hirdetés

"Amire fölesküdött"

Rába György: Sárkányeregetés. Liget, 2003

2004. február 17.
"…az úton-lét Rába egész költészetének központi metaforája. (…) Ezek a bejárt és saját bejárásukra hívogató utak (melyek mind a létezésre, mind az azt tükröző, sőt megteremtő költészetre utaló metaforák), a 'lélek és a lét járatlanabb tájai'-ra vezetnek, ezért 'a költő... kicsit a fölfedezők rokona'. Ám ami Rábát egyre újabb látóhatárokkal szembesíti, akár egyetlen versen belül is - a képzelet, az asszociatív írásmód mellett -, az magában a versben, a nyelvben keresendő."
hirdetés

Az Újhold-nemzedék egyik utolsó tagjának, Rába Györgynek új kötete jelent meg az elmúlt év végén a Liget gondozásában Sárkányeregetés címmel. A Liget immáron büszkén és bátran Rába kiadójának tarthatja magát, hiszen a költőnek ez a harmadik könyve, mely ugyanitt megjelent a '94-es Közbeszólás és a 2001-es A jelenlét furfangjai után.

Már a könyv címe is utal a kötet verseinek finoman játékos, álomszerű, ironikus hangulatára, mely hangulat általában véve is igaz Rába 90-es években írt köteteire, jobb szó híján "öregkori" lírájára, ám meg kell jegyeznünk, hogy e költői időszak termékei még korántsem "őszikék" - hiába találkozunk egyre több visszatekintő, összegző verssel -, mert annál jóval tágabb térben mozognak. Rába említett játékossága sokszor valami tragikusra vonatkozik: játék élettel, halállal, öregséggel, múlttal, jövővel... Képet kapunk itt a lírai én Szent György-i harcáról saját, belső sárkányaival, mely csatákat csak a papíron vívhat meg. Ilyen harctér minden egyes vers tere: harc az énnel, a megcímkézésnél alig többet jelentő névvel, és nem utolsósorban magával a nyelvvel.

Az Újhold legelső számában megjelent egyik Rába-versben, az Őszi éjszakán címűben a következőket olvasom: "Ínyemben ég a fanyar nyári füst még, / de útra keltek réges-rég a fecskék... A vándor lélek útra készül egyre". Elmondható, hogy az úton-lét Rába egész költészetének központi metaforája. A '46-os versben még útra készülődött: "A láthatáron, amerre a szem lát, / ormótlan kövek, imbolygó vitorlák", '93-ban pedig a Kopogtatás a szemhatáron című, prózaverseket tartalmazó kötetében (ahogy a kötet címében is jelezte) elérkezik e látóhatár végére, hogy újabb határokért kopogtasson, mely láthatárok - Rába György azóta született köteteinek tanúsága szerint - aztán megadattak számára.

Ezek a bejárt és saját bejárásukra hívogató utak (melyek mind a létezésre, mind az azt tükröző, sőt megteremtő költészetre utaló metaforák), ahogy a költő a Kézrátétel fülszövegében fogalmaz, a "lélek és a lét járatlanabb tájai"-ra vezetnek, ezért "a költő... kicsit a fölfedezők rokona". Ám ami Rábát egyre újabb látóhatárokkal szembesíti, akár egyetlen versen belül is - a képzelet, az asszociatív írásmód mellett -, az magában a versben, a nyelvben keresendő. Hiszen Rába verseiben az egymással társult szavak kettős vagy több jelentése többsíkúvá teszi a verset, és minden sík önmaga bejárására szólít föl. Rába a szavaknak ezt a szinte cezúra nélküli összekapcsolását az interpunkció hiányával és a sűrítéssel éri el. A cezúrátlanságot a költő nemcsak a verseken belül, hanem az egész kötetkompozíciót érintően is használja - tehát ahogyan a szavakat sem választja el központozással határozottan egymástól, úgy a ciklusokat sem -: ezért nem osztja fel a köteteit hagyományos ciklusokra, hanem azokat "lappangó ciklusokkal" helyettesíti, mely fogalom azt jelenti, hogy alig észrevehetően jelöli azokat: az új ciklusok kezdetét csak a kurzivált szedésű versek jelzik. Ilyen kötet- és ciklusszerkesztéssel legelőször Babits 1933-as Versenyt az esztendőkkel című verseskötetében találkozhatott az olvasó.



