hirdetés

Amikor eltűnik a fóliaréteg

Válaszol: Radics Viktória

2008. március 28.
A litera két fiatal műfordító kezdeményezésére sorozatot indít: műfordítókat kérdezünk arról, ők éppen min dolgoznak a Könyvfesztiválra, s hogyan látják saját szakmájuk, tágabb értelemben pedig a könyvkiadás egészének helyzetét. Minden fordítótól kértünk önéletrajzot, az eddigi fordításairól vagy ezek válogatásáról készített listát és egy szemelvényt is abból a műből, amin éppen dolgozik.
Elsőként Radics Viktória válaszait közöljük.
hirdetés

"A merészebb fordítások mellett szavazok: szárnyaljon az a szöveg! Vagy bukjon alá a sátáni sötétbe, és kiáltozzon vagy makogjon."
 
Min dolgozik éppen? Érik-e a munka során meglepetések?
 
Jelenleg egy boszniai antológiát szerkesztek és fordítok a Jelenkor folyóirat számára, ezen kívül Dubravka Ugrešić horvát írónő A fájdalom minisztériuma című regényének megszerkesztett változatát nézem át. (Ritka madár az ilyen gondos szerkesztő, mint Lóránd Zsófia; ad megfontolnivalót bőven.) Készülök egy másik horvát írónő, Daša Drndić vaskos és nagyon érdekes történelmi dokumentumregényének fordítására.
A fordítás során, amennyiben én választottam ki a szöveget, folyton érnek meglepetések, ugyanis az én választásom mindig meglepő, rendhagyó, különös művekre esik. Szeretem a műfaji keverékeket, az új formákat. Ilyenkor minden mondat egy kis meglepetés.
 
Kik azok, akiket fordítani szeretne, és miért? Milyen fordítói kihívások érdekelik elsősorban?
 
A bosnyák, jobban mondva a bosznia-hercegovinai irodalmat szeretném elsősorban fordítani. Ebben az országban most, a háború után, nagyon erős az irodalom, és különleges formákat terem. Fordítói kihívásnak tekintem, hogy közvetítsem a háborús megrázkódtatás következtében „újjászületett” bosnyák irodalmat, és rá szeretnék mutatni arra is, hogy a balkáni háború az én nemzedékem és a fiatalabbak számára is olyan súlyú és intenzitású történelmi (és szellemi) esemény, amilyen „Auschwitz” volt az előző generációk számára. Felhív valamire, és ezt érzékelem fordítói kihívásnak.
 
Melyik nyelv(ek)ben érzi otthon magát? Mit jelent az Ön számára nyelvek közt lenni?
 
A délszláv nyelvekben érzem otthon magam (szerb, horvát, bosnyák – vagyis szerbhorvát). Irtózom a monokulturalizmus minden formájától, és nem szeretnék egy napot sem egynyelvűen eltölteni. Néha németből is fordítok és németül is olvasok, s ha lenne választásom (vagyis pénzem), akkor albánul tanulnék meg.
 
Mitől rossz egy fordítás? Mitől jó?
 
Egy fordítás akkor rossz, ha másolás, az eredeti pontos kópiája. Ez esetben ugyanis „műanyag ízű”, és nem lehet behatolni a szövegbe, a műbe. Értekező próza esetében akkor rossz a fordítás, ha a fordító nem gondolja át azt, amit csinál, ha nem gondolatokat fordít, hanem csak fogalmakat, szavakat.
 
Hogyan látja a magyar fordításirodalmat, a magyar fordításkultúrát? Mi az, aminek fordítóként a mások munkájában örülni tud; mi az, ami zavaró, dühítő?
 
A magyar fordításkultúra a szocializmus idején sokkal jobb állapotban volt, mint ma, mert akkor még a kiadók keretében léteztek valóságos fordítói műhelyek, és a fordítandó mű kiválasztásába is több beleszólásunk volt. (Az Európa kiadónál például lektori jelentések írásával pénzt is lehetett keresni; a kiadó szemlézte az idegen nyelvű könyvtermést.) A kontrollszerkesztés, szerkesztés megbecsült, komoly munka volt. A szerkesztők (hadd említsem meg Gimes Romána nevét) fordítókat neveltek.
     A manapság olvasható fordítások tetemes része trehány munka, és ebben nem mindig a fordító, hanem gyakran a (kontroll)szerkesztő is hibás (ha ugyan szerkeszti valaki egyáltalán a könyvet). Fordításkritikának nem is annyira írásos formában, hanem inkább gyakorlati formában kellene léteznie. Ma azonban sem a fordító, sem a szerkesztő munkája nincs megbecsülve, se szellemileg, se anyagilag. A honoráriumok gyakran egyenesen megalázók.
     A nyelvtudás kevés a jó fordításhoz. Tehetség és nagy irodalomismeret kell ehhez a munkához, és gondolkodni is tudni kell hozzá. Legjobban az átgondolatlan fordítások bosszantanak, amikor érezni, hogy a fordítónak fogalma sincs a lefordítottak tartalmáról, nem érti a szöveget, és csak szavakat fordít. Ilyenkor van az, hogy a lefordított tanulmány érthetetlen. Azt is meg szoktam érezni, ha egy fordításnak nincs ritmusa; ilyenkor a fordító nem figyeli a szöveg (a szerző) sajátos lélegzetvételét. A fordítás ez esetben döglött. Zavaróak a gyakori mondattani esetlenségek is; ilyenkor a fordító úgy megy az eredeti szintaxisa, mint a szamár a sárgarépa után. Zavarnak a szó szerinti, a hűséget félreértő, a felületen maradó fordítások is, mivel ezek eltaszítanak a szóban forgó műtől, elveszik a kedvet az olvasástól és a szerzőtől.
     Aminek örülni tudok, azok a beszélő, megszólaló fordítások (a beszélő kutya mintájára). És ha már állatoknál tartunk, nem szeretem a kuruttyoló fordításokat, amikor tehát a fordítás nyelve simán monoton, „szabályos”, szépelgő, és valamiféle édeskés magyar stíluseszménynek engedelmeskedik. Néha merni kell csúnyának lenni. Otrombának, agresszívnek. A merészebb fordítások mellett szavazok: szárnyaljon az a szöveg! Vagy bukjon alá a sátáni sötétbe, és kiáltozzon vagy makogjon. Azoknak a fordításoknak örülök, amikor eltűnik a fóliaréteg, és megéled a magyar nyelv, érezni, hogy itt most mű születik.
 
