hirdetés

„Amikor csengetnek vagy kopognak, az ez?”

2011. április 21.
A Könyvfesztiválra jelent meg György Péter: Apám helyett című regénye a Magvető gondozásában. A József Attila Kör ImPulzus című kritikai sorozatában erről a könyvről beszélgetett Szegő János, Csobánka Zsuzsa, Turi Tímea és Gaborják Ádám a Trafó kávézójában.
hirdetés

Sorok írója még nem olvasta a művet, de arról abszolút meggyőzte a rendezvény, hogy ha valamivel meg kell ismerkednie Magyarországon 2011-ben, akkor ez a könyv az. Izgalmas, bevállalós, helyzetbe hoz, az empátia könyve, a szolidaritás könyve, kötelező mindenkinek az éjjeliszekrényén tartania – csak úgy röpködtek a lelkes jelzők és mondatok, s még az sem vette el olvasási kedvemet, hogy a beszélgetőpartnerek néha kicsit túl hosszan bonyolódtak azon kérdéskör tárgyalásába, hogy akkor ez most esszé, vagy regény, netán esszéregény, és hogy ez kardinális kérdés-e vagy abszolút mellékes (a beszélgetés végén hozzászóló Vári György már egyenesen drámaként definiálta).

Annyiban talán jogos a műfaji téma feszegetése, hogy 2011-ben a gombamód szaporodó nyugtalanító események tükrében (melyeknek melegágya a történelmi múlttal való kollektív elszámolatlanság) nem akármilyen kérdés, mit kezdhetünk nyomasztó közös örökségünkkel. Azzal, hogy eltagadtuk, ha zsidók vagyunk, hogy ölbe tett kézzel néztük, ahogy elviszik a szomszédunkat, és amikor azt mondták nekünk, képesek vagytok a múltat végképp eltörölni, mi elhittük ezt. Mialatt a németek önként és dalolva tépték fel még be sem hegedt sebeiket, s néztek tisztességesen szembe mindazzal, amit a második világháborúban elkövettek, mi felejteni akartunk. S az adósság törlesztését minél jobban odázzuk, egyre duzzad a kamat, egyre keservesebben fizethető vissza az összeg, egyre több vért kíván a nemzeti viviszekció, egyre fékeződik a kiútkereső lendület. 10 millió traumatizált állampolgár országa vagyunk. Az a tét, amit ez a könyv magasra emelhet (az összmagyar sorsanalízis), valóban érdességét és lényegét vesztheti, ha fikcióköntösbe öltöztetjük – de ezt csak az döntheti el igazán, aki már olvasta. Mindenesetre kiderült a beszélgetésből, hogy az Apám helyett feledésfátylat von szét és vészharangot ver félre, határhelyzeteket jelenít meg, s az apa harca és a fiú küzdelme – különböző válságtapasztalatok, melyek valamiképpen összefonódnak és együttes erővel beszélnek feldolgozatlan múltról és az abból felburjánzó mérgezett levegőt árasztó jelenről.

A jelen lévő ifjú kritikusok mindannyian a nyolcvanas években születtek.  Megközelítésüket, a huszadik századi történelemmel, a Kádár-rendszerrel való viszonyukat nyilván alapvetően befolyásolta ez a tény, s nagyon érdekes és elgondolkodtató volt, ahogy reprezentálták, Magyarországon mennyire a jelenbe nyújtja csápjait a múlt. Csobánka Zsuzsa például Méhes Marietta és a Trabant idei fellépését 28 évesen nagy megélésnek nevezte, pedig a renitens zenekar fennállásakor maximum pelenkában gőgicsélhetett – hosszasan lehet gondolkodni azon, miért érzi egy fiatal lány sajátjának egy más társadalmi rendszer korosztályának alapélményét.