A már emlegetett Kopogtatás... kötet lírai intenciója szerint is a poétikai változás igényével íródott, hiszen a költő eddig megszokott oeuvre-jéhez képest itt másféle versekkel, prózaversekkel találkozik az olvasó, és a prózavers már eleve, műfajilag is predesztinált a határhelyzet kijelölésére, mivel ez a forma maga is két műnem, a próza és a vers határán egzisztál. Azt is mondhatjuk, hogy az út minden egyes szakasza egy újabb határ átlépése, és ezért a versekben megjelenő én is örökös határhelyzetre kényszerül, ezt az állapotot a Sárkányeregetés egyik versében így fogalmazza meg: "kinek nem lebbenthet ma társ se szárnyat / annak többé szemernyi sem hiányzik / csupán lézeng a lét határán / életrajz immár nem tapad rá..." (Mint az öreg Tiziano) A prózaversekre oly jellemző novellisztikus elemek (mint pl. a párbeszédes forma) a Sárkányeregetésben csak egy vers erejéig, az Éjszakai kihallgatásban térnek vissza. Ez a vers sajátosan keveri a klasszikus értelemben vett költői megnyilatkozásokat, a száraz, hivatalos, mondhatni prózai közlésekkel: a vershelyzet egy álombeli beszélgetést állít elénk, melyben a kihallgató tiszt képviseli a prózai és a kihallgatott a lírai kifejezésmódot. A kihallgató tiszt hivatalos kérdéseire ("Családi állapota?") a lírai én először maga is prózaian válaszolna ("Elvált."), ha a kérdés feltevője nem nógatná pontosabb megfogalmazásra ("Csak így egyszerűen? ... Na ugye! Tud maga többet is mondani, ha nógatják."), és az így kicsikart válaszok már vérbeli költői hasonlatok lesznek: "Magányos vagyok, mint az őserdőbe csapódott meteorit... Magányos vagyok, mint az orvosságos kanál gyógyulás után". A párbeszéd végére kiderül, hogy mindketten ugyanazon az oldalon állnak: a pontosságén, az igazságén, vagyis a költészetén, ami nem más, mint annak a belátása, hogy az egyéniség állandóan változik, és hogy egyetlen név egyszerűen nem fedheti le: "- Családi állapota? / - Nevemet még nem is kérdezte! / - Álomban nincs szükség rá, személyisége virradatra többször is megváltozik".

Az imént csak néhány vonással felvázolt probléma egyébként Rába egész költészetére kiterjeszthető. A prózavers végére ezt a tényt a vers kihallgatottja is belátja és megérti, így egyfajta személyiségfejlődésen is átesik: "...És most megmondhatja nevét, már nem fog becsapni. / - Griaul Braga, nemzetiségem proto-albán, őseurópai, a kontinens minden nemzedékének forrása, a magam szolgálatára". A lírai én tehát: mindenki, az egész világ. Mintha ezzel az elemzett prózaverssel feleselne a Sárkányeregetés-kötet Pörlekedés című verse: "Ne faggass ezt tanácsolom / jégpálya lehet válaszom / egyszerre négy őt létemen / hanyatt buktat feleletem". E költői hozzáállás számára teher a név, egyszerű és hiábavaló címke, amit igyekszik elveszíteni: "jó volna ...még névsorolási énem / is elveszteni aprópénzen" (Jó volna). E versnek a félálmot nyíltan megjelenítő nyelvi színpada, a vers álomszerű szituáltságára arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy szinte minden Rába-vers alapvetően az álmokból táplálkozik. Így nem írhatjuk alá, illetve csak önironikusnak olvashatjuk a kötet egyik versének első sorát, miszerint "Álmaim hasznavehetetlenek" (Mit ér a nappal, mit az éj?).

A Tisztelet a tücsköknek című darab beszélője azért panaszkodik, mert nem jöhet az áhított álom a szemére: "Fülemben nem andalító zene / mikor egy csapat tücsök reszeli ... minthogy nem hagy álomba merülni / csak zajnak lármának nevezhetem". E verset olvasva Rába tanulmányírói munkásságát is ismerő olvasónak biztosan eszébe fog jutni Rába György Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéről írott tanulmánya. Míg Szabó Lőrincnél a versek generálója volt a tücsökszó, Rábánál, aki számára az álom a költészet "motorja", az azt megakadályozó tücsökciripelés költészetellenes, e verset tehát a Tücsökzene ironikus parafrazeálásaként is felfoghatjuk, sommásan: anti-Tücsökzenének.

Rába költészete számára, bár úgy tűnik, hogy minden út vége egy következő kezdete, mégis létezik cél, megérkezés. Ez az alapvető célképzet is belengi a kötetet: a cél nagyon egyszerűen megfogalmazva, egy végső mozgató, Rába verscímével élve "a hajtó": "Mi lehet magamon túl / nyújtóztam annyiszor / messzebb valami másért / értem is már utól / így hittem legalábbis / az volt a cél a rám mért / akkor ki és mivégre / hajt törnöm jobbra többre / lényemet szenvedély / hogy föllelje s köszöntse / azt aki ösztökél" (A hajtóm). A cél meglétének empirikus megtapasztalására nem nyílhat mód, ezért a célképzet egyedüli éltetője, táplálója csak a hit lehet: "Ki sárkányokat ereget / az voltam sosem eleget / papírból lécből csirízből / röppentek zsenge álmaim föl... az üveghegyen egy fiúcska / lelt rá elnézi satnya ócska / nem vélné hit éltette vágy / eldobja az üres csodát" (Sárkányeregetés). Hit abban, hogy van cél, és hogy ez cél, mivel csak így lehet méltó a nevéhez, és kivételezett státusához - sérthetetlen és örök: "bólinthat s beteheti a zsalut / sértetlen amire fölesküdött" (Teljes földforduló).


Rába György: Sárkányeregetés. Liget Könyvek, 2003, 86 old. 1200 Ft.

Acsai Roland

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.