Vidnyánszky Attila székét felborítva távozott a teremből és a városból. És a második: amikor tavaly kiderült, hogy a Színházi Kritikusok Céhe által a zsűribe jelölt Csáki Juditból nem lesz zsűritag, mire a Kritikus Céh tagjainak egy része POSZT-bojkottot hirdetett, amihez több, a versenyprogramban szereplő színház is csatlakozott azzal, hogy nem kívánnak a versenyben részt venni. A két pillanat között az történt, ami az egész országban: egyre több mindent határozott meg a politika, egyre kevésbé lett fontos a szakmai minőség. A Magyar Színházi Társaság mellé bevásárolta magát a POSZT tulajdonosi körébe a Vidnyánszky Attila által irányított Magyar Teátrumi Társaság, súlyukkal együtt a belső döntési folyamatok átláthatatlansága, a kérdőjelek száma és a rosszkedv is növekedett. Tavaly aztán végleg megfenekleni látszott ez a tizenöt éves történet. Idén új vezetés próbálja újjászervezni a fesztivált.

E hosszúra nyúlt bekezdés után vissza a programfüzethez! Sokkal vékonyabb, és ha számban talán nem is, a kommunikációban jóval kisebb súly esik a színházra, és több a koncertekre és más, kapcsolódó rendezvényekre. A versenyprogramba bejutott előadásokról a címen és a társulaton kívül semmit nem tudunk meg, a koncerteknek viszont egész oldalt szentelnek. A másik jelentős változás, hogy a versenyprogramon kívül szinte minden rendezvényt a Zsolnay Negyedbe helyeztek át. A távolság kb. 20 perc séta, ami két előadás között még jól is eshet, és ha ritkásan is, de a fesztiválozóknak ingyenes busszal, kisvonattal is megtehető, naponta többször ide-oda ingázni mégis kényelmetlen. Pár éve már volt rá kísérlet, hogy a Negyed nagyobb szerepet kapjon a fesztivál életében, akkor nem sikerült.

Hátha most másképpen lesz – gondolom – és miután becsekkolok a dzsámi mögötti szállodába, kisétálok a Zsolnay Negyedbe. Vasárnap délelőtt van, ennek tudom be, hogy a belváros szokatlanul csendes, embert is alig látni. A Zsolnay szintúgy üres,a szakmai beszélgetésekre kijelölt, eldugott táncterem mégis zsúfolásig megtelik. Ez a bizonyos szakmai beszélgetés a POSZT érzékeny hőmérője, az a hely, ahol persze sosem a magánbeszélgetések élességével, de mégiscsak nyilvánosságot kap(hat) a szakmai közérzet. És ahol az alkotók, a kritika és a közönség hol kellemesebb, hol kényelmetlenebb találkozói történnek. Folyamatos vita zajlott arról, hogy milyennek kell lenni ezeknek a beszélgetéseknek, az inga az utóbbi években a színházi szakkritika felől az alkotókkal való beszélgetés, a közönségtalálkozó irányába lendült. Az idén, úgy tűnik, ott is ragadt. Egy olyan formát találtak ki ugyanis, hogy először (az alkotók távollétében) két dramaturg beszélget a nézőkkel (akiknek valamiért csak a keresztnevét árulják el nekünk), összegyűjtik az előadással kapcsolatban felmerült kérdéseket, majd, amikor Veiszer Alinda moderálásával megkezdődik a tényleges beszélgetés, a dramaturgok továbbítják a véleményeket. Mindebből a székesfehérvári Tizenkét dühös ember(r.: Cserhalmi György) esetén több kritikus felvetés, a budaörsi Liliomfiról (r.: ifj. Vidnyánszky Attila) szóló beszélgetésben inkább kedélyes közönségtalálkozó kerekedett. A Forte Társulat A te országod (r.: Horváth Csaba) című előadásáról tervezett vita viszont elmaradt, mert a társulatnak el kellett utaznia. És ez az a pont, ahol lelepleződik ez a konstrukció: korábban a szakma és a közönség az alkotók (kényszerű vagy szabadon választott) távollétében is megbeszélte az előadásokat. Egy közönségtalálkozó esetében ez nem működik, hiszen nincs kivel találkozni. Az előadás által felvetett kérdések viszont így nyilvánosan kibeszélhetetlenek maradnak. De az is igaz, hogy A Bernhardi-ügy kapcsán tartott hétfői beszélgetés azt bizonyította, hogy ez az új forma is működhet, ha olyan beszélgetőtársak vannak hozzá, mint Ascher Tamás vagy Mácsai Pál, meg tiszta és fontos mondatok. (A szervezők rugalmasságát jelzi, hogy miután szembesültek az igénnyel, a beszélgetéseket hétfőre már beköltöztették a színház épületébe.)

Hogy az első pécsi napom mérlege mégis pozitív, az annak köszönhető, hogy két jó előadást is láttam. A miskolciak - versenyprogramon kívül – elhozták Zsótér Sándor rendezését, a Mindent a kertbe! című Albee-darabot. Az amerikai kertvárosi „Született feleségek-történet” a hatvanas évekből nem azért érdekes nekünk 2016-ban, mert a szövegbe magyar (főleg borsodi) utalások keverednek, hanem mert a pénzért való prostituálódás napi tapasztalatunk, ahogy az is, hogy milyen morzsalékos, laza talajt ad az egyéni morálnak az, ha szűkebb vagy tágabb környezetünkben a moráltalanság lesz a szabály. Zsótér azt mondta egy interjúban, hogy Ullmann Mónika egy korábbi rendezésében olyan odaadással dolgozott a kicsinyke szerepén, hogy úgy érezte, jár neki ez a komoly feladat. És igen, a színésznő az első pillantásra talán egyszerűnek tűnő, több pénzre és üvegházra vágyókertvárosi asszonyból egy talányos, izgalmas karaktert teremtett.

Fotó: Éder Vera

Az Örkény Színház A Bernhardi-ügye (r.: Ascher Tamás), hiába százéves a Schnitzler-darab, megint csak úgy rímel ránk, hogy ezt egyáltalán nem direkt módon teszi. Mert milyen világ az, ahol egy szakmai és egyben tisztességes emberi döntés tönkreteheti azt, aki meghozta? Ahol az antiszemitizmus a mindennapok részévé válik? Ha csak azt írom, hogy az előadásban steril, hideg térben, morális kérdésekről vitatkoznak a szinte megjegyezhetetlen nevű szereplők, az, ugye, nem tűnik egy nézőbarát estének. De a tűpontos rendezés és a színészek, élén a címszereplő Mácsai Pállal tesznek róla, hogy egy, az értelmünkre ható, de az érzelmeinket sem kihagyó, a nézőt a kétórás játékidő minden percébenmegtartó, egyes pontjain felkavaró előadás szülessen.

Fotó: Gordon Eszter

Mire a második előadásról is kijövök, hiába nincs késő, a belváros épp olyan kihalt, mint délelőtt, és sötétebb is, mint amire emlékeztem. Lehet, hogy itt is lecserélték a közvilágítást? (Megnéztem a neten, tényleg.)Sok az üres portál, és valahogy semmi sem ott van, ahol emlékeim szerint lennie kellene: se a fagyizó, se a gyorsétterem, se az éjjel-nappali kisbolt.A hét év alatt bejáratott rutinok itt sem működnek. Ezen a felhős, hűvös vasárnapon a fesztiválhangulat is eltűnt valahol a Király utca meg a Zsolnay Negyed között, de körözöm, hátha előkerül.

(Folyt. köv.)

Turbuly Lilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.