 A múlt tehát a jelenbe ér. Felmerültek az esten irodalomelméleti, szövegelemzési szempontok, a mű szerkezetével összefüggő kérdések is (Gaborják például kifogásolta a narratíva „megborulását” a regény végén, Szegő pedig az értelmezhetőség túlzott zártságát), a legizgalmasabb kérdések számomra mégis ezzel függtek össze. Magyarországon az őszinte beszéddel, a kimondással alapvető gond van annak a generációnak a soraiban is, akik a második világháborút, az Endlösungot már csak a nagy-, vagy inkább dédszülőktől ismerhetik, a kádárizmus hosszú agóniájának utolsó éveiben pedig az óvodai homokozót, vagy az általános iskola padjait koptatták. A résztvevők közül Csobánka sokat küzdött valamilyen, őt láthatóan nagyon mélyen érintő problémával, s azt is gyönyörűen láttatta, hogy a „cigány, zsidó” stb. szavak még mindig működhetnek betokosodott tabuként, melyek sokak nyelvét csavarják görcsbe, akár világnézettől és jószándéktól függetlenül is. Gaborják Ádám meg is fogalmazta a képtelen helyzetet: „Miért jövünk zavarba ettől a könyvtől?” Nincs közös nyelv a személyességre, vagy az aktuálpolitika tehet róla? A Kádár-rendszer amnézia-terápiája végezte remekül a dolgát? Vagy minden egyszerre? Miért bénít meg így fiatal embereket ez a történet?

Félig-meddig válasznak foghattuk fel, amikor személyes morzsákat potyogtattak az elemzésbe. Turi Tímea például nagyapjáról mesélt, aki szintén a bori táborban raboskodott, és 1943-ban A logika értelme címmel írt esszét. Válasz a gyakran hangoztatott elhallgatás, elfojtás, a ki nem mondás hatalma, melyeknek az előző generációk vetették el a magját, s úgy tűnik, rendületlenül virágoznak. S válaszok lehetnek a könyv potenciális hatástörténetének megpendítésére adott pesszimista válaszok is (talán Szegő volt a kivétel, aki a konzervatívnak tartott Szirák Péter értő hozzáállását ecsetelte). Gyöngyöspatáig biztosan nem hallatszik el az Apám helyett üzenete, vélte Gaborják Ádám, aki szerint az ilyen ügyekkel való szembenézést egy másik műnek kell majd felvállalnia. Egy fecske nem csinál nyarat, állította Turi, szavaiból implicit csendült ki a remény, hogy talán majd követik egyszer a fecskét más madarak is: nem lesz hatása, mondta viszont Csobánka, aki szemlátomást nehezen tartott distanciát a szöveggel, nehezen bírt megszólalni a beszélgetés folyamán, és saját bevallása szerint emiatt majd nem lesz képes otthon tükörbe nézni.  Sosem félt megszólalni, állította, és mostanában elkezdett. „Amikor csengetnek vagy kopognak, az ez?”: kérdésében jelen és múlt ismét szétválaszthatatlanul gabalyodott össze, s erre nemigen lehetett mást válaszolni, mint amit Turi Tímea mondott: „Az sem mindegy, hogy a befogadó önmagával milyen viszonyt ápol.” A társadalmi traumatizáció öröklődik, össznépi pszichoterápia nélkül toxikus hatása a végtelenbe fut.

György Péter nem kívánt élni a megszólalási lehetőséggel – sajnos. A beszélgetés végén Dunajcsik Mátyás kapott szót, aki az idill ábrázolását dicsérte a regényben, és szintén személyes rezonanciáját vitte az értelmezésbe: azt, hogy a Kádár-kornak nyertesei is voltak, például az ő családja (ezzel is el kell számolni). Aztán lejárt az idő. Turi Tímea mondott valami olyasmit, hogy a mesterművek esetében a Személyes a Nagy Közös darabja lesz. Ellenőrizzük, hogy az Apám helyett megérdemli-e, hogy nemzeti sorsanalízisünk, kollektív pszichoterápiánk meghatározó részévé váljon.

Hegedűs Barbara

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.