*****
 
1960-ban születtem Zomborban (Vajdaság). Többnyelvű, multikulturális közegben nevelkedtem, s a környező jugoszláv világ iránti érdeklődés meg a nyelvtanulás természetes volt számomra (mondhatni: életföltétel) – ezt a korabeli vajdasági magyar szellemi élet is támogatta és megerősítette. 1984 óta élek és dolgozom Magyarországon, és azóta fordítok szerb, horvát, bosnyák irodalmat.
 
*****
 
A következő könyveket fordítottam le (folyóiratokban és antológiákban megjelent fordításaimnak se szeri, se száma):
 
Dževad Karahasan: Keleti díván. Kalligram, Pozsony, 2007.
Robert Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez. Budapest, Gondolat, 2004.
Dubravka Ugrešić: Štefica Cvek az élet sűrűjében. Budapest, JAK–Kijárat, 2004.
Nenad Veličković: Sörgyári capriccio. Budapest, JAK, 2002.
Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája. Budapest, Kijárat, 2001.
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli megadás múzeuma. Budapest, Európa, 2000.
Mirko Kovač: Malvina Trifković életrajza. Budapest, JAK-Osiris, 2000.
Vladimir Arsenijević: A hajófenéken. Budapest, JAK–Osiris, 2000.
Sava Babić: Hamvas hárs. Vár ucca tizenhét könyvek, Veszprém, 1999.
Danilo Kiš: Anatómiai lecke. Budapest, Palatinus, 1999. (fordítótársakkal)
Jovica Aćin: Sade apokalipszise. Budapest, Kijárat, 1999.
Ivan Lovrenović: A régi Bosznia, Pozsony, Kalligram, 1997.
Borislav Pekić: Veszettség. Budapest, Osiris, 1995. (fordítótárssal)
Danilo Kiš: Lant és sebhelyek. Budapest, Pesti Szalon, 1994. (fordítótársakkal)
Milovan Đilas: Találkozások Sztálinnal. Budapest, Magvető, 1990.
Mirko Kovač: Bevezetés a másik életbe. Budapest, Magvető, 1989.
Borislav Pekić: 1999 (kézirat)
Irena Vrkljan: Marina, avagy az életrajzról (kézirat)
Danijel Dragojević: Kitalációk (kézirat)
 
*****
 
Szemelvény (megjelenés előtt):
 
Marko Vešović
                                              Galonja
 
                                                                                    Nedžib Smailovićnak
 
 
Négy napja nem ettünk. És fönn a hegyen megpillantunk
egy fekete bikát: hét köbméter hús!
Isteni szörnyeteg. Legel. Ránk se ránt,
mintha nem is volna háború. A fű már megsárgult.
A Minótaurosz meg békésen legel, a farkával kergeti a szúnyogokat,
az utolsókat, a legszívósabbakat
és a legelevenebbeket, akik utolsónak maradnak. November hava.
Kergeti a szúnyogokat, és legel. Az örökkévalóságban. A bikákéban.
 
Erre hirtelen észvesztett kiáltozást hallunk: Galonját ne!
Galonját ne! Galonját ne! A következő pillanatban
kilőttek a bikára ki tudja hány golyót.
Azt sem hagyták meg neki, hogy a földre rogyjon.
A bikák méltóságteljesen halnak, nem esnek rögtön össze,
előbb térdre rogynak, küzdenek a halállal,
ellenállnak neki, és ez a hiábavaló ellenkezés
adja meg haláluk méltóságát.
Galonját azonban kések várták,
már akkor széthordták a húsát, amikor még, úgymond,
négy lábon állt.
 
Hát ilyen a paraszt. Körös-körül házak százai égnek.
A szerbek, érthető, akit elfogtak, mindenkit megöltek.
Menekült, aki érte. A paraszt meg – vak mindenre,
kivéve a Galonját, miközben körös-körül mindenhol
dúl a végítélet. Tán ez bőszítette fel őket,
tömérdek golyót zúdítottak a bikára. Előbb mind megálltak,
nézték egy kicsit, noha farkaséhesen.
Megtorpantak a szépség előtt? Vagy nem hittek a szemüknek,
hogy a fekete bika valódi? Akár egy látomás:
hét mázsa hús jelenik meg tálcán?!
A paraszt hangja, végül tán az győzte meg őket,
hogy a bika valódi, hogy nem jelenés? Vagy azért haragudtak,
mert a paraszt majd megőrült a Galonjája miatt,
miközben végítélet tombol, a lángok az égig értek,
ember, azokban a napokban a saját szememmel láttam,
a saját fülemmel hallottam, amint az egyik házban
sikítva, gyerekek égnek.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.